Napkelte előtt

Jeges borzongás kíséri útját, holott csak a földön jár,

Feledett álmok kihalt ösvényén vár,

Megrezzenve az ágak reccsenésének zajára,

A sötétség dermesztő fagyára,

Kísér utadon végestelen végig,

Várva rád, igézve téged,

Haladni a biztos homályba, a feledésbe,

Összetörve hátranézni,

Könnyes szemmel elindulni,

Talpad alatt érezve a pusztuló életet,

Bőrödön a halál érintésével,

Ajkadon egy szentségtelen csókkal,

Melyet attól kaptál, ki miatt útra keltél.

Feledett álmok után kutatva,

Hátranézni újra, és mindig,

Indulni el, ismét és örökké.

Álmok szárnyán szállsz,

Rózsaszín felhőben álmodsz,

Elveszel a Mesében, elhagyod az életet.

Te nevezed magad embernek?!

Hallgass, és felelj, holott válaszod ismerem,

Mit érnek az igaz szavak egy hazug világban?

Mi történik, ha az igaz szavak hazug füleket sértenek?

Azonnal odakapnak, védve, óvva, dédelgetve,

Hárítanak, és elfelejtenek.

Hiába igaz, hiába a múlt, a jelen,

Nekik az a hamis és hazug, mert nem is sejtik…

Homályban élnek, hová nem jut el a Napkelte lángja,

Ezüstös derengésben, aranyló élet hiányában,

Ha kihuny az élet, az igaz,

Ott pusztán halál marad, förtelmes vad,

és hullaszag…

De ha esküdtél, fogadtál Hűséget,

Hirdetted az Igaz Szavak erejét,

Ígértél Napfelkeltéken át,

Hited, könyörgésed, meghallgatásra talál.

Nem fent, nem a kavargó acélhomály felett,

Előtted, keletre, mely felől az új ígéret kecsegtet.

Új ígéret, hajnal előtt, első napsugarak látomása előtt,

Vöröslő pír az ég alján, aranyló ringatózás sodró folyók peremén.

Magával ragad, el nem enged, de nem is hagynád…

Megfogadtad, előre láttad, tudatod alatt nagyon jól tudtad,

Bosszút esküdtem, Barátot fogadtam egy hajnal, egy éjjel,

Mikor a Hold magasan járt az égen…