5. fejezet

… akkor eljön ő is

Tudtam, hogy most vége van mindennek. Itt most nincs háló, mely megvéd a zuhanástól. És csak ő képes elkapni, ha zuhanok. Egy pillanatra felnéztem és láttam, John riadt arcát. John arca volt, nem Leon-é. Leon, most nem volt itt, most nem volt, aki megmentsen. Senki sem tud elkapni, rajta kívül senki. Eszembe jutott az arca, mikor homlokon csókolt. Ismeretlen érzelmet láttam a szemében, de nem tettem szóvá. Pedig hogy szerettem volna tudni, mi volt az. De mostmár sosem lesz alkalmam megkérdezni, és John sem tudja már elmondani. Már sosem fogom megtudni. Ekkor azonban, megcsapta az orromat, a jellegzetes, kesernyés nyírfaillat. Itt már éreztem, hogy közel a vég, hiszen hallucinálok is. Lehunyt szemeimet felnyitva, megláttam, hogy ez nem álom. Tényleg érzem az illatát, hiszen itt van velem és a karjaiban tart. Ekkor azonban eszembe jutott, hogy ő nem lehet Leon. Ő John, erre kicsit elszomorodtam, de nem tudtam elfordítani a tekintetemet róla. Ekkor azonban megállt velem, a legfelső trapézon, és a szemembe nézett. A tekintete hűvös volt, és nyugodt. Csak egyetlen egy ilyen szempárt láttam és ismertem életemben.

- Leon, te vagy az. – suttogtam, könnyező szemmel.

- Igen, de be kell fejeznünk, az előadást, méltóképpen. – nézett rám gyengéden. Még sem kellett mondania, én tudtam, mire gondol.

- Ken, engedd le az angyaltrapézt. – szóltam bele a fülesembe. – És egy trambulint is. – mosolyogtam partneremre. Leszaltóztam, az alsóbb trapézokra, onnan pedig a padlóra. Kihunytak a fények, és leereszkedett az angyaltrapéz, és a trambulin. Ugrálni kezdtem, majd mikor elértem, ő feldobott. Ismét vele repültem, a menny felé. És újra teljes szívből mosolyogtam, mind rá, mind a közönségre, mind a barátaimra. Évek óta nem éreztem, ilyen boldogságot, mint akkor, és ott, vele. Ez alatt, Kalos és Yuri egymás mellett álltak, és nézték az előadást.

- Egy angyalnak, csak egy démon lehet a párja. – jegyezte meg Yuri.

- Végig igazad volt, mostmár értem, mire célzott azzal, hogy hozzá senki sem ér fel. – válaszolta Kalos, majd tovább gyönyörködtek a látványban, melyet az angyaltánc nyújtott. Együtt érkeztünk a trambulinra, egymást ölelve, szorosan. Mellkasára hajtottam fejemet, és úgy, mint régen, hallgattam szapora légzését és szívverését. Elmondhatatlanul boldog voltam, még sosem járt át ilyen érzés. Felemeltem a fejemet és a szemébe néztem. Az ő tekintetében ugyanazt az érzelmet láttam, mint régen, mielőtt elment. Mostmár tudom, mi volt, azaz érzés. Ezt az érzést úgy hívják, Szerelem. Mely mindent kibír, és minden elsöpör. Lehajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Ekkor, fogalmam sincs, miért pont akkor, de eszembe jutott a vers vége.

Ott, hol testben is, lélekben is létezel.

Ahová én végig, végig elkísérlek,

S veled leszek mindig, ameddig csak kéred.

Én ugyanolyan gyengéden és szerelmesen viszonoztam. Nem érdekelt, hogy hányan látnak és döbbenek meg a nézők vagy a színpad tagjai közül. Csak az, számított, hogy újra itt van velem, mellettem. A levegőhiány miatt, megszakította a csókot és a szemembe nézett.

- Soha többet nem hagylak magadra. – suttogta kedvesen, majd letörölte kibuggyanó könnyeimet és ismét megcsókolt. Éreztem, amint leoltják a lámpákat, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy mi ketten itt vagyunk, és még nagyon sokáig itt leszünk.

VÉGE