˝ROLAND VITÉZ A SETÉT TORONYHOZ ÉRT˝

(LÁSD EDGAR DALÁT A LEAR KIRÁLYBAN)

Tüstént gyanús volt, hogy félrevezet

E gúnyos- szemű, dér- vert nyomorék,

S míg mohón leste: a hazug beszéd

Rászed-e, száját rosszul leplezett

Öröm fintora reszkettette meg,

Hogy tőrbecsal s lesz újabb martalék!

Hisz botjával mi másért állt meg itt,

Mint hogy megcsaljon minden elmenőt,

Rászedje, aki itt találja őt,

S az utat kérdi?! – Vártam, vicsorít,

Mint egy halálfej, mankója pedig

Sírjeleket kaparva porba bök,

Ha tanácsát követem e kopár

És baljós tájon, hol – mint híre van –

a Setét Torony áll. S mégis: magam

S békülten indultam meg erre, már

Nem dics és remény, csak az örömsugár

Vont, hogy – így vagy úgy – végezzem utam.

Mert mit világ- vég vándorútjai

S évek szültek: reménységem legott

Köddé mállt s emez új céltól kapott

Szilaj örömet nem olthatta ki.

Nem is próbáltam elcsitítani

Szívem, mely tombolt, hogy elbukhatott.

És mint beteg, ha közel a halál,

S holtnak is vélik, míg csordul s apad

Könnye, elhagyván a barátokat,

S hallja, hogy egy a mást kihívja már

Levegőzni (mert ˝vége van˝ s ˝habár

Sírunk, a halál csak halál marad˝),

S hall suttogást, hogy vajon van-e hely

A sírok közt, s mely nap lesz üdvösebb

Vég- útra vinni a holttetemet,

Zászló- s fegyvervivőt sem hagyva el,

S ő mindent ért s csak azért esdekel:

Ne csúfolná meg őket, s halna meg! - -

Így én is – megszenvedve utamon,

Kudarc- jóslattal, s mint kinek neve

Ama ˝Had˝ hős- sorába írva be,

Kiket a Setét Torony titka von –

Jobban véltem, ha mint ők, elbukom,

Bár nem tudtam, hogy méltó leszek-e.

S lemondó- csendesen fordultam át

Az úton álló torzalak előtt

Az ösvényre. Egész nap szürke köd

Úszott a tájon s terjedt mindtovább

Az est, kilőve kancsal sugarát,

Hogy lássa még a pusztába veszőt.

Mégis: nem tett foglyává hamarabb

A sík, csak mikor hátam megett

- Visszafordítván tekintetemet - 

Eltűnt az út. Körül vak puszta csak,

Csak puszta nyúlt a messzi ég alatt.

Indulhattam. Nem volt, mi mást tegyek.

Indultam hát. S nem volt még – úgy hiszem –

Ily sorvadt táj. Mert itt semmi se nőtt!

Virág? – Cédrus sem volna meglepőbb!

Úgy tűnt, hogy csupán konkoly s gyom terem

És szórja magvát, itt, hol senki sem

Bántja, s kincs volna egy hitvány bürök!

Nem! – Tunyaság, sorvadás és beteg

Gúny osztozott e tájék térein.

˝Nézz vagy ne nézz!˝ - szólt a Természet. - ˝Im,

Minden mindegy: én nem segíthetek,

Várom az izzó végítéletet,

Majd az perzsel fel s költi foglyaim!˝

S ha egy- egy kóró magasabbra nőlt:

Törten kókadt feje, hogy társai

Ne gyűlöljék. S mi lyuggathatta ki

Az aszott lapukat, nem hagyva zöld

Reményt sehol? Szörny volt, mi itt elölt

Mindent- mindent, szörnyű dühvel teli.

Gyér volt a fű, mint szőr a pokloson,

Ritkásan bújt ki elszáradt hegye,

A föld meg mintha vért szítt volna be,

S egy dülledt- csontu ló állt ott vakon

S hőkölt – miért is járt e tájakon? – ,

Pokol- ménesből kimustrált gebe.

Élt még? – Inkább úgy tűnt, hogy csak tetem:

Meredt és ösztövér, sokráncu nyak,

Zárt szem a rőt homloksörény alatt. –

Ritka ily torzság és bú együttesen,

Dög ennyire nem borzasztott sosem,

Mert ennyi kín csak vétekből fakad.

S szemhúnyva lestem, mit kér benn a szív.

S mint a küzdő, ki elébb bort kíván,

Szomjaztam régi, boldog és vidám

Korom, hogy aztán bírjam majd, mi hív.

A bajnok töpreng, s csak utána vív:

Jöjjön, mi jön, a régvolt íz után!

Jaj! – Cuthbert- et idéztem, a remek

Pirospozsgás és szőke cimborát,

S éreztem is már szinte, mint fon át

Karja – hogy el ne hagyjam helyemet –

Mint rég. De egy éj, s ő kegyveszett!

Hevem hűlt s szívem vacogott tovább.

Majd – mint avatásán – a hajdani

Gáncstalan lovag: Giles ötlött elő.

