Ismered a kétségbe esést? A tehetetlenséget? Azt, amikor mindenki azt hiszi, hogy mindent jobban tud rólad, mint te magad? Amikor már úgy érzed semmit nem ér az életed… Vagy talán tényleg nem ér semmit? Megeshet… De akkor se akarod, hogy mások döntsenek helyetted vagy feletted? Természetesen nem. Ki akarná? De ugye mindig mindenki mindent jobban tud. Bár semmit nem tudnak az érzéseidről, azért okoskodnak. Nem is értem mi gondoltál… Dönteni a magad nevében a saját életedről? Abszurd… Ébresztő ez a XXI. század! Örülj, annak hogy még van életed. De nem akarod ugye? Nem kell? Megértem. Így nekem se kéne. Vagyis várjunk csak… Nem is kell! Én nem is tudom, mit képzelek magamról! Szeretném, ha megértenének? Borzalmas milyen álmodozó vagyok! Szeretném valakinek kiönteni a szívemet? A kutyát se érdekli, annak is jobb dolga van. De nem hibáztatom. Igaz modernnek nevezzük korunkat, bár az életünk akárcsak a barbároké. Az utca törvénye Ölj, vagy megölnek. Milyen igaz. A lelki terror már mindennapos dolog. Sőt akár trendinek is nevezhetjük. A nagy kutyák, mint a rabszolgákat dolgoztatják az embereket több 10 órán át piti pénzért. És érdekel ez valakit? Hát persze hogy nem! Miért is érdekelné? Hiszen itt mindenkinek csak önmaga fontos! Szeretet? Megértés? Önfeláldozás? Önzetlenség? Múzeumi fogalmak. Teljesen mindegy, hogy egy orvosi szakszót vagy azt mondod önzetlenség, úgy sem érti senki. Barátság? Óh az már rég nem létezik. Taposs át a másikon, használd ki és minden rendben!

De hát kanyarodjunk vissza a nagybetűs életből egy sima lány életébe. Próbálnak minket felkészíteni az életre… De hát minek? A reklámok úgyis mindent megmondanak. Melyik zokni a legjobb melyik plasztikai sebészhez kell majd mennünk. Jaj munka? Áh minek azt? Majd eltart a munkanélküli segély. Vagy az sem elég? Menj lopni! Ezt kell megtanulni a tévéből. És az iskola? Ott megmondják, hogy mennyire hülye vagy! Mintha ők értelmesen lennének. A médiabarmok majd megmondják, mit csinálj! Járj egyenesen, mosolyogj és élvezd az életed! Mit élvezz rajta? Hát, azt hogy gyerek vagy és nincs gondod? Vagy van? Áh csak képzeled. Minden második 10 éves gyerek depressziós, áh csak képzeled! 13 évesen lopnak, hogy életben maradjanak? Semmi gond! Boldogulni fognak az életben! Egy hét alatt 2 gyerek került kórházba? Ki foglya megállítani az iskolai gettót? Senki! Minden rendben. Természetes hogy egy anyuka bejön és megveri azt a gyereket, aki bántotta a kicsi fiacskáját. Ahogy az is hogy az a legfontosabb milyen márkájú a cipőd. Ronda? Ha tehetnéd fel, sem vennéd? Kit érdekel hisz drága volt és felesleges ez a lényeg. Nézzük a híradót és szörnyülködünk mik, meg nem történnek New Yorkban? Kinek kell New York, hisz itt van Magyarország. Minden olyan, mint ott, csak mi nem vagyunk híresek! Valaki kicsit is más? Más zenét hallgat bandázás helyett ír, vagy azt csinálja, amit szeret? Hát ez elviselhetetlen! Verd meg mindegy, hogy 2 vagy 3 gyerek megy kórházba csak az iskolából. Mondd csak nyugodtan "Kicsúszott a labda, de nem rúgtam nagyot!" beveszik. Próbálsz megfelelni. Próbálsz olyannak tűnni amilyennek látni, akarnak. Hogy milyen vagy valójában senkit nem érdekel. Valami egy kicsit jobb kedvre derít? Megtiltják! De azért érezd