ADY ENDRE

A JÉGCSAP-SZÍVŰ EMBER

Csonttá fagy az, akit szeretnek:

Minden csöpp-vér, mely hull miatta,

Belekeményül jégbe, fagyba.

Bús szívek, kik engem szeretnek

S én dermedten jajgatok értök:

Mennyi vér-csöpp, megfagyott vér-csöpp.

Mint egy nagy, piros, véres jégcsap

Csüggök szélén sok szív-eresznek.

Megfagynak, kik engem szeretnek.

ÉSZAKI EMBER VAGYOK

Jaj, jaj, öl a fény és a szó,

Valamikor csak Délen járok.

Könnyű a fény, sekély a szó:

Közöttük egy rettenetes

Mély, ásító, hűvös, vak árok.

Én északi ember vagyok,

Aki útját zord gonddal rójja,

Akinek pokol a beszéd,

Aki süket halált akar,

Nehéz nyelvü és rest a szóra.

A Dél: vén, csacska népü táj,

Illanva jön, gyorsulva lebben

Itt minden ajkon az ige.

Északon gyökösebb a szó,

Mélyebbről jön és nemesebben.

Jaj, jaj és nézek, bámulok

Én nézek, látok s nem beszélek.

Miért örüljek fecsegőn,

Miért lármázzak hangosan

Csupán azért, mert élve élek.

A fény, a szó olyan hazug,

Mint az én életem erőben

S olyan hazug, miként azok,

Akik ezt a nagy igazat

Elmondták már előttem.

Ha én szólok, Észak beszél

Fagy és fátum fogja a számat:

Ember beszél, kinek a sors,

Az élet, az évek és napok

Szivének gyökeréig fájnak.