7. fejezet

Miért?

Az ő tekintetét láttam magam előtt. Nem tudtam elfelejteni, azokat a rideg és szomorú ezüstös szempárt. 3 év elteltével, is elevenen élt bennem az egész lénye. Testének, minden apró részletére, kivétel nélkül emlékszem. Ekkor hirtelen, megéreztem, amint a háló megremeg, és John mellém érkezik. Elég volt, egy pillantást vetnem a szemeire, és azonnal felugrottam. Leugrottam a földre, és kisiettem a teremből, átrohantam a nappalin, és bezárkóztam a szobámba. Leültem a földre, és némán zokogni kezdtem. Hátamat, a falnak döntve bőgtem. Legszívesebben, törni-zúzni lett volna kedvem, de nem tettem. Nem volt hozzá erőm, elfáradtam, nem is. Inkább belefáradtam, az emlékezésbe. Egész testemben reszkettem, úgy éreztem, mentem meghasad a szívem. Nem bírtam, mennem kellett. Mintha csak, hívogatott volna. Nem tudom, hogy valóban így volt-e, de én így éreztem. Átöltöztem, és feltéptem az ajtót, majd lélek szakadva rohantam a színpadig. Megálltam, és csak néztem a hatalmas kupolát, ahol, Leon a mennyekbe repített. A lábaim, önálló életre keltek, és bevittek az épületbe, egyenesen, a nézőtér első sorába. Ott csak lehuppantam a székre, és néztem a színpadot.

- Miért?... – tört elő belőlem, a nagy kérdés. Miért mentél el? Mikor jössz vissza? Miért nem hívsz fel? Miért nem írsz, egy árva, sort sem? Miért nem vagyok képes továbblépni, ahogy te tetted? Potyogtak a könnyeim, a ruhámra, és a kezemre. Lejátszódott előttem, az első fellépésünk, a Sayuki. Aztán, a Drakula, amiben, csak mellékszereplő voltam. Aztán bevillant, mikor az angyalok táncára képezett ki. Itt megrekedtem, abban az időben, és pillanatokban. Már tudtam, hogy mit kell tennem. Összeszedtem magam, és lábra álltam. Visszasiettem a házamba, majd visszavettem, az edzőruhámat. Lementem az edzőterembe és megálltam a jobb lábamra. Így álltam fél lábon, egész éjszaka. Mikor megéreztem arcomon, a reggeli nap sugarait, két lábra álltam és felmentem a szobámba. Ledőltem az ágyamba és azon nyomban elaludtam.

Egy kis szellem azonban ébren volt, és a színpad porondjának közepén lebegett. Varázsgömbjét a kezében tartva, latolgatta a jövőt.

- A Nyilast kínozzák a múlt és a jelen történései. Míg valahol máshol, egy Skorpió is szenved, de ő nincs egyedül. Az Oroszlán, nem képes segíteni, maradt, tehát a Halak. Vajon, egy vízjegyű képes lesz segíteni, két földi lénynek? – tette fel a kérdést Fantom, majd némi csillagporral maga után, eltűnt. A színpad egyedül maradt, üresen. Nem csillogtak rajta, fiatal és életerős artisták. Most egyedül volt, és szomorú volt. De nemcsak ő. Egy meleg barna szemű lány, még álmában is, ezüst szemeket látott. Hiába, nem volt ébren, akkor is sírt. Valaki hangtalanul benyitott a szobába, és tekintetét a lányra vetette. Elég volt, csak egy percig figyelnie, és már tudta, mit kell tennie. Kiment a szobából és lement a nappaliba, ott pedig feltárcsázott egy telefonszámot.

8. fejezet

Vendég

A telefon, az országból kimenő hívást kezdeményezett. A hívott fél felvetette.

- Nem alakulnak jól a dolgok. – közölte kertelés nélkül John.

- Még mindig egyedül szerepel, tudom. – válaszolta a hívott fél.

- Nem erről beszélek. Szenved, Leon hiánya őrjítő számára. – magyarázta a szőke férfi.

- Ez teljesen érthető, majd meglátjuk, hogyan lesz ezután. – tette le a telefont, az ismeretlen.

Egy férfi ült, egyedül a lakásában. Kezében, egy pohár bor, de ő csak a reggeli nap felkeltét nézte és elmélyedt gondolataiban. ,, Megígértem neki, mikor elment, hogy rád, vigyázni fogok. De hogy csináljam?” kérdezte magától a férfi, majd végül a mobiljáért nyúlt és telefonált. A hívott szám, egy párizsi lakásban csöngött ki.

Délután 16:00-kor ébredtem fel, a mobilom csörgésére. Álmosan nyúltam, a csörgő készülékért, majd felvettem.

- Tessék, itt Sora. – szóltam bele álmosan.  

- Itt Kalos, szeretném, ha bejönnél az irodámba.

- Mindjárt, ott vagyok. – mondtam, majd letettem a telefont és átöltöztem, egy csinos csípő farmert és egy fehér toppot vettem fel, majd felültem, rég nem használt motoromra, melynek ezüst színe volt. Majd a színpad felé vettem az utamat. Egész úton, egyetlen gondolatom sem volt, csak az utat figyeltem. De mikor leparkoltam, megismertem, egy a parkolóban álló járművet. Hatalmasat sóhajtottam, majd felkészülve mindenre, bementem az épületbe. Egy pillanatra, tétován megálltam az iroda ajtaja előtt, végül bekopogtam és beléptem rajta. Hát, a látvány, eléggé meglepett, ugyanis az irodában, két fél ült. Az egyik a Kaleido színpad igazgatója, a másik pedig, egy régi ismerős. Yuri Killian, jól ismert fehér öltönyében ült az egyik fotelben. Mikor meglátott, mosolyra húzódtak ajkai.

- Mi szél hozott erre? – kérdeztem mosolyogva, miközben megöleltük egymást.

- Gondoltam, meglátogatlak. – villantott vicces mosolyt.

- Ennek szívből ürülök. – mondtam.

- Mit szólnál, egy sétához a tengerparton? – kérdezte.

- Remekül hangzik. – mondtam, majd elhagytuk az irodát és elindultunk a part felé. Az út alatt egy szót sem szóltunk egymáshoz. Pedig lett volna miről beszélnünk, de mindketten úgy gondoltuk, megtartjuk, amíg leérünk a tengerhez. Mikor leértünk, csak álltunk és néztük, a meseszép tengert, amin megtört a hold ezüstös fénye.

- Még a holdról, is ő jut eszembe. – mondta csendesen.

- Tudom, hogy hiányzik, de tovább kell lépned. – válaszolta a szőke fiú.

- Próbáltam, de nem ment. Túlzottan is szeretem, nem vagyok képes, elfelejteni.

- Ezt nem is kérjük, csak adj egy esélyt, John-nak. – kérte Yuri, mire én szomorkásan felnevettem.

- Nálam eljátszotta az egyetlen esélyét, mikor megpróbált rákényszeríteni az angyaltáncra. – közöltem ridegen.

- Ezt, hogy érted? – kérdezte kíváncsian a fiú.

- Azt mondtam, adok neki egy esélyt, hogy a partnerem legyen. Lementünk az edzőterembe, ahol, meglátta az angyal trapézt. Azt mondta, Leon mutatott felvételt neki. Én azt feleltem, hogy ne is álmodjon róla. Ennek ellenére, amikor zuhanni kezdtem ő feldobott. De a dolog rosszul sült el, mert mikor a hálóba zuhantam, félelmet éreztem.

- Miféle félelmet?