jól magad az iskolában és tanulj tökéletesen! Tökéletes. Legyek tökéletes. Nincs tökéletes ember a világon, de azért nekem annak kell lennem. Legyek jó tanuló, segítsek otthon, és a magatartásom legyen példás. De én nem akarom. El akarok menni amilyen messzire, csak lehet! A világ másik végéig meg sem állnék. El akarok menni oda, ahol nem egy tökéletes gépnek, hanem egy átlagos embernek látnak. És mit kell ehhez tennem? Legyek tökéletes és sikerülni fog! Azért legyek tökéletes hogy olyan helyre mehessek, ahol nem kell annak lennem? Szánalmas. Akkor most mi elől is menekülök pontosan? Mindig csak menekülök. Vagy egyszerűen álljak oda az emberek elé és mondjam, azt hogy nem vagyok tökéletes? Akkor meg örök életemre kiábrándítanám magamból őket. Ha már csak egy kicsit is rontok, akkor ”Büszke lehetsz magadra a bánya béka alatt” és „Mostmár biztos szeretnek a többiek!”. Ilyen tanárokkal próbáljam túlélni a napokat. Ugye nekem nem szabad tudnom, hogy mit akarok. Majd ők megmondják. Mert „Nekem az a dolgom, hogy szóljak, ha valaki rossz fele megy!” „Most én vagyok az ellenség igaz?” Hiszen én vagyok saját magam ellensége. Amikor már úgy érzem mindennek vége, és sírógörccsel töltöm szabad vagy éppen nem szabad perceimet, akarok mondani óráimat, akkor még rá kell tenni egy lapáttal, osztálytársaim képében. Ezért inkább mosolyogva mondom a „Miért utálod az életed?” kérdésre a választ „Sietek testnevelés órára” mondjam ezt mind el? Akkor meg mehetek doktorhoz. Utálom ezt az álcát, azt, amikor mosolyogva kell minden reggel azt mondanom, hogy „Minden rendben” pedig semmi nincs rendben! Legszívesebben fognám az első kést és elvágnám a torkom. De nem tehetem. Mert nem lehet, ahogy semmi mást sem. Próbálom tenni azt, amit elvárnak tőlem. Tanulok ezerrel, de felesleges, az agyam helyén mintha nem lenne semmi. Az előző években semmit nem tanultam, de mindent tudtam, most fordítva. De hát „Büszke lehetsz magadra!”.

Ez az álca határozza meg életem, és ha így haladok ez is, fogja. Az álca, amit utálok, de ha eldobom magamtól egy perc nyugalmam, se lesz. Mintha most lenne. Nyugalom… ilyen állapot nem is létezik, csak próbáljuk beadni magunknak, hogy van. A szüleimről meg nem is beszélve. Güriznek egész nap, hogy a tökéletes lányuknak minden lehetőséget megadjanak. A jegyeimet nem merem elmondani. S álcám megint tökéletes, előadok pár vidám történetek az „életemről” és minden rendben. Annyi gondjuk van, és én most jöjjek a problémáimmal? A nővéreim meg még annyira se értenének meg. Szerintük ki kell használnom az eszemet. De ilyen lelki állapotban nem megy. Akárhogy próbálom több órás magolással sem. Mindenkinek csak bajt okozok. A tanáraim a barátaim a családom. Mindannyian miattam szenvednek. Persze az senkit nem érdekel, hogy én miattuk szenvedek. Hogy tökéletesnek mutassam magam. És ha próbálom ezt nekik elmondani, akkor a válasz csak „nyugodj meg”. Önző vagyok? Lehet. De szeretném, ha értenék, amit érzek. Szeretném, ha próbálnának megérteni. Csak egy kicsit is. De nem lehet. Szeretném eldobni álcámat. A boldog önfeledt jó tanuló gyerek álcáját, és megmutatni mennyire szenvedek. De ezt soha nem tehetem meg. Ezzel fogok meghalni. De talán egyszer majd elhagyhatom. Egyszer, talán…