Showtime

Barát

Ütemesen dobbantak a paták a sáros földben. Halk szuszogás hallatszott és a suttogásom. Tartottam a nedves bőrt majd elengedtem. A ló alakja megnyúlt, orrlyukai kitágultak én pedig kiemelkedtem a hátáról. A korlát mentén haladtunk. Felvettem a ló ritmusát és vele nyúltam ki. Lábait maga alá húzta és kilőtt. Gyorsabban, elsőként célba érni. Ez a világom. Penge világ belehalsz vagy a legjobb leszel. A ló sörénye arcomba csapódott és csak hajtottam, tovább, tovább egyre tovább. Egyeneshez értünk és még jobban megnyúltunk. Repültünk, és egyre gyorsabban. A cél. Célom lett a bosszú és hogy legjobb legyek. Nem, nem csak én, mi. Showtime és én. Igen mi, ketten vagyunk a pengén és mi leszünk egyszer a legjobbak. Még jobban előrenyúltam. Halkan szavakat duruzsoltam a lónak. Az álmok világából kiragadott egy mély hang. Fejemet a hang felé fordítottam. A ló lassult. Érezte hogy izmai ellazulnak. Barátságosan horkantott az idegennek. Felegyenesedtem majd az idegen körvonalai felé tereltem a szépszeműt. Arcvonásaim újból megkeményedtek ahogy a barna szemekre néztem.

-         Szép idő, mikor futsz vele legközelebb?

-         Nem is tudom, még nem vagyok zsoké

-         Holnap Epsom Green-be mentek, lesz ott egy tréner látni akar

Epsom Green. Emlék. Fájdalmas múlt, egy ló, egy futam, csak baleset volt. Tragédia. Könnycseppek mardosták szám szélét. Belefúrtam fejem a tajtékban úszó lovam nyakába. Éreztem megrezzen. Figyelt, füleit hátrafordította és figyelt. Fejét felemelte, tekintetét a felkelő napra emelte. Felegyenesedtem. A napba merültem. Szürke felhők takarásából Halovány csíkokat festett a sötét égboltra. Elindultunk. A pálya magányba burkolózott megint. Ütemes patadobbanás kísérte néma utunk. Lecsúsztam a lovamról. Leemeltem a könnyed nyerget, fejéről lecsúsztattam a bőrt. Vékony filc takarót dobtam a hátára. Puha orrát hozzám dörzsölte.

-         Tudom, nem lesz baj, jól van kislány, nyugi, kapod a reggelidet rendben?

A ló nagy barna szemeivel fürkészett. Nem, félek, megremegek a pengén. Nem, nem akarom. Miért? Miért pont Epsom? A gyilkos, a tragédia. Leomlottam egy szalmabálára és könnyeimbe temetkeztem. A múlt láncai újra belevájódtak a puha húsba. Tragédia a nagy favorittal, sárgás szalagcím és egy fekete-fehér kép. Könnycseppek jelentek meg a papíron majd összegyűrtem és elfutottam. Menekültem akkor. El tudtam futni. És most visszatérek oda. Megfogadtam hogy bosszút állok, megígértem neki. Fém vödör fülei vágták a kezeim és én. Csak álltam. Láttam újra, az élénk sárga nyerít. Reggelit kér. Lassan léptem a szépszemű mellé. Beemeltem a vödröt majd feje belemerült. Halk ropogtatás hallatszott. Annyit éreztem hogy erős karok ölelnek magukhoz és megnyugvást adnak. Felemeltem fejemet és élénken csillogó szemeket pillantottam meg. Halovány mosoly húzódott a szájára majd leültetett.

 - Amy, nézd én hoztam egy versenynaptárt el kell menned versenyekre

 - Andrew, köszönöm, kérlek én szeretném

 - Tudom, nyugi, maradhatsz egyedül, tanulmányozd át a versenynaptárat.

Kezembe fogtam az újságot és kinyitottam. Pillantásom egy képre esett. Erős fekete mén ágaskodott rajta. Apró fekete betűk a kép alatt adtak információt az olvasónak. „Hard of Rock az év lova cím nagy esélyese a veretlen csődör apja a hármas korona nyerő Diablo Run…” Szemeim dühösen méregették a képen a lovat. Majd pillantásom a másik oldalra esett ahol az elkövetkezendő futamokat sorolták. Végignéztem sorra az apró dőlt betűkön és néztem de nem láttam. Majd szemeimmel újra láttam már ha a könnyfátyol engedett volna látni. A verseny, a pálya, az időpont. Az ellenfelünk. Felálltam. A papírt összegyűrtem a kezemben. Láttam ahogy kiúszik az élet a fenséges telivérből majd könnyeim újra előtörtek. Féltem. Hideg futott át rajtam és még megnéztem a verseny kiírását. Az első lépésnek jó lenne a derby-hez. Nem. Nem engedem hogy még valakit megölj, gyilkos. Bosszú, megígértem de nem most. Nem engedem hogy őt is megöld. Félek, igen félek hisz nem csak jómagam vadászik és ez a fenevad bárkit lemészárol. Lágy szellő simogatta karomat lélegzetem elárulta hogy védtelen préda vagyok a pengén. Kitűrtem kósza tincseimet az arcomból majd újra kegyetlen álcát húztam. Elhaladtam a pálya mellett és újra kegyetlen fény villant meg acél szemeimben. Mintha a pályán lennék most is. Elvakult szenvedélyt éreztem. Szinte láttam ahogy szürkés köd lep el mindent. Lélegzetem szaggatottá vált és szemeim vadul villogtak. Mereven léptem párat a nedves gyepen. Megálltam, mélyet szívtam a levegőből majd futni kezdtem. Őrült tempóban haladtam el a fák alatt. Majd hirtelen feloszlott a szürkés köd mikor a fehér léckerítésbe csapódtam. Ujjaimat a fa köré csavartam és próbáltam tartani magam. Majd elengedtem és csak ültem ott. Felnéztem a tiszta kék égboltra majd a legelésző fenséges telivérekre esett pillantásom. Erős, önbizalomtól sugárzó alakjuk sziluettjét néhol zavarta csak meg egy belógó ág vagy fa amely mögött eltűntek és újra felbukkantak. Ha észrevették alakom rám szegezték tekintetüket és halkan nyihogva üdvözöltek. Barátok? Talán mégis. Nem, a lovak nem egyszerű bábok voltak akik megtartottak a pengén. Nem, társak partnerek, barátok. Látni egy új csoda születését vagy látni a haldoklót. Arcom vonalán lecsúszott egy könnycsepp majd vádlón néztem rá mikor kezemmel letöröltem azt. Vérzek. Halovány mosoly ült ki számra majd csak magamban halkan megjegyeztem hogy ma milyen sírós vagyok. Csak ültem, a nap sugarai felszárították könnyeim. Halovány, gyenge mosoly ült ki arcomra és éreztem a könnyeim helyét. És elmémbe mint golyó a puha húsba hasított a tudat. Nem vagy egyedül, ott van a társad, a barátod. Igen és vár rád, nem csak ő megígérted, megígérted hogy neki hogy megbosszulod. És vár rád ő is. Vissza kell oda menned. Vár rád örökké ha nem tovább…