5. fejezet Loristan Milena halántékba hasító fejfájással ébredt, és nyögve igyekezett ülő helyzetbe tornázni magát. Egy apróbb nyikkanással végül feladta a próbálkozást, és továbbra is lehunyt szemmel pihent. A fejfájás nem múlt el, de lassan kezdte megszokni az állandó lüktetést, így hosszú percek elteltével (ő óráknak érezte) újból erőt vett magán, és felült. Pontosabban felült volna, ha félúton két kéz vissza nem nyomja fekvő helyzetbe. Inkább két karmos mancs… Milena szeme kipattant, és egy fiatal férfival találta szembe magát, aki szemérmetlenül éppen csak a melle fölött tartotta hatalmas kezeit. Aztán a lány ijedten felsikkantott, és fájdalmaival mit sem törődve hátra ugrott, vagy egy métert, úgy megdöbbent a férfi külsején.
Hihetetlenül magas volt, és Milena egy pillanatra denevér-tironnak hitte, tekintve, hogy hátából hatalmas, bőrredős szárnyak álltak ki, de aztán megpillantotta a fiú fejéből csavarodó ökörszerű, fekete szarvakat, a farcsontból kinövő, testhosszával megegyező nagyságú, ében árnyalatú, tüskés hüllő farkat, és teljesen összezavarodott. Nincs olyan állat, amelyik mindezt magán viselje, olyanról pedig még csak nem is hallott, hogy egy tiron több állatból legyen összetéve.
-Maradj nyugton ember! A lovad mérföldeken keresztül húzott maga után, a sebeidnek nem tesz jót ez az értelmetlen ugrabugrálás! –a fiú hangja közönyösen hangzott. Milena ettől még nagyobb rémülettel kerekítette el szemeit, nem volt túl bíztató a hangnem. A tiron szeme összeszűkült, miután észlelte, hogy nem kap választ, mert a lány megrettent a külsejétől. –Ha nem tartasz méltónak egy egyszerű tiront arra, hogy válaszolj neki, akkor elnézésedet kérem, hogy egyáltalán segíteni mertem rajtad. –gyűlölettől remegő hanggal kísérve felállt. Milena hirtelen megértette, hogy miért olyan magas a férfi. A lába miatt tud ily könnyedén mások fölé tornyosulni. Az átlagosnál ugyan hosszabb combja volt, de nem ettől volt olyan égimeszelő. A lábfeje hosszban egyezett a lábszárával, de csak a legalább tíz centis karmokkal ékesített vaskos, szarus lábujjain és talppárnáján állt.
-Nem a fajoddal van bajom, csak… még sosem láttam ilyen kinézetű tiront. Nem ellened irányul a dolog, de tényleg… -Milena vinnyogva ocsúdott föl döbbenetéből, és hasztalan próbálta menteni a menthetetlent.
-Hogyne. Mind ezt mondja. –a fagyos hang Milena velejéig hatolt, mire rémülten összébb húzta magát. Egy átlagos ember, fél-tiron, tiron megenyhült volna attól a szánalmas látványtól, ahogy a véres, cafatokban lógó ruhájában kuporgó lány kinézett, de ez a furcsa kinézetű férfi nem tette. Távolságtartó arckifejezéssel nézett le Milenára, aki szükségesnek érezte, hogy megszólaljon.
-Milena vagyok… Ha érdekel… -vékonyodott el a hangja, mikor meglátta az újfent közömbösséget sugárzó mimikát.
-Loristan. –biccentett a tiron. –Megengeded, hogy befejezzem a sebeid megvizsgálását? –kérdezte, de egyértelmű volt, hogy csak egy választ fogad el. Ám Milena hirtelen rádöbbent, hogy mennyire pocsékul van, így szabad akaratából engedte magát tüzetesen átvizsgálni. Loristan szűkszavú megjegyzéseiből, és fájdalmaiból ítélve, a halántékán egy hatalmas, már bealvadt sebbel, a tarkóján egy még mindig szivárgó vágással, a hátán bevérzett horzsolásokkal, s végtagjain egy-két zúzódással mondhatott többet a magáénak. Miután a férfi lekezelte a horzsolásokat sanh bogyó levével, és ugyanennek a növénynek levelével kitisztította nyílt sebeit, a hangulat is oldódott egy cseppet, mert Loristan elmesélte Milenának, hogyan talált rá.
