|
KANYAROK BŰVÖLETÉBEN by Midori chan
Midori chan 2007.08.16. 14:07
V. Friendship /Barátság/
„A Ferrari újonca jobban van! Vajon mit szól ehhez a Mercedes?” hirdette a Daily News. És hogy mit szólt hozzá Mr. Walter? Egyszerűen nem válaszolt a firkászok kérdéseire. Josh viszont tényleg jobban volt; megúszta egy enyhébb agyrázkódással, és néhány zúzódással, ám az eszméletét még nem nyerte vissza. Sandro minden nap meglátogatta a fiút. De nem csak ő volt nap mint nap Josh vendége, Robert is sokat időzött barátja ágya mellett.
Mivel az angol egy hét múlva sem ébredt fel, kezdtek miatta nagyon aggódni. A média viszont meg volt elégedve, hisz’ minden nap volt miről hazudozniuk. Egyik reggel, amikor Sandro barátja kórterme elé igyekezett, meglátta kijönni onnan Robbyt.
- Mi a helyzet, öcskös? Látogatóba jöttél? – kiáltott az angolnak.
- Igen, valahogy úgy…
- Jobban van már?
- Még nem ébredt fel… - a fiú hangjában keserűség csengett.
- Értem. De hát, nem aludhat örökké, nem igaz?
- Ebben nem vagyok annyira biztos.
- Ugyan már! Igaz, nem vagyok orvos, de azért… Non so come sia, ma ti assicuro? (Nem tudom, hogy áll a dolog valójában, de biztosítalak?)
- Hogyan??
- Biztosítsalak afelől, hogy felébred? – mosolygott az olasz. Élvezte, ha nem értik az emberek, azt, amit mond.
- Igen, örülnék neki...
- Van még pulzusa? – Igen. – Na látod! Akkor boztosan felébred!
- Nincs kedvem viccelődni...
- Nem is viccnek szántam. Figyelj, úgy nem fog felébredni, ha ilyen savanyú képpel várod azt. Optimistábbnak kéne lenned!
- Megpróbálok.
- Alalà! (Hajrá!)
- Öhm, biztosan…
Robby nem várta meg a fordítást, inkább elindult hazafelé. Sandro egy ideig csak nézett utána, de végül bement a kórterembe. Nagy meglepetésére Josh az ágyában ült, és kifelé bámult az ablakon.
- E dunque! (Nahát!) Végre felébredtél? – kérdezte vidáman. De nem érkezett válasz. Josh csak néhány perccel később szólalt meg.
- Tudod, hogy mi bánt engem?
- Nem.
- Robby még csak annyit se mondott, hogy sajnálom...
- De hát baleset volt! Nem direkt ment neked...
- Nem a futamról beszélek.
- Hanem?
- Amikor összevesztünk... Tudom, hogy dühös volt rám. Én is dühös voltam rá. De nem mondta, hogy sajnálom, és azt sem hagyta, hogy én kérjek bocsánatot. Egyszerűen csak… Keresztül nézett rajtam.
- Ó, szóval veszekedtetek. Értem.
- És most azt hiszi, hogy ha itt őrködik mellettem, azzal minden meg van oldva… Nagyon téved.
- Ugyan már! Hiszen aggódik érted… - Sandro nem fejezte be a mondatot. Teljesen megdermedt csapattársa pillantásától.
A fiú lassan az olasz felé fordította a fejét. Szeme üvegesen, tompán csillogott, tekintete teljesen üres volt, s mégis, ha rád nézett, úgy érezted, hogy a csontjaidig beléd lát… Hideg, azúrkék szemeit mélyen belefúrta Sandro zavarodott tekintetébe. Mélyet sóhajtott, majd visszafordult az ablak felé.
- Akkor… Egyedül hagylak egy kicsit… Nemsokára visszajövök! – szólt akadozó hangon az olasz. Josh csak bólintott egyet.
Sandro kisétált a kórteremből, és becsukta maga mögött az ajtót, de nem mozdult el onnan. „A frász jött rám attól, ahogyan rám nézett… Mintha megszállta volna valami…” gondolta magában, és végül elengedte a kilincset. Mikor léptei eltávolodtak, Josh kimászott az ágyából, és az ablakhoz sétált. Odakint borús volt az idő; fekete felhők, erős szél, és néhányszor villámlott is. Csak idő kérdése volt, mikor tör ki a vihar. A fiú mélyet sóhajtott. Valami nagyon égette belülről, de nem tudta, hogy mi az… Gondolataiba temetkezve bámult a semmibe. Három óra is eltelt, mire észbe kapott. Akkor sem magától tért észhez: Robby közeledett a kórház felé. Mikor felnézett, azonnal meglátta az ablakban ülő Josh-t. A fiú is lenézett. Gondolt egyet, majd lekiáltott Robertnek.
- Várj meg ott! – azzal el is tűnt az ablakból.
Néhány perccel később már lent is volt, teljesen felöltözve, s a kötésektől is megszabadította magát. Mielőtt bármit is mondhatott volna, hangos dörgés és villámlás kíséretében kitört a vihar. Szörnyen erősen fújt a szél, a fákat kis híján tövestül csavarta ki, s az eső is így zuhogott, mintha dézsából öntenék… De a két fiú mintha észre sem vette volna a tomboló orkánt, csendben bámult egymásra. Aztán Josh halkan megszólalt. Egy szót sem lehetett hallani, de Robby mégis megértette. Még gyerekkorukban tanultak szájról olvasni…
- Megbántad? – tátogott Josh.
- A veszekedést? Igen is, és nem is.
- Értem. És melyik érzés az erősebb benned?
- Az, hogy nem bántam meg.
- Értem. Akkor, nincs miről beszélnünk.
- Nincs. Soha többé.
- Soha többé. – bólintott Josh.
- Ezen túl riválisok leszünk.
- …riválisok, és ellenségek.
- Igen.
- Akkor, ég veled!
- Ég veled.
Josh sarkon fordult, majd leintett egy taxit, és beszállt. Robert még figyelte, ahogy barátja eltávolodik, s talán soha többé nem jön vissza… Aztán ő is taxiba szállt, és hazament. Az eső egyre erősebben zuhogott, s úgy tűnt, soha nem akar elállni…
Ezt a jelenetet valaki távolból figyelte. Nem hallotta, és nem is látta, hogy miről beszéltek, mégis tudta, hogy vége van… Könnyek csordultak le az arcán, amik aztán egybemosódtak a vízcseppekkel. Futásnak eredt. Ruhája teljesen átázott, szőke tincseiből csurgott a víz, kék szemeit összeszorította. Törékeny alakja elveszett a város forgatagában, míg a vihar tovább tombolt…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
