|
BESZÉD AZ ÍRÓRÓL by Meril
Meril 2007.08.16. 13:40
Hölgyeim és uraim! Itt volnék: én. Mondhatnám, hogy életemmel és tetteimmel jobbá teszem és fogom tenni a világot, de akkor hazudnom kellene. Ezt az egyet nem szeretnék. Magamért vagyok, élek, eszek és írok. Igen, írok. Bár nem kaptam hozzá diplomát, nem végeztem tanfolyamot, arc poeticát sem vettem, sőt, senki sem mondta még: „na igen, ez aztán a mű”, vagy „te író vagy a javából!”. Nem is fogják talán soha mondani, de nem várom el.
Bevallom, fogalmam sincs, mit kell tegyek az elismerésért, a fámáért. Nem is érdekel. Írok, mert úgy tetszik. Eddig eleget olvastam, most én is hallatom tollam sercegését.
Nem kaptam még sem hideget, sem meleget, ezt az olvasó adhatja meg. Hát igen, a rím is fontos, még ha kín is. De mit számít? Szabadon engedem most tollam, tintám, kezem és írok. Készüljön fel hát mindenki, mert nem fogtok mind szeretni. Groteszk leszek, gúnyos, modortalan, majd újra magamba szállok.
Oly régen írtam le első sorom, s csak sokkal később jegyeztem le legelső gondolatom. Vajon hányan nem tették ezt még meg? Régen pedig mondták: „neked ez nem megy kicsi lány, mit képzelsz: „háttal” és „éssel” nem kezdjük a mondatot!”. Hát én csak azért is ezzel kezdem, mert úgy tartja kedvem és lelkem. Elhagyom a nyelvtan ketrecét, elhajítom az irodalom szent fensőbbségét és felépítem saját váram.
S a nyelvtan? Drága anyanyelvem, ellened több háború indult, mint a világon összesen. Nehéz is leírni: gólya, rejtély, hajó. Hát jó. Bevallom, kettest is kaptam az iskolapadban egy-egy dolgozatra, mikor a tanárember nem értett egyet véleményemmel, miszerint „mégegyszer” és nem „még egyszer”. A tudós sem mindentudó, de ugyebár én nem is vagyok tudós, csak egy – író. Milyen furcsa leírnom e szót, s így neveznem magam. De nem, nem, én mindig kontár leszek. És az akarok lenni, mert elég, ha csak néha alkotok mesterművet. Szeretném megszegni az összes szabályt, s mint írtam, nem fogtok mind szeretni. Betűt vetek majd papírra, falra, házra – magamra.
Goethe, Schiller, Petőfi, Arany? A tisztelet örökké velük marad, de minden Múzsa most velem tart. Példaképem Moliére is lehetne, ki az igazságtalanságot már majdnem legyőzte, vagy Shakespeare, aki menthetetlen romantikus, szerintem gyakran horrorisztikus, hisz csúnyán végzi Rómeó, Júlia, Hamlet, majd Macbeth. Láthatod, nekem is meghal majd egy-két szereplőm, de én meggyászolom mindet. Ha kell, gyászban élem le életem, mert gyilkos leszek tollammal. De most leszögezem, meggyónni nem fogom tettem. A Pokolban lelem majd meg elhunyt szereplőimet.
Hitem, hogy a történetek mind készen állnak. A szereplők a levegőben szállnak, de néha olyan nehéz őket elkapni, papírra vetni, testet adni nekik betűkből, szavakból, mondatokból. Olyan nehéz, hogy nem is lehet. Mégis kit egyszer leírtunk, örökre velünk marad, magunkhoz láncoljuk; kegyetlenek vagyunk.
Az írás kínzás, büntetés nekünk is. Az igazi mű csak fájdalomból, szenvedésből születhet, akár egy gyermek és pont úgy kell majd gondját viselned. Mondd író társam, mert remélem, megengeded, hogy így nevezzelek, hányszor ültél asztalodnál vagy bárhol máshol: padlástól a pincéig, felhőtől a zöld fűig, mikor hiába vártad a megváltó ihletet? És hány történeted halt meg tollad és papírod között? Nekem számtalan, s lásd, még oly sok művem várja végét. Miért? Mert senki sem szereti, ha fáj, de mindenki szereti azt az érzést, ami egy frissen született iromány után eltölti. És akkor azt mondjuk: még, még, még és most írni akarok! Engedd még!
De nem lehet, mert már nyakadon az éjszaka, s mi más ölhetné meg a munka szellemét?
Megidézem most az élőket és holtakat, angyalokat, s vámpírokat, kik mind a szereplőim vagytok. Ígérhetném, hogy történetetek egyszer befejezem, de megint csak hazudnék. Nem tehetem. Minden író tudja mi a mese vége, de az olvasó miért nem találja ki végre? Üzenetek sokasága, hogy tovább, tovább, többet, de nem megy. Ne kérjétek, nem lehet! Hunyd be szemed, dőlj hátra és éldd át a mondatokat, hisz azokban már elrejtettem a válaszokat. Ne kérdd, hogy újra fájjon! Lelkem enyém, de leírom minden gondolatom, mert talán úgy könnyebb lesz lélegeznem.
Azt mondták nekem, lelked akkor lélegzik, ha imádkozol, de én nem hiszek benne. Az ötlet mégis jó. Igen, hiszen lelkem akkor él igazán, ha írok, mert ne tagadd, ez is ima, ige, varázslat, sőt – mise. Pap vagyok, remete, apáca, ha nem maga a pápa, mert ilyenkor hideg magányomban imádkozom, s meleget nem ad más, csak tollam. Majd ha befejezem, újra látom a Napot, de addig elnézést, át kell élnem a poklot.
Szóval nem akarok hazudni kedves olvasóm, de lassan így, a mese végén, talán ráébredtél – csaltam. A festő ecsetével hazudik, mikor a napsütötte tájat festi – viharban. De lelkében minden igaz, mert ott van az a világ, amit a képen látsz majdan.
A muzsikus hazudik, midőn azt állítja, ő zenél. Ugyan, dehogy. A hangszer tud zenélni, ő mindig képes rá, de a zenész? Az meghal, s utána jönnek, kik ugyanazt a dalt játsszák.
S az író. Óh, az író. Ő hazudja a legtöbbet. Megteheti, hatalma van hozzá. Lehazudja az eget, a földet, a csillagokat, s akár Istent, mert ha igazat írna, senki nem hinne neki. Úgyhogy dönts kedves olvasóm: hiszel nekem? Hiszel bennem? Igen? Akkor hazudok még neked…
De most utolért az éjszaka, az ihletgyilkos mostoha. Végezetül csak egyet írhatok: hölgyeim és uraim: itt vagyok!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
