Showtime

A hangosbemondó zajos recsegése. Emberek tömege ahogy a lelátóra vándorolnak. Hangos, fülsértő csengő. A kapuk kivágódnak és elindul a futam. Az erős telivérek megindulnak, fujtatva törnek előrébb, könnyed zsokék harca a pályán. Ilyen minden pálya. Epsom, Kentucky, a híres Párizsi pálya és mindegyik. Lételem a gyorsaság. Kitartás. Küzdened kell vagy eltaposnak. Ebben a világban vagy legjobb vagy, vagy senki. Küzdelem, örökös harc. Ez a zsokék élete…

 - Onill! Figyelmedet a tananyagra irányítsd és ne álmodozz. Ha ennyire jól elmerültél benne akkor megmondhatnád hogy mi a válasz a 3-as kérdésre a tankönyvi feladatban

 - Ezt a hülye is megmondja, a ló neve Eclipse és 1764-ben született

Epsom. A halál, a gyász és érzelmek tömkelege köt a helyhez. Mindenki a győztest ünnepli, az egyetlen aki megverte a híres veretlent. És a tömeg a fekete mént ünnepli. Elfogultan vissza-vissza néznek a pályát elhagyó rozsdafoltokkal tarkított furgonra amelynek utánfutóján a vérben és sárban úszó sárgát viszik. Ügyet se vetnek rám. Sodródok az emberekkel. Magas, merev kőoszlopokként bámulnak meg és néha állnak csak meg hogy papír zsebkendővel kínáljanak és érzéketlenül odamorogják nekem hogy majd legközelebb az a ló nyer akit én szeretnék. Legközelebb? Nincs legközelebb. Elment, itt hagyott, vesztett. Megölték. Szipogva nézek fel mintha megnyugvást keresnék és a zöld korláthoz rohanok hogy nem még itt van és épp a lovásza foglalkozik vele. Utat török magamnak emberek tömegén, átvágok a pálya egy részén és az ember fagyasztó látvány sem érdekel. A törött egykoron fehér most vérben úszó korlát, a hatalmas véres tócsa, az autókerekek melyek levezetnek a pályáról. Futás, akár csak a pályán. Küzdelem egy hiába való álomért. Remény mely meg sem született. És ezekben a pillanatokban is igyekszem vissza. Mert tudom, szeretnék bízni, abban hogy a sárga most is készül a következő futamra. Vékony bőre alatt izmai mozognak. Sárga szőrén megcsillan a nap, fejét magasra tarja és nyerít, mert hív engem. Látni akarom nemes fején az egyenes világító fehér hókát. Hallani akarom barátságos horkantását, ahogy üdvözöl egy verseny előtt és én fülébe súgom hogy nyerd meg nekem. És ő megígérte és nyert. Talán valahol most is nyerni akar nekem, mert megígérte. Érzem bőrömön az egyre forrósodó napot. Ahogy a kisbusz felé igyekszem. Mike várt, ahogy a sárga is várt rám mindig. Ha nem mehettem ki hozzá ő akkor is várt és a kaviccsal borított feljárót kutatta nagy és nemes szemeivel.  Szinte belezuhantam várakozó ölelésébe és nem szóltam, hallgattam szívének egyenes dobbanását és tudtam hogy egyszer majd megáll és nem hallgathatom többé. Némán öleltem és ez mindent elárult. Halottam mély, szinte morgó hangját. Suttog, csak nekem.

-         Ígérd meg hogy velem maradsz

Önző, önző az ember. Látom, hogy arca megváltozik, szemöldökét felhúzza és fürkész a tekintetével. Magához húz, felemeli fejemet és szemeimbe néz. Lassan közeledik arcunk.

-         Onill, hát nem ismered a házirendet? Az iskola nem a ne…

-         És te nem ismered az etikettet, hogy ilyenkor nem illik belepofázni?

Megvető pillantásom még mindig a betolakodóé volt. Mike nem engedett. Ismert, tudta, ha elenged én nekimegyek. Megnyugtatott a tudat hogy megvéd, ismer és ölel. Elisabeth arcizmai megvonaglottak és fintorogva nézett engem. Mások vagyunk és mégis menyire hasonlítunk. Önzőek vagyunk mindketten. Két világ voltunk és mégis a célunk egy volt. Győzni. Így vagy úgy.  Láttam ahogy eltipeg a maga kis elit körével és visszafordultakor megereszt egy mosolyt Mike felé.

-         Undorító faj – Sziszegtem Mike-nak aki egy halovány mosollyal nyugtatott

Öleléséből kibújtam. Éreztem, hogy karjai eltűnnek a csípőmről. Egyre távolodott így szívverését már nem hallhattam. Nem nyugtathatott a tudat, hogy ez a pillanat örök. Mert önző faj a miénk. Mert társaink, ha vannak magunkhoz, láncoljuk és nem eresztjük. Mert gyávák vagyunk mind, félünk attól mi lesz ha elveszítjük. Ha elmegy és nem jön vissza többé. Azt mondják a gyereknek könnyű, mert fel sem fogja igazán kit, mit veszített el. Hát akkor én koraérett gyerek voltam. Nagyon is fel tudtam fogni ki ment el. Kit veszítettem el, örökre. Mert nem jön vissza. Soha.

