Réve Ambiance

Hunyt szemmel, ellazultan, puha melegben, álom-hangulatban feküdtem mellette. Fejem a vállán pihent, hasam, mellem az oldalához simult, karom ölelősen keresztezte vékony derekát, pihenten is elhatárolódó hasizmait. Egyik lábam kissé felhúzva a combjára simult, vállam a karját tartotta, felkarom ujjainak lassú, gyengéd cirógatását óvta, őrizte, akár egy virágszirom a rajta remegő harmatcseppet.

Vágyunk elparázslott már; tovatűnt az extázis gyötrő őrülete, elcsitult a szenvedély tetőpontjának testet-lelket felkavaró, szinte ijesztő gyönyöre, amelyet a végtelenül érző francia nyelv talán nem véletlenül úgy nevez: ˝kis halál.˝

Finom, észrevétlen áttűnésekkel oldódott fel a szeretkezéseinket követő ájult öntudatlanság is, feltisztult és átminősült a révület, és közben, ahogy mindig, gyengéd érintésekkel, futó, hálás csókokkal, összekulcsolódó ujjakkal találtuk meg újra egymást – és magunkat.

Azután csak feküdtünk, mélyen átérezve egymás közelségét. Néha halkan beszélgettünk; mert ezek az oldott, minden gátlást, zavart, szemérmet visszautasító órák azt is előhozták belőlünk, ami a nappal fényében rejtve maradt. Ő arról vallott, hogy orra emlékszik az illatomra, keze a csípőm ívére, teste a testem melegére; és felemlített még néhány részletet, amitől fülig pirultam még akkor is, ha egyébként nem vagyok eltúlzott mértékben szégyenlősnek mondható. Beismertem magam is néhány szerelmes bűnömet: titkos pillantásokat, amikor azt hitte, teljesen mással vagyok elfoglalva; és egyetlen érintése nyomán feltámadó kósza, ám viharos erejű érzéseket, amikor mindketten azt hittük: éppen dolgozunk. Meggyóntam, mi mindent jelent, amikor estefelé inge megrögzötten szigorú gombolásán csak egyetlen fokkal visszább vesz, és a V-alakú, rendszerint fekete hasítékban elővillan a kulcscsontjaira simuló ezüstlánc; ő pedig elmondta, mit jelentett anno, találkozásunk estéjén a szakadozott farmer hasítékaiból előtűnő bőröm látványa. Legszívesebben már akkor letéptem volna rólad, mondta, és aztán csak nevettünk; holott cseppet sem volt vicces maga a tény, hogy hónapokig majd’ megőrültünk egymásért, ám mindketten végtelenül büszkék lévén, ezer és egy okot kerestünk, csak elismerni ne kelljen.

Előfordult azonban az is, hogy meg sem szólaltunk: érzéseinket egymásnak át- gondolva feküdtünk, és ˝hangosan˝ csak gesztusaink beszéltek – mint most is.

Kezemet feljebb csúsztatva, tenyeremet a mellkasára simítottam; éreztem, hogy szíve nyugodtan, erősen lüktet. Fejemet feljebb emeltem, és számat állcsontjára tapasztottam; annyira szerettem, hogy ezt közönséges, konzervatív puszival sehogy sem tudtam volna kifejezni; de közben mosolyogtam is saját bohóságomon. Értette, amit érintéseimmel mondtam: válaszul átfogta és egy pillanatra még erősebben szívére szorította a kezemet, és fejét elfordítva a hajamba csókolt.

Nem nyitottam ki a szememet. Éreztem, hogy felém fordul egész testével. Átölelt; lábaink összekulcsolódtak. Álla alá bújtam, hogy még közelebbről érezhessem az illatát: hajnali erdő párája ilyen, ha a szél a tenger felől fúj: sós és édes, friss és megnyugtató egyszerre. Karja alatt átnyúlva öntudatlanul, félálomban simogattam a haját, a hátát; hozzásimultam egészen, és el is aludtam volna, ha szája nem ezekben a pillanatokban kezdett volna sétálni a nyakamon.

