Eljött végre a péntek reggel. A fiatalok remegő gyomorral köszöntek el Christian szüleitől, és megígérték, ha sikeres lesz a hétvégéjük, visszatérnek a birtokra négyesben. Az út nagy részén a csend volt a társuk, csak néha beszéltek egy-két szót egymással. Mindketten nagyon izgatottak voltak, hisz eddig biztos társ volt mellettük, és ezt eldobták maguktól a bizonytalanért. Igaz, más választásuk nem volt, hisz mindketten menthetetlenül beleszerettek másba. Az együtt töltött idő miatt éreztek annyi tiszteletet a másik iránt, hogy ne hagyják, hogy az hazugságban éljen.
- Itthon...
- Igen! Jesszus, Chris! 90 üzenetünk van a rögzítőn!
- Indítsd el. Azt hiszem tudom, hogy ki hagyhatta az üzeneteket.
- Azt hiszem én is!
Egymásra mosolyogtak, mert tudták, hogy Emily és Brandon hangját fogják hallani. Chris készített két bögre teát, és leült Alice mellé a kanapéra, hogy együtt meghallgassák az üzeneteket. Néha jókat nevettek, néha viszont nagyon elérzékenyültek a hallottaktól.
- Azt hiszem, megvan az esti programunk.Elmegyek Emilyhez. Menj el Brandonhoz!
- Félek!
- Én is, de szerintem nem lesz semmi gond!

Néhány órával később Christian szerelme ajtaja előtt állt. Csak nézte a nagy, tölgyfából készült ajtót, és az járt a fejében, vajon otthon van-e a lány. ,,Kopogj már be Chris! Minél előbb megteszed, annál hamarabb fogod tudni, hogy itthon van-e. Gyerünk! Jesszus... Te félsz. Na elég legyen! Kopogj be!" Majd lassan még egy lépést tett előre, és végül halkan kopogott háromszor az ajtón.
- Christian?
- Szia Emily! Beszélhetnénk?
- Persze, gyere be! Eltűntél... Egy csomó üzenetet hagytam a rögzítődön!
- Alicével voltam a szüleink birtokán pár napot.
- Ja, mostmár értem.
- Nem, nem érted! Kellett a csend, a nyugalom. Szakítottunk Alicével, és elmentünk együtt vidékre, hogy át tudjunk gondolni mindent.
- Szakítottatok?
- Igen. Ezért vgyok most itt. Hogy megtudjam, hogy még mindig szere...
Emily nem hagyta, hogy a fiú végig mondja a mondatot. Átölelte a nyakát, és megcsókolta.
- Akkor szeretsz még?
- Hát hogyne szeretnélek, Te kis butus!

Ugyanebben az időben Alice Brandon ajtaja előtt állt. A fiú kinyitotta az ajtót, és ledöbbent, hogy a lány áll az ajtaja előtt.
- Alice!
- Szia Brandon!
- Olyan sokat hívogattalak! Hagytam rengeteg üzenetet is!
- Tudom. Vidéken voltam, hogy kiszellőztessem az agyam.
- Értem.
- Beszélhetnénk?
- Hát, most épp nem teljesen jó.
- Erre készülök egy hete... Hogy mit fogok neked mondani! Nem vagy kíváncsi?
- De, az vagyok, de nem a legjobb időpontot választottad.
- Mért?
Nem kellett volna kimondania ezt a szót, mert ahogy kimondta, a lakásból egy női hang szűrődött ki, ami épp Brandont hívogatta.
- Értem. Ne haragudj, hogy zavartalak!
- Nem, Alice, nem érted. Most tényleg nem érek rá, de holnap felhívlak! Alice! Sajnálom...!

Az utolsó szavakat már nem hallotta a lány, mert zokogva szaladt le a tengernyi lépcsőn. Önmagát hibáztatta. Ha nem tűnik el, és ha ad magáról életjelet, akkor biztosan nem így történik. De szerette őt egyáltalán Brandon? És ha szerette, miért kellett ennek így történnie? Majd kiderül a következő részben...