           Beszálltunk a mini busz hátsó ülésére. Lassan kigördült a jármű az útra és elindultunk. Út. Utak melyen a végtelenbe visznek. Remény hogy majd biztos jövő vár majd rám. Utak amelyek visszavisznek oda ahonnan elmenekültem, mert féltem. Féltem attól a végtelentől amely egyedül vár rám ott. Egyedül voltam. Ahogy elképzeltem a pályát mindig a régi kopott zöld és fehér lelátó, a rozsdásodó ósdi indítókapuk, a bemondó bódéja mely az összedőlés határán állt. Ez volt az összes emlékem a pálya kinézetéről, a következő emléksorozat a már idősödő vagy épp fiatal gazdag házaspárok vagy özvegyek díszes ruhájába öltözött serege, a konok és akadékoskodó ősz hajú nő aki előttem ült és folyton panaszkodott aznap. Aztán itt véget is ér a mesebeli pályám, vér, egy baleset, halál. Ezt követően már csak ezekről vannak képek bennem. Lehajtom a fejemet és mereven nézek. Az autóban a nyüzsgés, csevegés, viták vagy épp a pályáról alkotott fantáziálások hallhatóan elnyomták egyhangú magányom. Előttünk is a szőke és egy vöröses hajú hangját véltem hallani amint a pályán futott lovakról beszélgetnek. Morogva jegyzem meg magamnak hogy őt nem említik meg. Zacskócsörgés töri meg az alapzajt és mindenki a zacskóba nyúl. A vörös hajú hirtelen felemelkedik, feláll és visító, magas hangja betölti a jármű belsejét.

-         Hallottátok már Perfect Killer nevét?

Mint a golyó amelyiket kilőttek fegyveréből pattantam és kezem máris lendült a lány arca felé. Csuklómon erős szorítást éreztem és hirtelen visszarántott az ülésre. Zaklatott voltam. Démon amely bennem élt hatalmas erővel szabadult fel. Íriszem apróra zsugorodott, haragot, elszánt dühöt tükrözött mindem mozdulatom.

-         Ne merd a szádra venni a nevét!

Elisabeth felállt és gúnyos hangnemben közölte velem véleményét és azt a csöppnyi információját a lovamról.

-         Onill tudtam, hogy nincs rendben valami odabent de hogy ennyire.

-         Kuss!

-         Perfect Killer az Epsomi pályán döglött meg 3 évesen a Tenyésztőistállók Emirates Cup 2000m-es versenyén, felbukott a szerencsétlen, de kétségkívül nem volt reménytelen eset mint Onill szamara.

-         Mit tudsz te róla? Vagy rólam? Fogd be a pofád! Semmit nem tudsz róla, semmit.

-         Te talán tudsz?

Hangom megvonaglott. Erőm, bátorságom egykori kegyetlen mivoltam mintha más utakra lépett volna. Fejemet lehajtottam, hajam eltakarta arcomat.

-         Többet mint hinnéd

Még hallani véltem ahogy megjegyzéseket tesz rám. Már valahogy nem tudott érdekelni. Az ablakon keresztül láttam ahogy hatalmas barna istállóépület magasodik a lankás vidéken. Láttam ahogy a zöld legelőkön elégedett lovak legelésznek és talán láttam azt a két gyereket is akik pónikon lovagoltak az út melletti ösvényen. Ahogy távolodtunk láttam vágtába ugratják a két tömzsi pónit és felszabadultan élvezik a száguldást. Ha tudnák, de honnan is tudhatnák hogy ez a gyermeki versenyzés később talán véresen komoly lesz. Ahol majd élet és halál lesz a tét. Mert előbb vagy utóbb mindenki részese lesz az ördögi körnek. A pónikat nemes telivérek váltják fel. Az út menti ösvényt homokos talaj. A verseny végi gyermeki mosolyt és nevetést felváltja a pénz, hírnév és a vesztes nem biztos hogy túléli. Magamba mélyedve gondolkoztam mit fogok tenni újra a pályán. Mert ide is vissza kellett térnem. Az aszfaltot hirtelen kavicsok váltották fel ahogy begördültünk egy hatalmas frissen festett vas kapun. A vas kúszónövények felfelé törtettek majd virágot bontva megálltak a szöveg mellett két fehérre festett ló ágaskodott és közöttük a zöld keretben fehér  betűkkel kiemelve: Epsom Green. Az autó megállt, halottam a motor elhalkuló hangját, láttam hogy egy nő siet felénk. Láttam ahogy megáll és fürkészi a kiszálló csapatot majd hirtelen fecsegése elhalkul amikor mindenki kiszáll. Csodálkozva nézek körül hogy a pálya frissen van festve üde zöld-fehér színben pompázik. A bemondó régi tribünt lebontották helyén kétszer akkora építmény magasodott, a székek zöldbe öltöztek. A pálya fa korlátja fémre cserélődött és láttam a pálya egy pontján a néhány virág és koszorú kíséretében a sírját…