A félálom bódulata lassan, fokról fokra átváltozott: minden apró, puha csókkal több lett benne a vágy. Mindig így jártam vele: lehet, hogy egyáltalán nem állt szándékában felizgatni, csak kényeztetni akart egy kicsit, mégsem tudtam rá másképp reagálni, és hosszabb-rövidebb romantikázás után mindig az ágyban kötöttünk ki.

- Csak az imént hagytuk abba… - leheltem kuncogva.

- Félbe – javított ki halkan nevetve, és folytatta, amit elkezdett.

Ezúttal már fogait is éreztem nyakam, vállam bőrén; de egyetlen érintése sem okozott fájdalmat. Még mindig csukott szemmel, boldogan, álmodva öleltem; beletúrtam a hajába, de kezem nyughatatlanul haladt is tovább. Körmeim zörgős nesszel végigkaristoltak a nyakláncán, ujjaim századszor is feltérképezték vállait, gerincét, hátának minden szálkás, ruganyos izomkötegét; tenyerem szinte olvasta feszes bőrét, vére áramlását, finom, halk mozdulatait.

Ölelésem kapaszkodóssá változott, amikor szája egyre feljebb haladva fülem közelébe ért. Orrával, arcával, lélegzetével is cirógatott; nyelve hegyével körülrajzolta fülcimpámat, és suttogott valami édesen érthetetlent. Nem kérdeztem vissza: ezek nem az értelem pillanatai voltak. Meleg leheletétől, érzéki érintéseitől borzongva csókoltam én is nyakát, vállait; fogaim közé vettem a nyakláncát, és finoman megfeszítve az ezüstöt, azzal is magam felé húztam őt.

Gyengéden, alig érintve csókolt meg; nyelve végigsimított fogaimon, ajkaimon, nyelvem hegyén; szája nem tapadt rám: beérte apró, kedves érintésekkel – amitől csak még jobban kívántam. Ujjai körbejárták arcomat, végigcirógatva állkapcsom ívén, járomcsontom vonalán, lehunyt szemhéjamon, sokadszor is bebizonyítva, hogy az emberi arc is a végtelenségig ingerelhető; és újabb, jellegzetesen francia mondás suhant át rajtam:˝ha egy nő megengedi, hogy megcsókold, mindent megenged.˝

Megengedem?! Nagy egek, dehogy; én nem engedem, én akarom, akarom! – gondoltam, és fogaim közé vettem alsó ajkát. Érezni akartam az ízét, az érintését; és amikor valóban belecsókolt a számba, halkan felnyögtem az örömtől. Csókolni is csak annyira tudott, mint akit az Isten is szerelemre teremtett; minden egyes csókja úgy hatott rám, mint a legelső, hónapokkal ezelőtt: elszorult a torkom, remegtek a lábaim, ölembe melegen villámló vágy hasított, és úgy éreztem, még a csontjaim is megolvadtak. Szorosan hozzásimultam, hasamon érezve nyilvánvaló vágyát; kezem oldalát, csípőjét cirógatta, és amikor körmömet élesen, finoman végighúztam combjának hosszú izmain, felnyögött ő is: mindig felizgatta, ha karmoltam, haraptam, akár fájdalmasan, akár nem. Kihasználva a csókolózással töltött perceket, lassan, merészen végigkarmoltam hasán, derekán, medencecsontja ívén, egyre lejjebb. Futólag érintettem csak felmeredő férfiasságát, de szörnyen érzékeny lévén ennyitől is összerándult; amikor ujjaimon, tenyeremen kezdtem őt ringatni, csókja mélyebbé, szaggatóvá vadult, légzése felgyorsult, kalapáló szívverését pedig szinte hallani lehetett.

