Gondolatok a gyászról

Egy átlagos fiatal lány voltam. Életvidám, kissé felelőtlen tizenévesnek számítottam. Figyeltem a barátaimra, a családomra és az idegenre is, aki csak úgy elsétál mellettem. Szerettem nézni a várost és a benne élő embereket, ihletet adott. Ihletet az íráshoz. Mint sok velem egykorú akkoriban én is írtam. Természetesen mind fiatalok voltunk, az életről sem volt sok fogalmunk, egyszerűen csak élveztük azt. A „műveink”  gyerekesek  és lényegtelen témákat dolgozotak fel. Mint már említettem csak egy lány voltam rengeteg baráttal.Míg nem történt valami…

Még mindig emlékszem a napra. Egy kávézóban ültem néhány barátnőmmel és lányos dolgokról csevegtünk. Aztán csörgött a telefonom és én felvettem … azóta is bánom. Egy olyan hírt közöltek velem, ami először el sem jutott a tudatomig. Aztán képszakadás. Otthon voltam. Mindenki szomorú volt és sajnálkozva nézett rám. Még mindig nem tudtam felfogni. Másnap mikor felkeltem azt hittem álmodtam, de nem…. Tényleg megtörtént. Elvesztettem valakit. Egy olyasvalakit, aki fontos volt a számomra. Egy embert, aki nagyon jól ismert. És egy barátot, aki meghatározó személy volt az életemben.

Eljött a temetés napja is. Körülöttem mindenki feketében volt, néhányan fel-fel zokogtak. Még az időjárás is az esemény hangulatát tükrözte. Késő őszies időjárás volt, a szél fújt és borongós volt az ég. És én csak figyeltem. Figyeltem az emberek mozdulatait, az arcukat és első sorban a tekintetüket. Így még rosszabb volt. Ekkor a pap elkezdte a gyásszertartást. Én csak álltam és még mindig az emberek tekintetét figyelve. A szemükbe nézve láttam mit élnek át, mit éreznek. Fájdalom. Határtalan fájdalom áradt a szemekből. Az a fajta fájdalom ami a szívünkbe mar. Amitől örökös gombóc van a torkukban és amitől már szinte fulldokolva sírunk. És én mindezt láttam rajtuk és irigyeltem őket. Most sokan nem értik miről is beszélek. Hisz hogyis irigyelhettem ezt a fájdalmat? Úgy hogy nekem rosszabb volt. Ők legalább éreztek valamit. Én semmit, csak a teljes ürességet. Mióta közölték velem a hírt, azóta nem vagyok önmagam. Képtelen vagyok bárhogy is reagálni a történtekre. Képtelen voltam sírni, a szemeim olyanok voltak, akár a sivatag: száraz. És azóta képtelen vagyok akár egy sort is írni. Miközben én a gondolataimba menekülök elkezdődtek a gyászbeszédek. Majd véget ért a szertartás. Mindenki a fogadásra, ment kivéve én. Ott maradtam és csak néztem a sírt. Nehezen fogadtam el a töténteket.

Most az évek múlásával már könnyebb, de azóta se tudtam sírni. És most szintén egy temetésre megyek. Bár a mostani elhunyt nem állt hozzám olyan közel, mégis ugyan azt érezem, mint régen. Az egyházi szertartásnak hamar vége lett és most következnek a gyászbeszédek. Egy idősebb úr lép ki a tömegből. Azt mondja számára ez a vers mindent elmond. Kosztolányi Dezsőtől a Halotti beszédet olvassa föl.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

A vers hallatán furcsa érzések támadnak meg és én nem tudok mit tenni. Emlékek sokasága jelenik meg előttem. Mind egy személy körül forog. Olyan emlékek is eszembe jutnak eme számomra világot jelentő személyről, amiket már nagyon régen elfeledtem. És az utolsó emlékfoszlányban még sem ő szerepel. Egy idős hölgy az, aki épp felolvas. Némi gondolkodás után rájövök, hogy a régi középiskolai irodalom tanárom az. Most már értem.

Teljesen tisztává vált az emlék. Az órán ültünk és Kosztolányiról tanultunk és ő épp ezt a verset olvassa föl. Sokan nem figyeltek, ezért ideges volt. Próbálta felolvasni a verset. Szemeiben könnyek csillogtak és mégis egyfajta tisztelet sugárzott belőle. Mikor végzett a felolvasással megtörölte a szemeit és komoly hangon szólt hozzánk. Szídni próbált minket de nem igazán tudott. El-elcsukló hangon magyarázott nekünk a versről. Azt mondta, hogy egyszerű fogalmazású, mégis azok érthetik csak igazán, akik már elvesztettek valakit. Szemei elhomályosultak a könnyektől és így folytatta: „ Azok számára, akiknek egy szerettük elhunyt ez nem egyszerűen csak egy vers. Nem tudják úgy felolvasni vagy végig hallgatni, hogy a sorokhoz ne társuljon egy arc. Egy arc, mely sokat jelentett nekünk és mely annyi emlékünkhöz kapcsolódik….”  Itt az emlékem kezdett halványulni, de most már megértettem mit is akart mondani nekünk. A fájdalom hirtelen elöntötte a szívemet és egy könnycsepp gurult le az arcomon. Ebben a fájdalomban minden benne volt. Egy elveszített személy, egy barát emléke és maga az élet is. És most már képes vagyok minderről írni. Írni az ő emlékére.