-Igazából a lovad hozott hozzám, megbokrosodottnak tűnt, és rémülten vigyázott rá, nehogy még jobban kárt tegyen benned. Kiszabadítottam a lábadat abból a vas micsodából, és a lovadat vezetve elhoztalak ide. Ez úgy pár nappal ezelőtt történt. Amíg nem voltál magadnál, nem akartalak zargatni az ápolásoddal, hadd hozza rendbe a szervezeted azt, amit tud.
-És, ha elvéreztem volna? –kérdezte akaratlanul is felháborodva Milena, ám az a bizonyos unott pillantás ezúttal is lenyelette vele a folytatást.
-Akkor semmi értelme nem lett volna ezeket a növényeket rád pazarolnom. Most már volt okom letépni őket, feláldozva életüket a tiédért. Becsüld hát meg! –a szemrehányó hangnem megtette hatását, Milena leszegte pilláit, és abbahagyta a véralvadást serkentő levéllé letörlését. Egy percnyi kínos csönd következett, majd újfent Loristan szólalt meg. –Gyönyörű lovad van.
-És éppolyan hálátlan is. –jegyezte meg szárazon Milena, életében először hidegen hagyta a lovára tett bók.
-Inkább te vagy az.
-Hogy én? Ő vágtatott le velem az útról, ő nem állt meg mikor azt akartam, ő miatta vagyok tele sebekkel és van a bokám kétszeresére dagadva! –Milenában önkéntelenül is forrt a düh.
-Mert mindig más a hibás… Tipikus emberi mentegetőzés! Te sosem csináltad annak ellenkezőjét, mint amit mondtak, vagy parancsoltak neked? –kérdezte mélyen a szeme közé nézve. Milenának a nyelve hegyén volt a válasz, amikor hirtelen rádöbbent, hogy igaza van a fiúnak. Ő is épp ezt csinálta. Khelgar, Cold, Hatton: mind megmondták neki, hogy mit ne csináljon, és mégis megtette azokat. Szégyenkezve pillantott rá a fiatalemberre, és újfajta tiszteletet érzett iránta. Loristan hirtelen elmosolyodott, ami valamelyest meglágyította vad arcvonásait.
-Tanulékony vagy, ez tetszik. Amíg rendbe nem jössz, annyira, hogy visszaülj a lovadra, legalább tudom majd hasznodat venni.
-Visszaülni… -Milena egészen elbátortalanodott a gondolatra, hogy valaha újra lovagoljon. Loristan arca fürkészővé vált, majd felállt, és kezet nyújtott Milenának.
-Gyere! Nézd meg a lovadat, aztán majd eldöntöd, hogy mi lesz a továbbiakban. –a lány elfogadta a segítő kezet, majd követte őt ki a barlangból. Egy apróbb szirtre értek ki, ami egy hatalmas erdő fölé nőtte ki magát. A barlang bejáratának mindkét oldalán egyszemélyes vadcsapás vezetett le a vadonba. Loristan az egyiken terelte lefelé Milenát, de lassan haladtak, mert a leány állandóan leállt bámészkodni, annyira lenyűgözte a hegyvidék szépsége. Mikor leértek az erdőbe, az ábrándos érdeklődés szabályos csodálatba csapott át. Milena sohasem látott még ilyen gyönyörű zöldellő rengeteget, közvetlen állatokat, akik láthatóan nem ijedtek meg Loristan közelségétől, ámbár a vele tartóval bizalmatlanabbul bántak. Ahogy tovább haladtak a fák lengedező lombjai alatt, kiértek egy kisebb mezőre, ahol egy ménes legelészett, ügyet sem vetve az érkezőkre. Loristan füttyentett párat egymás után, mire hirtelen Disedis ügetett elő a többi vaskos póni közül. Szőre fényesen ragyogott, virgonc volt, és boldogan temette orrát a tiron kinyújtott tenyerébe. Másodpercekig így álltak, majd Disedis bűnbánó pofával Milena felé fordult. A paripa lehajtotta fejét, és hízelegve gazdája lábszárához dörzsölte azt, mígnem Milena térdre nem ereszkedett, és át nem karolta lova kecses fejét. Nagyon hosszú ideig maradtak így, végül egy nehéz kéz a vállán rángatta ki Milenát a meghitt hangulatból. Disedis azon nyomban ellépett gazdájától, és a tironhoz dörgölőzött.
-Ideje menni, már kezd esteledni, és még kell tűzifát is gyűjteni. –úgy nézett a lányra, mintha elvárná, hogy azon nyomban felpattanjon, és minden tüzelőnek valót a karjába kapjon, és rohanjon vissza vele a barlangba.
-Milyen fa való tűzifának? –hiába a fogakat megvillantó vigyor, Milena csupán egy lesajnáló pillantást kapott.