Amikor elengedte a számat, kinyitottam a szememet. Kipirult arccal, csillogó szemmel, őrülten és szelíden egymásra mosolyogtunk, aztán csókoltuk, becéztük egymást tovább. A vágy gyönyörű, kavargó szorításában megfordult velünk a világ és annak minden csaló trükkje: az vált megkérdőjelezhetetlen- igazzá, ami valóban igaz volt, és elsüllyedt minden, amit csak a látszat tett azzá. Nem csak a testi szerelem, az élvezet tett boldoggá, hanem a szeretés maga; nem csak az izgatott fel, amit társam tett velem, hanem az ő reakciója arra, amit én tettem vele. A világ minden agyafúrt, agyonbonyolított szerelmi technikájánál jobban lázba hozott a látvány, ahogy pupillái kitágulnak, szeme elfátyolosodik a vágytól; ajkai öntudatlanul szétválnak, csípőjével ösztönösen hozzám simul, engem keres. Közben persze ő sem pihentette a kezét; hosszú ujjai sétáltak és siklottak rajtam, néha egészen gyengéden, épp csak hozzám érve, néha pedig vadul, karmolósan; én pedig viszonoztam, tükröztem, sokszoroztam érintéseit. Amikor ezt már nem bírta tovább, fél kézzel összefogta és a fejem felett leszorította kezeimet, úgy simogatott. Védtelenné tett testem ívbe feszülve szinte zokogott érte, mégsem borult fölém, holott – bölcs francia mondás, milyen igaz vagy! – egyetlen csókja elég lett volna ahhoz, hogy bármire készen álljak vele. Neki azonban nem volt elég ennyi. Szája lefelé indult a számról, finom szorítással államba harapott, és lassú, hideg tűzzel végigperzselt a nyakamon. Nyelvét egy pillanatra kulcscsontjaim völgyében éreztem, míg haja lesodródott válláról, és hasamra, mellemre terült; ujjai combomon simítottak végig, és tenyerével puha kengyelt tartva térdem alá, érzéki mozdulattal felhúzta a lábamat. Hosszú, sűrű hajának selymes érintése szinte elviselhetetlenül ingerelte bőrömet, de ő még ezt is fokozni tudta: a mellemen kígyózó hajtincsek közül kiemelkedő mellbimbómra tapadt a szájával, miközben keze felhúzott combom érzékeny belső oldalán indult lassan egyre lejjebb.

Remegő, akadozó hangon vádoltam: azért fogta le a kezemet, mert előre tudta, most én fognám le az övét! Rekedtes, dorombolós torokhangon, készségesen igent mondott, és könyörgő kérésem ellenére sem engedte el a kezemet; újra a mellemre hajolt, csókolt, szívott; keze a combjaim közé simult – és én még csak át sem ölelhettem!  

Rémlett, hogy halkan nyöszörgök; szinte szétfeszített a vágy és a gyönyör tomboló, egymáson át- és átnövő, rivalizáló csatája. Egyre társam nevét zümmögtem, őt akartam; ő azonban nem kegyelmezett: fél kézzel továbbra is bilincsben tartva, egyre hatványozta a kéjt. Érintései egyre paradoxabbá váltak: mellbimbómat felső fogsorának íve vágta őrjítően, de nyelve lent puhán, bársonyosan simult alá; az ellentmondásos kettősség szorításától mintha villanyáram nyilallt volna végig a gerincemen, és felkiáltottam, amikor ujjaival belémhatolt. Éreztem, hogy ölem melegen, lüktetve összerándul, és dadogva, kínlódva kértem egyszerre kétfélére: folytassa, hagyja abba, mert belehalok!

˝Kis halál?!˝ Nem nevezném kicsinek, de halál volt valóban: jéghideg mennyország, tűzforró pokol; mindent elnyelő, örvénylő gyönyör, amelynek kavargó viharában mintha halk, szenvedélyes suttogást hallottam volna.

Néhány percre – vagy órára? – megszűntem létezni; az álom és az önkívület gomolygó, ködös határán jártam, a világok határán… Egyedül.

- Nélküled – suttogtam könnyesen, amikor eszméletem szégyenlősen visszalopakodott létem szolgálatába. – Te utolsó…! – kezdtem volna, de félbeszakított egy mélységesen érzéki csókkal. Meleg volt, határozott, és titkolatlanul vágyakozó; engem akart, és ezzel csírájában fojtotta el minden hiábavaló dacomat.        

- Szeretlek – lehelte –, annyira szeretlek… - és tökéletes bizalommal elengedte a kezeimet.

- Nem érdekel, akkor is véged – kuncogtam, de kemény szavaimat meghazudtolva karjaim gyengéden fonódtak a nyaka köré, és ujjaim boldogan merültek bele sűrű, fényes sörényébe. Megcsókoltam… Aztán újra, és megint; közben lassan felemelkedve hátrafelé toltam őt. Engedelmesen, szelíden mozdult; végül elfeküdt előttem, ahogy kértem. Akkor mellkasára fészkeltem magam, lábamat átvetettem combjain, és huncut mosollyal a szemébe néztem. – Most fogjam le én is a kezeidet? – kérdeztem.

