Három hónap… Három hónapja úgy kelek és fekszem, hogy hazudok neked, nekik, magamnak… Mindenkinek

            Csupán három hónap, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnik…

            Azt hittem, hogy képes leszek valaha, majd egyszer téged is úgy szeretni, mint most Őt. De tévedtem. Csalfán elhitettem veled, velük, magammal, mindenkivel.

            Talán ez a három hónap egy nagy tévedés volt. És kinek a hibája? Most elkezdhetnék ujjal mutogatni, és védekezőn tarthatnám magam elé két kezem, hogy „Nem! Én nem! Soha nem hazudtam senkinek!”… De tudom, a lelkem mélyén nagyon is biztos vagyok benne, hogy csak én tehetek mindenről…

            Azt mondtad, fontos vagyok neked. Én csak mosolyogtam. De még a mosolyom is hazug volt. Már akkor marcangolt belül a bűntudat. Pedig én megpróbáltam! Tényleg mindent megpróbáltam, de nem ment… Majd a fülembe súgtad-búgtad: „Szeretlek!” Én meg csak félre néztem, de nem szóltam semmit. Pedig belül ordítottam! „Hát nem látod? Megölsz a szavaiddal, gyilkolsz a csókjaiddal, szétszedsz minden egyes érintéseddel! Nem fogod fel, hogy mindez fáj nekem?” Perzsel… Éget… Elemészt… Ez nem olyan tűz, mint amiről a szerelmes költeményekben írnak. Nem. Ez rosszabb, mint a Pokol legmélyebb bugyrai.

            Mikor legutóbb összevesztünk és én elfutottam, te halálra kerestél. Míg én a parton ültem és csak bámultam a vizet. Mikor visszamentem, te a nyakamba ugrottál és megöleltél. De én nem viszonoztam… Akkor már tudtam: másé a szívem… Elrabolta. És te nem tudod soha megkaparintani. Nem a te hibád! Csakis az enyém… Nem is szabadna, hogy bármit is érezzek, hiszen csak fájdalmat okozok…

            Most kényszerítenem kell magamat, hogy tovább írjak… Még nem szabad abba hagynom! Tovább kell írnom! Folytatnom kell! El kell mondanom! Kezemből a toll már-már kikívánkozik. De nem! Most az egyszer nem engedek a kísértésnek. Már egyszer hibáztam, többször nem szabad.

            Én tényleg nem akartam senkit se bántani. Főleg nem téged… Tudom, hogy ez nem elég, ezt így nem hiszed el, de ha kell: akár az életemre is megesküszöm! Ha most eléd állnék és a szemedbe hazudva – újra – hazudva azt mondanám, hogy igen, én is szeretlek, az jobb lenne? Nem hiszem…

            Ha az együtt töltött napokra gondolok, már nem mosolygok… sőt… Én tényleg sajnálom!

            Ha most arra kérnélek, hogy legyünk barátok, csupán gúnyosan felkacagnál és átkoznál… Tudom. Ezért nem kérlek semmire, csak arra: felejts el! Kérlek…!

            Igen, hazudtam… Nem kérem, hogy megbocsáss. Semmit nem kérek se tőled, se senkitől. Most biztos azt mondanád, hogy nagy hibát követek el, ha eltaszítalak magamtól, mert soha senki nem fog így szeretni, ahogy te imádsz. Ebben lehet, hogy igazad van, hiszen számtalanszor bizonyítottad, hogy mennyire fontos vagyok neked. De nem, most az egyszer nem hibázom. Csak feloldom mindkettőnket a három hónapos szenvedés alól. Hidd el, így mindenkinek jobb lesz.

            Itt nincs másról szó, csupán a szívem már másé. Rosszkor rossz helyen? Lehet. De akkor sem szenvedhetünk tovább! Mert nem tehetjük.

Tudom, hogy ezt úgyse fogod elolvasni, nem is akarom, hogy lásd. Ezt nem egy írás keretein belül kell megbeszélnünk, hanem személyesen. Én most csak vallottam. Mert hazudtam. Senki nem hiszi el, de valóban hazudtam. Neked, nekik, magamnak. Mindenkinek.