A varjak feketén szárnyalnak*

˝Miért ne? Mi is feketében járunk, és bántjuk a füleiteket.˝

/Marco Hietala/

És megvonaglik a szív betegen, és ordít a csend odabent: hol vagy?

Itt lenni szokott valami, ami kitöltötte a szívdobogást; ez a Te helyed: miért mentél el?

Üvölteném: gyere haza! És dacolok dühösen: haza?! Otthonod tán a hely, amit szó nélkül el tudtál hagyni?

Szeretlek, hiányzol, és tudom, hogy szeretsz… De szerelmed lehet- e a nő, akinek hátat tudtál fordítani?

Ne hibázz: el se rontsd! Ez volt a törvény. Tehát utólag nem mindegy már, hogy miért?! Akár értem, akár a másikért, a harmadikért; miattuk vagy miattam: nem mindegy? A vége száraz tény csak, sokszor ismételt, kővé szilárdult szavak: ˝mert van, aki megy, de van, aki marad.˝ Nem vagy itt. A tények magukért beszélnek. Akkor, mire kellene gondolnom? Válaszokra? Ó, ismerlek. Tudom a választ az összes miértre.

Mert szeretsz. Mert halálosan féltesz.

Ok, vagy ürügy? S ha ok, hát mire?

Verném a fejem a falba. Fájjon! Fájjon jobban, mint az élet nélküled: fájjon, ha mer; ha azt hiszi, bánthat, jobban, mint te! 

Nélküled. Istenem, bár törölhetném ezt a szót a nyelvből! Ezzel kezdődött minden. Gyilkos szó, nincs nála kegyetlenebb. Bár sosem írtam volna le! Sosem ismertelek volna meg…

Vagánykodom: majd lesz más! Nem kell más, tudom… De te sem kellesz! Kikapcsolom a telefont, bezárom az ajtót; elbújok a szekrény mögé, a föld alá, kirohanok a világból, le a térképről: ne keress, ne találj rám… Könyörgöm neked, ha el tudtál menni: ne gyere vissza!

Ostobaság. Ne haragudj. Azt hiszem, még mindig túl sok vagy hozzám. Túl nagy, túl jó – túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Szinte látlak, ahogy ott ülsz, elegánsan, simára borotválva, szálegyenesen, fényes hajjal, mint mindig… És látom magam veled szemben: szakadt farmerban, kócos sörénnyel, cigivel a szám sarkában, mint mindig… Csak két különbség van köztünk: az ég és a föld.

Mi a bánatos francért szerettél belém, miért?! Mert én voltam minden, ami belőled hiányzott? Lehetetlen! Hiszen tökéletes vagy. Neked nem hiányozhatott semmi. Nem volt szükséged rám. Akkor minek, mi a fenének kellett neked egy vad, veszélyes nőstény? Csak hogy zsörtölődhess a cigi és a durva szleng miatt?

Rendben van, ez megint nem én vagyok. Csak a düh, a kín, a tehetetlenség. Az eszem tudja: a szerelemhez nem kell indok; de tudod, itt csapjon belém a villám, ha most jovális fejtegetésekbe kezdek!

Nem, semmi kedvem Teréz Anyát játszani. Helyette, mint minden csalódott szerelmes, millió lehetőséget futtatok végig, nehogy már egy perc nyugi legyen. Ha már egyszer megtörtént a baj: hogyan tovább? Mit tegyek veled, mit tegyek nélküled? Ezer és egy elképzelt variáció alakul ki és fejlődik vissza: beteg, vérszívó, alakváltó lázálmok. A legiszonyatosabb bennük, hogy lehetőségük volna valóra válni, ugyanakkor tudom: ez sosem fog megtörténni, mert hiába képzeltél el bármit, hiába futtattál végig minden lehetőséget: a valóság mindig mást hoz.

De azért pergeti őket a fáradt agy kényszeresen, miért is ne? Mint egy üvegbe szorult légy, újra és újra nekifutva, csillapíthatatlan vehemenciával, örök reménnyel, soha nem lankadó energiával célozva meg a látszólagos szabadságot, az életet… Teljesen feleslegesen, mert hazug a színes ígéret, a világ képe, és az az igaz, amit nem lát: az üveg átlátszó fala.

Állj le, szerencsétlen állat. Nem látod?!, összetöröd magad!

Nem látja. Semmi sem átláthatatlanabb, mint az, ami átlátszó.

Üvölt a nehézrock a fülembe. Úgy kell most ez a dörgő, aszfaltszaggató hang ide, mint egy pohár víz a Szaharában. Vad, mint én; kavarog, mint bennem minden, megállíthatatlanul.

Mégis mitől vagyok most ennyire feldobva?! Mert nekem muszájos bejárnom minden érzelmi szélsőséget, mennyet és poklot? Mi ez a nyugodt erő a hisztérikus EEG- görbe módjára ugráló hangulatingadozások alatt? Hideg a kezem, és mély, csendesen mormoló hangot hallok a tomboló zene alatt:

Csak a tested ne hűljön ki. Sem szíved, sem lelked ne legyen bilincsben.

Nem lesz, ígérem. Veled vagy nélküled, de szabad leszek. A szavak, amelyek képesek voltak fekete börtönrácsként cellába zárni, most feszítővassá válnak, és eltépik a láncokat.

Hátrahajtom a fejem. Nem félek semmitől. Vérem együtt zúg a zenével. Nem érdekel, mi volt, mi lesz. Nem érdekel, fájni fog-e, vagy sem. Leszámoltam mindennel. El kell bírni, ami jön. Ennyi az egész.

*

*

Amikor véget ér a szám, morajló csend robban rám. Lehunyt szemhéjaim alatt téli égbolt homályosan ragyogó képe sejlik fel; égbolt, amelynek szürke fényű kupolája alatt fekete varjak serege szárnyal lassan gomolyogva, körbe- körbe. Hallom száraz, őrlő, diótörő- hangú károgásukat: a gyász, a magány hangját az üres, semleges szagú csendben.

Örvénylenek, kárognak a varjak.

Várják a telet.

*Crows fly black – Tarot, Marco Hietala - ami csak a címadó dal volt. Valójában ezt hallgattam:

http://www.videoplayer.hu/videos/play/97571