Kezét a csípőmre simítva egyetlen könnyed mozdulattal magára emelt.

- Megpróbálhatod – dorombolta; de ekkor már sehogy sem tudtam volna a kezére koncentrálni. Combjaim széttárultak ágyéka előtt, ő pedig továbbra is tartva, irányítva csípőmet, cseppet sem sietősen magához vonva belémhatolt. Ajkába haraptam, hogy ne sikoltsak; ő vad, falánk, harapós csókkal válaszolt; lassan teljes hosszában belém simult, és újra térdem alá nyúlva oldalához szorította lábaimat, azután mozdulatlansággá csitította együttlétünket. Acélos önfegyelmének nem volt leküzdhetetlen akadály az, hogy ilyen módon egyszerre fékezte és fokozta a vágyat, a gyönyört; de én megszenvedtem vele. Hiszen együtt voltunk és mégsem, szeretkeztünk és mégsem; csókoltuk, simogattuk egymást, miközben összefonódva, mozdulatlanul lebegtünk az egyre fokozódó vágy tüzében. Ahányszor ösztönösen rámozdultam volna, társam annyiszor fékezte meg gyengéd, de biztos kézzel meglendülő csípőmet, közben pedig őrjítő csókokkal, simogatással kárpótolt, egy percig sem titkolva vágyát, szerelmét. Éreztem őt magamban, és zokogni tudtam volna a kínzó vágytól; hideglelősen reszkettem érte, akartam, kívántam – és nem nyúlhattam érte, pedig ezúttal szabad volt a kezem. A halálosan érzéki francia azonban képes volt kivárni a pillanatot, amikor a vágy túlnőtt rajtunk, és átvette a hatalmat felettünk. A gyönyör fortyogó, hánykolódó, örvénylő tengerében tehetetlen, forrástól űzött oxigénbuborékokként száguldottunk egyre gyorsabban, egyre feljebb; míg végül felszínre bukva megrepedt és szétpattant a szivárványszínű buborék fala, és egy másik világ peremére hajítva megérintettünk a végtelent.

Nem tudom, meddig jártunk a mennyországban: jelentőségét vesztette az idő, amiképpen nem volt itt lehetősége jelen lenni az értelemnek, az öntudatnak sem. Itt szívzörejes csend volt, és olyan megrendítő érzelmek, hogy a felhők közül lassan, puhán leereszkedve legtöbbször elsírtam magam.

Nem akartam magamhoz térni most sem. Társam ölelt, szinte ringatott, én pedig hálás, szerelmes érintéseit viszonozva újra visszasodródtam az álmok fél – öntudatlan, halkan dúdoló, gyöngyházfényben ködlő, intim világába.

- Olyan vagy, mintha álmodnálak… - suttogtam neki, és, már félálomban, tenyeremet a szívére simítottam.

- Itt leszek akkor is, amikor felébredsz – biztosított halkan, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Ahogyan szokta, egy pillanatra magához szorította a kezemet; aztán még szorosabban átölelt, és lábainkat egymásba kulcsolta. Fejemet a mellére hajtva, szívének nyugodt lüktetését hallgatva, hajamban lélegzetét őrizve aludtam el.

*

*

Hirtelen ébredtem. Még ki sem nyitottam a szemem, de már lelkifurdalás mart a nappali alvás miatt. A félig leengedett bambuszrolók résein incselkedve, mézszínűen kacsingatott be a napfény, én pedig úgy ültem fel az ágyon, mint akibe belecsíptek.

- Nagy egek, hány óra?!

- Három elmúlt – kuncogott a kedves.

Mérgesen dohogva átlendültem felette, és az ágy túloldalán földet érve, a szoba különböző pontjain szétszórt ruháim keresésére indultam.

- Miért hagytál elaludni?! – firtattam. – Ezer a dolgom! Édes Istenkém, negyed négy! – kétségbeesetten legörbülő ajkakkal, fél lábon ugrálva iparkodtam belebújni a farmeromba. Miután sikerült, megkíséreltem begombolni is, de valamiért nagyon nem esett kézre; ugyanakkor viszont felfedeztem, hogy a bugyim a fotel karfáján leledzik, és épp csak nem integet:˝itt vagyok!˝

Társam ekkor már szívből nevetett, és ki máson, mint rajtam?!