Ki merné azt – hetvenkedett -, mit ő?!

De vált a szín. Mellére valami

Hóhér papírt tűz. Lovagtársai

Nézik. Leköpdösött, rongy hitszegő!

Ily múltnál a jelen is többet ér; -

Tovább homályba- fúlt ösvényemen!

Se hang, se fény, meddig csak lát a szem.

S míg lestem: száll-e bagoly s denevér

Az éjben, emlékeim a fenyér

Elverte, elterelte hirtelen.

Keresztbe folyt egy kis, sebes patak,

Váratlanul, mint kígyó hogyha jön,

S nem lágyan – noha lagymatag mezőn -,

Hisz fürdethetett volna ez a hab

Izzó ördög- patát is, oly harag

Vitte tajtékzón, örvény- pörgetőn.

Mily csekély víz s mi vad! – A part felett

Pár satnya, guggoló égerbokor

S pár ázott fűz szorongott s dőlt komor-

Némán a vízre: öngyilkos sereg;

S mi – bármiképp – gyötrőjük lehetett:

Érzéketlen futott a vízsodor.

Míg átkeltem – egek! – mi félelem

Járt át, hogy lábam hulla- főre lép,

Vagy meder- mérő gerelyem nyelét

Szakállába s hajába tekerem.

Vízipatkányt döftem le? – énnekem

Úgy tűnt, más hangot hallok: kisdedét.

Öröm volt partot érnem ideát! –

Bár reményem, hogy szebbet: puszta köd.

Miféle harcon milyen küszködők

Tiprása gyúrt e partból pocsolyát?

Mint a varangyok lúggal- tele kád

Mélyén, hiúzok izzó rács között,

Úgy vívhattak meg itt e part alatt.

De miért épp itt a tágas sík helyett?

Se ki, se be egy lábnyom sem vezet.

Tán beléndek tüzelte agyukat,

Mint a török a gályarabokat,

Küldvén zsidókra keresztényeket.

S amott mi az, egy kőhajításnyira,

Mily szörnyű gépezet? – Vas- ék? Kerék?

Borona, mely selyemként összetép

Még embert is? Tán Tophet holmija

Elhagyva gondtalan, vagy épp hogy a

Rozsdától fenjék eltompult hegyét?

Egy rönkmező jött; erdőség helye,

Leendő láp, most inkább tompa sík

Földség (elmezavart bolondozik

Ekképp: épít, ront, nincs még kész vele,

De otthagyja!) – s széjjel, körüle,

Zsombék, iszap, kő, homok s puszta szík.

S szederjes foltok, vad és vak színek

Jöttek, majd egy sovány, kopaszra- mállt

Sáv, mely mohos volt s szömörcsösre vált,

S egy holt tölgy: odva, mint a szájüreg,

Mely a halálra tátva felreped

S meghal, bár elrettenti a halált.

Oly távol volt a cél, mint egykoron…

A messzeségben semmi, csak az éj,

És semmi jel. S ekkor egy ösztövér

Nagy, fekete madár, Apollyon

Barátja szállt el sárkány- szárnyakon

S fejem súrolva: tán a várt vezér?

Mert fölpillantván látnom lehetett

A szürkületben is, hogy mindenütt

Hegy vesz körül – ha egy kopár gyepüt

Hepehupákból így illethetek.

Mint lephettek meg így? Ki fejti meg?

S úgy tűnt, kijutnom sem lesz egyszerűbb.

Mert felrémlett, hogy talán démoni

Rontás ült rám, Isten tudja, hogyan,

S rossz álom az egész. Azután utam

Is megszakadt. S kezdtem lemondani

Megint, s ím, kattant bennem valami

Mint csapda kattan s a vad fogva van…

S lángjával a felismerés bejárt:

Ez az a hely! – jobbról a két zömök

Domb, mint bikák, egymást- öklelők,

Balról magas hegy… Ilyen ostobát! –

Mint alhattam az oly régóta várt

S egy élet óta vágyott kép előtt?!

Közbül pedig a Torony állt maga!

Tömzsi torony – mint bolond szíve – vak;

Barna kövének párja nem akad

Sehol. A vihar gonosz démona

Mutatja meg így a hajósnak a

Szirtet, ha már a bárka beszakad…

Nem láttam volna? Tán mert este volt?

De hisz a nappal újra visszatért,

A tűnő fény egy résen át elért:

Óriás vadászként meglapult a domb,

Lesve, hogy a vad a vackáról kiront.

˝Döfd le már, rajta, rajta, ne kiméld!˝

Vagy nem hallottam volna? De hiszen

Mindenütt kongás, lárma kelt. Nevek

Idézték az eltűnt vitézeket.

Ez erős volt, amaz félelemtelen,

amaz szerencsés – s rég nincs híre sem!

Egy perc minden volt kínt megzengetett.

S ott álltak most körül, egész tömeg,

Lesték, mint végzem, eleven füzért

Fontak körém és lángolót, s ezért

Jól láttam mindent! – Ám nem törve meg

Számhoz emeltem s fúttam kürtömet:

˝Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért…˝ 

/ Robert Browning versét Tellér Gyula fordította/