-Tipikus ember. –ez a kifejezés aznap már többször elhagyta a fiú száját, és a lányt már kezdte kifejezetten irritálni, de egyelőre még tartotta magát, nem feleselt vissza.
-Elnézést, otthon egy hód-tiron szállította a fákat nekünk, és még sok más lakosnak, de…
-Mert kivégzi a munkát? –csattant fel Loristan olyan haragosan, hogy Disedis, és a többi ló ijedten elvágtatott. Kettesben maradtak, az alkonyodó időben sötétedő réten, a térdig érő fűben. Hideg szél söpört végig az erdőn, vihar közeledett.
-Hogy érted? –Milena remegett Loristan megsemmisítő tekintetének kereszttüzében.
-Hód-tiron. Ki más végezné a munkát, mint egy tiron? Nem vagyunk rabszolgák! Nem önszántunkból lettünk azzá, amik lettünk, nem kell kinézni bennünket a külsőnk miatt! Nincs jogotok ránk sózni a munka nehezét, ahogy az állatokra sincs! Semmivel sem vagytok többek nálunk! –nem emelte fel a hangját. Nem volt rá szükség. Az a jéghideg, suttogásnál alig hallhatóbb hang, Milenára félelmetes hatással volt.
-Nem úgy bánunk veletek… Nem rildi vagyok, hanem tenedi. Mi megértünk és tisztelünk…
-Megértetek és tiszteltek? –fagyos kacagás. –Voltam én Tenedben, és személyesen tapasztaltam a ti vendégszereteteket. Ó nem, nem voltatok udvariatlanok. Épp ellenkezőleg! Udvariasak voltatok, erőltetett mosoly, ízletes vacsora, finom borok. Ha felhoztam a faji eredetemet, bizonytalanul rám mosolyogtak, és témát váltottak. Mint egy testi fogyatékos, vagy… Vagy egy fogfájós, akinek nem akarják megrángatni a fájós fogát, mert undorodnak attól, hogy hozzáérjenek! Hát köszönöm szépen, én inkább élek itt a semmi közepén.
-De távol vagy minden civilizációtól… -Milena pocsékul érezte magát, ahogy rádöbbent, milyenek is az emberek egy tiron szemszögéből. Hogy milyen Ő, egy tiron szemszögéből. Ő is mindig kerülte a faji témát, és mindig nagyon igyekezett velük úgy viselkedni, mint egy emberrel.
-És a háborútól.
-És attól. –értett egyet halkan Milena. Hosszan hallgattak, de mikor nagyon gyengén csöpörögni kezdett az eső, szó nélkül indultak visszafelé, meg-megállva, miközben Loristan felkapott ágakat, melynek a felét végül Milenának adta, hogy ő is cipeljen valamit felfele.
Félórával később már kellemes meleget sugárzó tűz előtt ültek, egymás mellett, kicsit sem kellemes hangulatban. A levegő csak úgy vibrált körülöttük a feszültségtől. Loristan hirtelen felállt, kisétált a zuhogó esőbe, majd 10 perccel később visszatért, gyümölcsökkel megrakodva, melyeket letett maguk közé. 
-Igazad van. –jegyezte meg csendesen Milena, miközben étvágytalanul rágódott a húsos gyümölcsön. Loristan felvonta a lány felé eső szemöldökét, de semmi egyéb reagálást nem mutatott. –Tényleg szörnyen viselkedünk veletek. Igyekszünk veletek ugyanúgy viselkedni, mint mindenki mással, és pont ez a jóindulatú tolerancia esik nektek rosszul. Én… Nekem tényleg nincs bajom veletek. Már a külsőtökkel. Na jó, tényleg megijedtem egy pillanatra, mikor megláttalak –vallotta be elvörösödve a lány, mikor a férfi szarkasztikusan felvont szemöldöke megrándult. -, de tényleg nem ellened irányult a dolog. Megpróbálok ezentúl nem csak toleráns, hanem empatikus is lenni a tironokkal. És feltétel nélkül bízni bennük. –Loristan olyan hirtelen nézett rá, hogy az emberi mértékkel lehetetlennek tűnt. Szóra nyitotta a száját, de végül szánakozva elhúzta azt, és másra terelte a témát.
-Többször használtad a toleráns szót, majd később az empatikust, vagy mit. Ezek mit jelentenek? –Milena zavarba jött, nem hitte volna, hogy ez a félelmetes óriás nem tud valamit.
