|
BESZÉLGETÉS ANGYALOMMAL by Meril
Meril 2007.08.16. 13:45
És végre csend van. Régen vártam már. Eldöntöttem: ha kell, egész éjjel itt fogok ülni, még, ha gyertyafénynél is kell írnom. Ha kész lesz ez a kis menedék, majd ideülhetsz a helyemre.
- Persze. Miközben te a kényelmes fotelben üldögélhetsz? Kedves tőled. – mondod negédes mosollyal.
- Hagyd már. Inkább beszélgessünk. Az olvasónkat nem illene hellyel kínálnunk?
- Na ne nevetess! Gondolod lesz, aki ezt elolvassa?
- Miért ne?
- Csak.
- Hiába hiszem, hogy ismerlek, és hiába várom, hogy ilyenkor bíztass, folyton csalódnom kell. Támogatnod kellene!
- Persze, tudom. Mert nincs senkid. Valld be, gyenge vagy és félsz.
- Nem, nem teszem. A Holdnak adtam a lelkem. Most is meghallgatott. Lassan nem maradnak érzéseim, amik fájjanak. Idő kérdése, míg hatni kezd.
- És ezért írod le ezt? Hogy emlékezz?
- Igen. Ezért is. De köszönöm a segítséget. Mint megannyiszor. Te súgtad a fülembe, hogy jó kis hely lenne ez. – mosolygok rád.
Nem szólsz. Csak hallgatsz és a gyertyák lángját figyeled. Hát igen, egy angyal gyakran ilyen. Legalábbis te…
Eljöttél velem ide is. Tudod, hogy félek esténként itt, de azzal is tisztában vagy, hogy nincs mit vesztenem.
Igazad van, nincs senkim. Sokáig szentül hittem, így a legjobb, nem is kell. De azért fájt. Most is fáj a tudat, hogy én csak fájdalmat okozok. Néha úgy érzem, nem szeret senki, még a macskám sem. De mit várhatnék? Eladtam a szerelmet és szeretetet a Teliholdnak, cserébe szépséget kaptam. Igen, így van. Azóta sem bánom, csak csalódott vagyok, hogy nem fogom érezni ezeket a világmegváltó érzéseket, amikre mindenki úgy vágyik. Eladtam a szerelmet, a boldogságot, az önfeláldozó szeretetet. Én még akkor is mindent magamért teszek, mikor fájdalmat és szenvedést hozok saját nyakamra.
- Te biztos kibírod velem? – kérdezem aggódva. Szinte hallom nehéz sóhajtásod, amint felveszed azt a „már ezerszer elmondtam, hogy” tekintetet.
- Ha akarom, ha nem, veled kell maradnom. Az őrangyalod vagyok. Ez a dolgom.
- De én nem azt kérdeztem, hogy hol kell és mit kell. Azt szeretném tudni, te mit akarsz. Sokszor kell olyan dolgot tennünk, amit nem szeretnénk. Elviselsz-e majd akkor is, ha szokásomhoz híven megint rideg leszek, vagy éppen őrjöngeni fogok? Tisztában vagyok feladatoddal, de tudni szeretném, te hogy érzel?
- Furcsák vagytok ti halandók. Félte az igazságtól, mégis hallani óhajtjátok. Bár te más vagy. A legtöbben még csak nem is tudnak saját angyalukról. Azt kérded, mit érzek? Magam sem tudom. Néha örülök, hogy melletted vagyok. Van tehetséged, még ha nem is akarod elhinni. Sok sikert elértél már, és sokban nem kellet a segítségem. Büszke vagyok. Viszont sokszor zavarodsz össze és a lelked labirintusából nem mindig találsz ki. Ellentmondó érzelmeid vannak és az emberekhez is így viszonyulsz. Néha szereted őket, de nem akarsz egyet sem látni, gyakran gyűlölöd, mégis véded őket, és társaságukra vágysz. Komoly feladat vagy számomra, de pont ezt szeretem benned. Hasonlítunk.
Csendben hallgatok. Pont azt mondod, amit én is gondolok. Mástól ez biztos fájna, vagy legalább meglepne, de tőled? Örülök, hogy velem tartasz mindenben.
Vajon meddig lehetünk itt háborítatlanul? Egy percig, esetleg egy egész óráig?
Ha visszagondolok, annyi rosszat tettem. Beleértve ebben a gyermekkori tudatlan rossz húzásokat, és az ördögien gonosz teteimet, amit már ÉN tettem és tudtam, élveztem. Aztán persze, úgy ahogy megbántam. Vajon mellettem maradsz, ha újra azt az énem hívom elő? Ha újra démonná válok. Mert tudod, hogy megtehetem, és sokszor megesik. Rajtad kívül nincs semmi és senki, aki olyankor segíthetne. Elvégre nem is érdekelne másokat.
Közben tényleg besötétedett. De nem tud érdekelni. A gyertyák elég fényt adnak a tollnak és nekem, de más elől elrejt az óvó éjszaka. Nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak. Jó kis hely ez. Még a pókokkal is hajlandó vagyok békét kötni egy időre.
A cserepek között pont felettem van üvegablak. Ahogy az égre tekintek, felvetődik bennem annyi kérdés.
- Milyen odafent? – kérdem elgondolkozva. Néha az eget bámulom, néha saját magam visszatükröződését. – Tényleg olyan fehér és vakító minden?
- Erről nem beszélhetek. Hinned kell, hogy van fent.
- Nehéz. Én nem tudok hinni. – sóhajtom csalódottan.
Mögém állsz, és vállamra rakod kezed. Tudom, biztatásként teszed, de ettől csak jobban fázom. Érzem, hogy én sosem fogom látni azt a helyet. Bevallom, nem is akarom. Valahogy mindvégig érzetem, ha meghalok, én nem juthatok oda. Pedig ott örökre veled lennék. Eleinte zavart jelenléted, azt hittem megbolondultam és hülyén éreztem magam, de most már nem. Habár csak álmaimban láthatlak, de nekem ez is elég. Tény, hogy vigyázol ám, de te sem leszel képes megvédeni önmagamtól. Felnőttem, de még él bennem a gyermek, aki lát téged és hisz benned. Őt még nem tudtam elpusztítani.
- Annyira félek, hogy egyszer végleg elveszítelek. – suttogom. Arcomon egy könnycsepp gördül le. Most mellém állsz és letérdelsz, de nem törlöd le bánatom. Látom a szemedben a fájdalmat, ami talán nagyobb, mint az enyém. - Bárhogy szeretlek, felnőttként lehet eszembe sem jut majd ez az éjszaka. Nem akarom, hogy magamra hagyj, nekem rajtad kívül nincs senki. – üvölteném, de nincs hozzá erőm. Úrrá lesz rajtam az a jól ismert hideg magány és önmarcangolás, mint mindig.
- Hisz, ezért írsz. – mondod vigasztalón. – Ez a dolgod. Ehhez értesz. Hagyd, hogy mások is elolvassák. Biztos vagyok benne, hogy megteszik. Talán így ráébrednek, sosincsenek egyedül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
