A magam erdeiben

Barangolások közel hatvan év alatt, éjjel és nappal, esőben, fagyban, napsütésben és borulásban, hajnalok hajnalán, éjjelek éjjelén, nehéz zsákmánnyal és üres tarisznyával, vidám gondolatok és elment drága Emberek emlék-árnyai között, amikor hiába sütött a nap, és ölelt át a virágos táj méhzsongással és kakukkszóval, mert a szívemben sírt ástak, és bánatot vetettek.

Aztán újra barangolások, mert az Idő napja újra felkelt. Ellobbant a régi bánat, elhamvadt, és szelíd emlékké nőtt az Időben, amely néha felhős, néha napsugaras arcával csak krónikát írt, hogy megnyugodjanak az elmúlt és jövendő napok ragyogásában az elsüllyedt, tömjénszagú idők után.

Barangolások erdei fényben, puha gyalogúton, kopott legelők tarlóján, bodzavirágok súlyos illatában és sötét fenyvesek elsóhajtott tegnapjaiban, amikor észrevétlenül vállamra ült az Idő, és csendesen figyelmeztetett a sok tegnapra és a fogyó holnapokra.

Barangolások az Idő és az Emberek erdejében, amely lassan emlékké válik, mint az elszállt füst és az ódon kalendáriumok, amelyekben már megfakult a betű, és nincs már értelme az Időnek sem, amelyben - mint ez a könyv- emlékké válok majd magam is.

Most visszagondolva áldom szüleim emlékét, hogy a csavargásokba - amelyeknek szabadságízét ma is érzem- soha nem szóltak bele, és csak a vadhajtásokat nyesegették nagyobb időközökben, ha betelt a pohár, és szertelen gyermeküket egyenesbe kellett igazítani. 

Milyen hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni! Nem oktattak, nem neveltek, nem irányítottak úton-útfélen és minden pillanatban. Hagytak annak lenni, aki vagyok, aki leszek, s az oktatás óráit, a nevelés idejét nem ültették át unalmas botránykőnek a gyermeki magány virágos mezejére.

A szoknyás kis palánták koromat meghaladó módon érdekeltek- bár ma is meghatódottan gondolok rá, hogy tiszta, szemérmes kis gyermekségükben, de máris néha anyás komolyságukban és nagyoló szorgalmukban valóban tiszta és szelíd kis asszonyvirágok voltak.

Édesapám

A mai gyermek előtt talán furcsa ez a szó- és puhaságában erőltetett, de annak idején a mi falunkban senki nem szólította az apját másként, és én sem lehettem kivétel. Elhiszem azt is, hogy más megszólításokban is lehet szeretet, sőt tisztelet is, de a fater, az apu, az öreg vagy a tata aligha olyan időtálló, és aligha fejezi ki olyan tisztán a viszonyt az apa és a gyermeke között, mint ez a régi megszólítás, amely még a mostohának is kijárt, ha nem tett kivételt az édes és a mostoha között.

Nem tagadom, hogy voltak időszakok, amikor az ˝édes˝ jelzőt szívesen megtagadtam volna apámtól, de később kiderült, hogy akkor érdemelte meg a legjobban, amikor könyörtelen kézzel nyesegette viharos zabolátlanságom vadhajtásait, mégpedig nem ollóval, hanem mogyorópálcával. A mogyorópálca a kertünkben termett, de ez semmiképpen nem enyhítette nadrágom érzékenységét. Sokszor elhatároztam, hogy még a tavaszon levagdosom a mogyoró tövében fakadó zsenge hajtásokat, de azután arra gondoltam, mi jöhet helyette? Kökény- vagy somvessző? Nem, akkor inkább maradjunk a mogyorónál, mert hogy valami kell, ezt magam is beláttam.

 Apám néha reggelenként bajuszkötővel felkantározva, ide-oda villantva fente a papíron valamelyik késünket, mert azt tartotta, hogy nemcsak ruhájáról, lábbelijéről, de bicskájáról is meglátszik, ki a ˝rendes˝ ember.

És nem is tudom, hogy van ez, ezt a késszeretetet és –tiszteletet én is örököltem, bár kisebb mértékben, és mindenesetre megvan a véleményem arról a vadászról, aki rozsdás, piszkos, lötyögő ˝kusztorát˝ vesz elő ebédnél… és belevág ezzel a mocskos szerszámmal a kenyérbe.