-A toleráns türelmest, elnézőt, az empatikus szó pedig az empátiából alakult ki, és… azt hiszem azt jelenti, hogy beleérzel mások helyzetébe.
-Akkor miért nem így mondod?
-Hát… Talán mert műveltségről árulkodik, hogy nagy a szókincstáram. –magyarázta kissé bizonytalanul Milena.
-Mit ér, hogy rengeteg idegen szót ismersz, ha egyszer mások nem értik meg? –fogós kérdés. A lány csöndben hallgatott, és nem tudott felelni. Hallgatva a felhőszakadást, nézte Loristan arcát. Nem volt helyes fiatalember. Egy cseppet sem volt az. Állatias volt, markáns, durván férfias arcvonásokkal. Nagyon keskeny ajkai, egyenes orra és határozott álla egész kellemes összhangot alkotott, ám magas járomcsontja és széles homloka nem illett kifinomult, kissé mélyen ülő szeméhez. Azokhoz a szemekhez, melyek kifejezetten elérhetetlenné tették a férfit. Azok a szemek túl sokat láttak, túl sokat tapasztaltak, így megvetőek és túlontúl bölcsek voltak. Az a vöröses-fekete pillantás, most Milenára tekintett, nem választ várva, csupán vizslatva.
-Mit nézel? –kérdezte kissé kipirulva a lány, miközben ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy megérintse Loristan nedves fürtjeit, melynek színe a legsötétebb éjszakával vetekedett.
-Gyere! –állt talpra, majd magával húzta Milenát, a barlang egy addig eldugott repedésébe, majd 5 méter szűkös séta után egy tágas terembe találták magukat, aminek közepén egy kisebb barlangi tó feküdt, melyet a falból beszivárgó csermely táplált, ami most az esőnek köszönhetően bőven ömlött. Loristan kikapcsolta nadrágját, és kilépett belőle, majd Milenára ügyet sem vetve anyaszültmeztelenül belevetette magát a tóba.
-Nem jössz? –kérdezte, mikor újból felbukkant a feje.
-Köszönöm, ezúttal kihagynám. –fordult el rákvörösen a lány. Az a fránya víz túl tiszta volt, túl sokat engedett látszani a benne levő testből.
-Áh, szóval így állunk! –Loristan hangja ismét felvette azt a bántó élt. –Undorodsz már a gondolatától is, hogy egy vízbe mosakodj egy magamfajtával?
-Tessék? –hökkent meg Milena. –Nem! Dehogy! Nem a fajoddal van a bajom, hanem a… nemeddel. –vörösödött el ismét, amikor pillantása akaratlanul is lentebb csúszott a férfi kockás hasfalán. Loristan követte szemének vonalát és elvigyorodott.
-Szégyenlős vagy? Mondhatni, már hiába. Úgy látszik elfelejtetted megvizsgálni, hogy mennyit takar a ruhád. –Milena magára nézett, és hirtelen felfedezte, hogy ruhája valóban cafatokban lóg rajta, melleit akár közszemlére is tehetné, olyan sok látszott belőle, de szerencsére a lovaglónadrág, ép volt rajta. –Mosakodj le, utána pedig újra lekezelem a sebeidet. Na gyere! Bizonyítsd be, hogy nem undorodsz tőlem! –ugratta a lányt, és hirtelen egy édes kisfiúnak tűnt, ahogy vöröses szemét játékos pajkosság tágította nagyra, és unottan lebiggyesztett ajkát ezúttal széles mosoly uralta. Abszolút, mint egy házi kedvenc, aki játékra vágyik.
-Tényleg nem, bo-bocsi. –dadogta pironkodva a lány. –Minket arra neveltek, hogy ne mutogassuk a testünket az ellenkező nemnek, amíg össze nem házasodunk.
-Házasság? Az mi? –kerekedett el érdeklődve Loristan szeme. Milena elmosolyodott, mert kezdte kiismerni magát a fiún. Bizonyára sok bántás érte őt a múltban, ezért olyan támadó személyiségű, de a jégpáncél alatt egy sebezhető, aranyszívű lélek. Akkor még így gondolta, sőt többé-kevésbé igaza is volt de hát, alig egy napja ismerte őt, számított rá, hogy még sok dolgot meg fog tudni a férfiről.
-Mikor egy férfi és egy nő összekötik az életüket.
-Hogy lehet az életeket összekötni? Én nem szívesen élnék egy testben egy nővel. Mi van, ha ő jobbra, én meg balra akarok menni? De most tényleg… -vonta össze szemöldökét, mikor meglátta, hogy Milena válla rázkódik a visszafojtott nevetéstől. –Hogy irányítanak együtt egy testet?