- Kifordítva vetted fel! – közölte, mert magamtól nem jöttem volna rá; és közben remekül szórakozott.

A félmázsás angol szótár bezzeg kézre esett, így aztán hozzávágtam. – Te sem vagy épp szalonképesen öltözve! – róttam fel, és lehajoltam a fűtőtest alatt heverésző melltartómért.

A ˝vissza a feladónak˝- jelzésű szótár ilyenképpen elsuhant felettem, és óriásit koppant a radiátoron, majd puffant a padlón. Zavartalanul dohogtam tovább:

- És különben is, ne a ruházatommal foglalkozz, hanem azzal, hogy ugrott a következő fejezet! Ma simán meg tudtam volna írni! – Kirobogtam a fürdőszobába, mert emlékezetem szerint valahol arrafelé veszítettem el a pólómat; életem értelmének hangja a távolság miatt némileg letompítva szálldosott utánam:

- Kedvesem, az a történet a te fennhatóságod alá tartozik: semmi közöm hozzá. Tehetek én arról, hogy folyton ellógod az írást? – méltatlankodott, és – megint! – hallottam a hangján, hogy alig tudja visszatartani a nevetést.

A szemtelenség magasiskolája! – Nem is tudom, ki miatt lógtam el! – feleseltem, miközben kiemeltem a ronggyá ázott pólót a kádban felejtett vízből, kicsavartam, és épkézláb szárítófelület híján a mosdó szélére terítettem.

Kifordított farmerban, szál melltartóban, kócosan és vizes kézzel, de királynői tartással vonultam ki a szobába, és alkalmas felsőruházat okán célba vettem a szekrényt.

A teremtés koronája ekkor már természetesen teljesen felöltözve várt; tökéletes ruházatán egyetlen ráncot sem láttam, mint ahogy nem volt ilyesmi a frissiben rendbe szedett ágyneműn sem.                                                 

Mégsem az ágyon, hanem a mellette álló nyúlánk férfin felejtettem rajta a szememet, miközben benyúltam a szekrénybe, és kivettem azt a ruhadarabot, ami épp a kezem ügyébe került. Hogy az éppen egy fél centi rövid kánikula- nadrágocska volt, arról igazán nem tehettem, és különösebben nem is érdekelt; ekkor már az íróasztalon pihenő komputer felé kalandozott a tekintetem, amely sajnálatos módon egy fél pár tiritarka zokni társaságában unatkozott.

- Felejtsd el – mormolta társam, miközben kivette a kezemből a rövidnacit, és derekamat átkarolva az ágy felé terelt.

- Találnék ott vagy négy befejezetlen munkát – mondtam homlokráncolva.

- Fejezz be először valami mást – tanácsolta jóindulatúan. – Mondjuk az öltözködést… - Azzal az ágy szélére ültetett, elém térdelt, és lesodorta csípőmről a farmert; lábaimról pedig úgy húzta le, hogy a nadrág közben kénytelen volt engedelmesen visszafordulni a visszájáról a színére.

- Tulajdonképpen azon sem csodálkoznék, ha élére vasalódna a kedvedért – nevettem el magam, amikor felém nyújtotta a megszelídített farmert. Azután csak néztük egymást mosolyogva, álmodó, cirógató tekintettel, és sokadszor gondoltam boldog tehetetlenséggel: mikor lesz vajon vége? Mikor jön el az a nap, amikor úgy ébredek, hogy nem ejt rabul a tekintete, nem zakatol fel a szívem egyetlen könnyed érintésétől? Mikor jön el a nap, amelyen visszakapom hűvös, kemény, zárkózott önmagamat? Mikor jön el nap, amelyen nem szeretem őt többé?

Eljön egyáltalán?

Ölemben a farmerral előrehajoltam, és még mindig abba az okos, mindent felölelő szempárba merülve inge kivágásába simítottam ujjaimat… És finoman, ujjheggyel végigsimítva az ezüstlánc medálján, kigomboltam a kormorán ing legfelső gombját.

*