Ha most a moziban vagy a tv-ben látok néha egy-egy tantermet, a szűk padok helyett a kényelmes asztalokat, a kis ablakok helyett a nagy, jól szellőztethető ablakokat, az oktató, beszélő, értelmes filmeket, szinte nehéz elképzelni, hogy a teremben nem csupa jeles tanuló ül. Jó lenne ezeket a régi, falusi, téglás vagy földes iskolákat, a még késő ősszel is sok mezítlábas gyereket, a tanító foltos nadrágját s a pusztáról bejáró gyerekek egy kis karéj kukoricakenyér ebédjét megmutatni a mai elkényeztetett és kivétel nélkül valóságos grófi csemetéknek, bár talán el sem hinnék, hogy ilyen is volt, és amit látnak, az nem propaganda.

Nem szerettem a tavaszt, és nem is szeretem.

Olyan, mint egy hisztériás fiatal anya, aki felelősség nélkül szüli meg utódait a földben, a föld alatt, a fákon, a levegőben, a fészkekben, vackokban, mégpedig mindig sietve, hogy azután az egész virágzó, rügyező, fészkelő, mászkáló, úszkáló, daloló, fütyülő, pelenka nélküli menazsériát egyetlen, túl meleg vagy túl hűvös napon átrázza a dajkáló, megtartó, szoptató, etető, őrködő szent Anya, a Nyár kötényébe. Mintha azt mondaná: ˝Unom az egészet, csinálj velük, amit akarsz…˝- ezzel aztán el is tűnik, bár egyesek szerint dalolva, táncolva és állandóan szeretkezve körülkeringőzi a világot, fürödve az örök nászban, virágban, énekben, dalban, meg nem unva soha, mert a szerelmet összetéveszti a szeretettel, és a fájdalomtól sós és keserű pusztulást a magvetéssel.

A tavaszt nekem nem a hóvirág jelenti, és az ibolya se. A feketerigók és a cinke se. Hogy a hó eltakarodik a hegyekből: semmi az- jöhet másik, és a tavaszkor kijáró influenzát családom tagjai lehetőleg már télen összeszedik, így ez se biztos jelentője a tavasznak; de ha megszáll valami titokzatos építkezési vágy, valami fészekrakó nosztalgia: akkor visszavonhatatlanul itt a tavasz.

Szeretem a magányos utazásokat, mert ilyenkor emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkben vagy a pocsolyák csillogásában, ahol egy-egy gólya tart őrséget olyan katonás tartásban, hogy csak az őrbódé hiányzik mellőle és a szuronyos puska a válláról.

A magány is – mint minden más – csak addig csábító, amíg nem kényszer. Ahhoz, hogy az ember vidám gyalogos legyen, okvetlen szükséges egy pár jó ló vagy autó a háttérben, s ahhoz, hogy vidám magányban éljen, okvetlenül szükséges a lehetősége, hogy akkor lép ki belőle, amikor akar.

Mindig szerettem a havat, a szállongó tisztaságot, a havas erdők csendjét, a havas puszták ködös, magányos messzeségét, a szánkócsengő elhullajtott csilingelését a nyárfás utakon és a mezők messze hajlásain; a vidámságot a kis csengők kacagásában, a megérkezés egy-két kedves pendülésében, amikor a vendég már összeölelkezett a gazdával.

Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk – örökre - , elfelejtjük az élet árkait, hová belehullott egy-egy szív, aki szeretett bennünket; mindent elfelejtünk – de a jó könyvet éppen úgy nem felejtjük el, mint magunkat.

Szerettem a könyvek, a papír, a betűk különös, nehéz szagát, ami a legújabb könyveknél sem érzett újnak, bár ezeknek az illata meg sem közelítette egy-egy öreg kalendárium vagy biblia kimondhatatlanul titkos, időktől és gondolatoktól terhes aromáját.

Szeretem a könyvet. Valamikor régen mélyen a szívemre szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem. A történelem regény volt, a földrajz útleírás, az olvasókönyv pedig muzsika.

Szeretem a könyvet, és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégsem merem, mert az a másik, aki írta, álmában vagy ébren úgy is láthatta, ahogy leírta.

Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, mint a csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagy fájdalmára.

