Viseld el most átkom! Ezt suttogom a szélbe, a havas mezőn állva, de nem jössz el hozzám. Messze távol a Nap már lement, árnyék vetül a hólepte fákra. A Hold is előtűnik a csillagok mögül, de nem jössz el hozzám. Fénye megvilágítja jéggel fagyott arcomat, szemem könnyektől parázslik, de többé már nem sír. Hajam a szél lágyan ringatja, lelkem nélküled hallgat a sötétben, s mert én hús-vér vagyok, egyedül-nélküled megfagyok. Mert fázok, mert félek.

Régi hangod érzem, de kezem nem mozdul, nem ír. Hol vagy démon, ki nekem adtad a szót, hogy képes legyek használni?

Kerestem az utat nélküled: nem találtam. Követtelek a jeges tájba, mert hittem, itt rád lelek, de elvesztem.

Farkasok üvöltenek messze, megremeg a jégszobor. Hiába félek, többé nem mozdulok: megfagytam érted, mert hittem benned. Megmutattad mit kerestem, megmutattál önmagamnak. Később rájöttem kit kell védjek, mert azt bántják, aki nincs ott, de ki véd meg engem most, mikor itt vagyok? Ki olvasztja fel szívem, mi örökre megfagyott? 

S mert hideg tűz lángol távol; a halk gyertyafények, kik egykor szerettek. Távol járnak tőlem mind, átlátják jég-testemet, mert nem néztek a mosoly mögé, hol lelkem rettegett. Halvány fényük lassan elvész, s egyedül marad kihalt mezőn, messze innen, szobruk holttá fagyva csillan. Ők azok, kik mellőlem elvesznek. Mert fázok, mert félek.

Már nem érdekelnek a miértek, nem maradtak, csak a mertek. Mert nem akarok az első lenni, ki nyomot hagy a fényes hóban, de mert nincs más - hisz nem találtam – vállalom, mit rám szabtak. Mert célom sincs, nem is kell, csak egy ember hallja hangom, aki majd megérti minden harcom. Mert elég egy, hogy a világ megváltozzon, s mert nekem elég egy, hogy ezzel megváltson. De félek, hisz sok minden vár, mert az idő véges, s mert sosincs elég.

Viharfelleg gyűlik az égen, eltűnik a Hold, a csillagok; seregként ostromol a havas szél, de akkor sem mozdulok. Neved suttognám, ha tudnám, mert fázok, mert félek – nélküled. Deres ruhám szaggatja a kegyetlen orkán, arcomra most még több jég fagy, látni akarlak. A távoli fák síró hangját hozza a szél, nem irgalmaz nekik. Üveg-testem reszket, hollóhajam hólepte, angyalruhám megtépte, mert így kellett lennie. Vállamon érzem érintésed, látom vad tekinteted. Szememből könny folyna, ha tudna, mert fáj, hogy most látom, amit féltem, hiszen azt tagadtam, ami részem. Hiába írok egyedül, nem ad hangot tollam, mert én is megnémultam. Értem már mit akkor mondtam, mert gyermek a szó, kit gondoznod jó, ha szeretnéd, hogy szeressen. Mert mi vagy író? Mit teszel író?

Megérinted arcom, megreped a jég: újra hallok, újra hallak. De mert a téli szél elfújja hangom, fülembe zúgja régi dalom: a remekmű fájdalomból születhet, mint egy új élet. De én nem éneklek vele, nem tudok, csupán egy szobor vagyok. Emlékszem sok kis gyertya világított nekem akkor, én mégis téged kerestelek, mert reméltem meglelhetlek nyugattól keletig, a Pokoltól a Mennyekig. Vártam rátok is Múzsák, s vártam rád Ihlet, de nem jöttetek. Ezért vagyok itt, veled.

Havas tájra hívtál engem, én hittem neked és követtelek. Azt mondtad nem fog fájni, ha nem akarom az igazságot sem látni. Aztán itt hagytál egyedül gondolkozni, vagy meghalni. Most értek már mindent, nem vagyok többé gyermek. Elfogadom ajánlatod, mutasd a valóságot!

A Hold újra látszik, de a csillagok némák, őket többé már nem látják. Hangodtól felolvadok, szívem dobog: így újra érzek, mert fázok, mert félek.

Mutasd meg, miként írjak rólad? Taníts meg mindenre, ezt akarom, s van még egy pár kívánságom. Mert engem is választottál, erről te tehetsz! Tégy most csodát, csak ennyit még, aztán elmegyek. Adj nekem bűbájodból, küldj hozzám tündéreidből, hogy képes legyek beismerni hibám. Többé nincs erőm vitázni, sem gúnyolódni – feladtam, mert felolvadtam, s bezárt madárrá váltam. Mert már nem fázok, de még félek.