-Nem úgy kötik össze az életüket! –kuncogott a lány.
-Hanem hogyan? A lábukat, és a kezüket esetleg? Mondjuk így érthető, ha együtt mosdanak, hisz mást nem tudnak tenni. Bár, ha egy testben vannak, akkor sem. De… -ostobábbnál ostobább dolgok folytak ki száján, miközben kimászott a vízből.
-Nem szó szerint kötik össze az életüket! Összeköltöznek, így egy háztartást vezetnek, munkával megkeresett pénzt megosztják, családot alapítanak…
-De miért tennék meg mindezt? –értetlenkedett a férfi, miután egy pillanatra eltűnt egy másik kisebb repedésnek tűnő alagútban, majd két hatalmas ronggyal, és Milena egy, a nyeregtáskára erősített csomagjába tartozó fölsővel tért vissza.
-Rossz esetben…
-Rossz esetben? –ismételte meg finoman a szót Loristan, miközben lehajította Milena mellé a szöveteket, és maga pedig ismét alámerült a vízbe.
-Igen abban. Rossz esetben rákényszerítenek a házasságra, jó esetben pedig…
-Miért kényszerítenének rá? –fordult el a fiú Milena kedvéért, hogy átcserélhesse fölsőjét.
-Általában, üzleti okok miatt, vagy azért, hogy megpecsételjék a két család közötti békét, vagy egy régi egyesség miatt is megtehetik. –Milena kelletlenül elhallgatott, őt is egy alku miatt fogják összeadni Coldal.
-És jó esetben miért házasodik valaki? –váltott témát tőle szokatlanul tapintatosan Loristan.
-Szerelemből… -dünnyögte ábrándosan elmosolyodva Milena.
-Mi az a szerelem?
-Majdnem ugyanaz, mint a szeretet. –válaszolta Milena, továbbra is egy olyan házasságon töprengve, ahol szerelemből megy hozzá a vőlegényéhez, nem pedig csak barátságból, vagy a bátyja kedvéért. Mire föleszmélt, már egyedül volt, csak az egyik rongy tűnt el mellőle, valószínűleg Loristan vitte magával törölköző gyanánt. A menyasszony sóhajtott egyet, és lehámozta magáról a ruhát, majd beleereszkedett a hűvös vízbe. Ijedten nyomott el egy sikkantást, nem ért le a lába, úszni pedig nem tudott. Gyorsan megkapaszkodott a perembe egyik kezével, míg a másikkal úgy ahogy lesikálta magáról a koszt, majd kiszállt, és dideregve igyekezett életet dörzsölni testébe. Végül nem tudta visszafojtani rémületét, mikor az övénél vagy kétszer nagyobb karmos kéz a vállára telepedett. Sikoltott egy hatalmasat, elugrott a mancs elől, vissza az esőtől megduzzadt tóba, ahol hiába kapálódzott, úgy érezte megfullad. Aztán két kar fölemelte őt a felszínre, és újból képes volt lélegezni. Zihálva kapaszkodott Loristanba, akinek kényelmesen kiért a vízből a feje, állva is.
-Nyugodj meg! Nem akartalak megrémíteni, bocsánat. Csak visszajöttem a nadrágomért, és mivel félig rajta álltál, arrébb szerettelek volna tolni. –a két kar a dereka körül, bőven pótolta Milenát az ért sérelmekért, bár ezt egyelőre magának sem vallotta még be.
-Semmi gond… Csak vigyél ki a vízből, mert nem tudok úszni. –Loristan óvatosan lépkedett, karjával közben szorosabban ölelte a lányt, főleg, mikor elrugaszkodott a talajtól, és kiugrott a tóból. Ott lerakta a lányt, majd megrázta magát, akár egy kutya, aztán Milenára nézett, aki elvörösödve maga elé rántotta a törülközőt. Loristan rámosolygott, lehajolt a nadrágjáért, felhúzta, majd távozott, magára hagyva a lányt, hadd öltözzön föl.
Negyedórával később Milena víztől csöpögő hajjal telepedett vissza Loristan mellé, aki ismét étellel kínálta.
-Köszi, de majd reggel. Ha nem gond, most inkább aludnék. Fáradt vagyok. –Milena rámosolygott Loristanra, majd előkereste hálózsákját, belebujt, közel a tűzhöz, és aludni tért.
Loristan még hosszú órákig fent volt, bámulta a tüzet, és azon gondolkodott, hogy vajon mit jelent a szeretet szó.