Szeretem a könyvet, és tanácsait követem. Csak egy könyv volt életemben, amelynek nem hittem, s amelytől féltem – a legpontosabb, legcsalhatatlanabb könyv: a matematika.

Ebben nem hittem, mert száraz volt, mert ritmustalan volt, mert félreérthetetlen volt, világos, igaz, és fantáziám undorral reppent át a számok kemény oszlopa felett, és szétporlódott, mint a víz, amikor sziklának ütközik.

Annál jobban hittem a vadászati könyvek minden fajtájában, a tengeri kígyóban, a hétfejű sárkányban, a borzfuvarban, a bárányt vezető farkasban és mindenben, ami életteljes, misztikus, elérhetetlen, megmagyarázhatatlan – fantázia és álom volt.

Kerestem az öreg könyveket, a vajákos tudást, a meggyőződést a homályban, és igazolni akartam mámoros, öreg hazudozókat, akik hittek álmaikban és igaznak feledett füllentéseikben.

Hittem a bagolyban, aki halált kiált, a szélkiáltóban, aki nélkül nincs szél, a levelibékában, aki jobban tudja az időt, mint a kalendáriumcsináló (pedig az is nagyon tudja!); Matula mesterben, tanítómban és vadőrünkben, aki fűből, fából, náthából és tyúkszemből, szélből és napsütésből, holdudvarból és rókaugatásból mindent megjósolt, és ezek a jóslatok vagy beváltak, vagy nem. Harmadik eshetőség nem volt.

Hittem… hittem!

És sohasem bántam meg. Néha – majdnem mindig – nem azt találtam, ami a könyvekben meg volt írva, hanem annál sokkal többet. Békességet, magányt, halat, vadat, madarat, de mindig találtam valamit, és a végén, nem mondom, hogy nagy érték, de megtaláltam: magamat.

Szeretem a késő délután árnyékait, mert puhák és finomak. Nem feketék, nem fehérek, nem élők, és nem holtak. Olyanok, mint az emlék.

Nem szeretek napvilágnál írni. A napfény éles világossága nekem túlságosan erős, éles fényt vet arra, amiről írok. Az én igazi elemem a köd, a színes vagy borús párák, az ólmos őszi eső, a hosszú téli alkonyatok és sűrű esték… A szürke ködből csak úgy rajzanak elém a mesék, igaziak, szépek, leírni valók. A meseszerűség és az írás összefüggő fogalmak számomra. A napfény elűzi a csodákat, amelyek a ködben várnak rám… Igen, ha jön a köd, elfog valami ősi ösztön, kényszer, hogy csavarogjak, menjek-menjek abba a titokzatos, sejtelmes világba, amit a köd takar.

Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.

Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.

Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.

Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.

Ismét levelek, ismét telefonok. Meg akarnak ismerni.

Furcsák az emberek!

Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ők mikor születtek, dohányoznak-e vagy sem, és a magány emberi szentségét sem mertem volna megbántani Krúdynál, Tömörkénynél és egyetlen szeretett írómnál sem (nem mintha össze merném hasonlítani magamat velük), pedig nagyon tisztelem őket, és kíváncsian tűnődtem, hogy életük milyen lehet.

De hát mi köze van az író fizikai életének az írásához?

Semmi!

Az alkotás révületében nem én írok, hanem az az Én, aki az alkotás vágányára váltja át a gondolatokat, és az a Szellem, aki önmagát játssza az agytekercsek fizikai klaviatúráján.

Tömörkény banálisan tisztes kispolgár volt. Krúdy szélsőségesen lump, Arany köztudomásúan zsugori, Petőfi a kortársak szerint köpködő, ˝borzasztó ember˝(mondta Jókai Herceg Ferencnek, amikor az megkérdezte) – és így tovább; az egész világirodalomban ezeknek a tulajdonságoknak az íráshoz semmi közük. A Gondviselésnek el kellett vennie az embertől az egyik helyen, ha a másikon oly sokat adott.

Az igazi írók nem szerették a feltűnést, a tapsot, a tömeget, ha szűkebb társaságukhoz ragaszkodtak is. Nekem nincs ˝társaságom˝, és nem is akarom, hogy legyen. Egy-két barát – akik még élnek – elég, és újakat én már nem is akarok.

Pedig általában szeretem az Embert, de nem erőltetem magam senkire, éppen, mert szeretem.

Hallgatom a szívem.

Ha majd egyszer megáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami szeretet.