A szünetnek vége, kezdődnek a futamok!
- Nyakunkon az új idény! Gyerünk, menjen mindenki a dolgára! Még fel kell turbózni a kocsikat az anti-gravitációs vackokkal, a kerekeket tesztelni kell, hogy mennyire bírják az ütközést, és Josh még ki sem próbálta a járgányt! Nagyon le vagyunk maradva! – zengett a Ferrari csapatvezetőjének hangja.
Joshnak fogalma sem volt, hogy mit csinálhatna, de szeretett volna segíteni. Csak állt a terem közepén, míg a szerelők, technikusok és egyéb szakemberek sürögtek-forogtak körülötte. Nem tudta, hogy kihez kéne szólnia, vagy kihez nem. Már kezdett kétségbe esni, mikor valaki a vállára tette a kezét. Mivel váratlanul érte a dolog, összerezzent, s mikor megfordult, rögtön megnyugodott. Egy nála kicsivel magasabb, napbarnított, fekete hajú, fekete szemű, kissé bozontos szemöldökű fiatalember állt mellette. Barátságosan mosolygott az angolra. Ő volt Josh csapattársa: az olasz Sandro Marzi. Jó pilóta hírében állt, kétszer volt világbajnok, számtalan pole-pozíciót szerzett már, és az előző idényben is mindössze 3 pont választotta el a világbajnoki címtől. Egyszóval, sikeres pilóta volt, ereje teljében.
- Nem tudsz magaddal mit kezdeni igaz, öcsi? – vigyorgott az olasz. Csak három évvel volt idősebb Josh-nál, mégis a bemutatkozásuk óta mindig öcsinek szólította.
- Igen, valahogy úgy… - mosolyodott el Josh is.
- Akkor gyere, kishaver, bemutatlak néhány itt dolgozónak! Mert ahogy elnézem, még nem igazán mutatkoztál be, igaz? –pilótánkat kissé zavarta a csapattárs stílusa (az, hogy minden mondat végén megkérdezi: Igaz?), de nem foglalkozott vele, hisz’ minél több emberrel akart itt összebarátkozni.
- Rendben, induljunk! És köszönöm!
- Ugyan, nem kell megköszönni, öcsi! – vigyorgott ismét az olasz.
Először a kutatás-fejlesztés részlegen néztek körbe. Mindenki vidáman üdvözölte a két pilótát, s az újfiú szinte mindenkinek elnyerte a tetszését: szerény volt, mégis magabiztos, okos ötleteket adott, és az önteltség legapróbb szikráját sem mutatta. Egy óra múlva elbúcsúztak, és hagyták a helyi tudósokat dolgozni. A következő szinten volt a teszt-terem, itt próbálták ki az új motorokat és egyéb alkatrészeket, mielőtt az autókba építették volna. Itt nem dolgoztak sokan, összesen huszonöt ember volt. A fiúk az előzőhöz hasonló sikert értek el itt is, s fél óra múlva innen is vidáman távoztak. Már csak a legalsó szint maradt, a szerelők részlege, avagy ahogy az ottaniak nevezték: A Műhely. A bemutatkozással semmi gond nem volt, mindenki kedvesen viszonozta a köszönést. Joshnak viszont feltűnt, hogy mióta beléptek a Műhelybe, Sandro szokatlanul szélesen és megállás nélkül vigyorog. Furcsállta a dolgot, nem értette, hogy hogyan tud az olasz úgy mosolyogni, mintha az arcán valami bohócmaszk lenne. Végül is elkönyvelte magában a dolgot, és nem foglalkozott vele tovább. Az itt dolgozó férfiak mindenféle, Josh számára eddig ismeretlen géppel munkálkodtak, és annyira belefeledkezett a nézelődésbe és az idegenvezető mondókájába, hogy észre sem vette, hogy eközben bezárták a terem ajtóit. Csak akkor tért észhez, mikor (nagyjából egy órával később) indulna akart, csakhát az ajtó nem mozdult… Egyik sem…
- Hé fiúk, szerintem beragadt az ajtó! – kiáltott hátra.
- Nem ragadt az be, csak bezártuk. – vigyorgott gonoszul az egyik szerelő.
- Mi…? De miért? Nekem lassan haza kéne mennem, és…
- Ha haza akarsz menni, akkor előbb meg kell szerezned a kulcsot! – szólalt meg valaki a hátsó sorokból. Erre mindenki hangos nevetésben tört ki. Josh most fogta fel, hogy próbára akarják tenni.
- Oké, és hol van a kulcs? – próbálkozott a fiú.
- Hát odafent! – mutatott egy legalább 10 méter magas szekrény tetejére a Sandro.
- Micsoda???! – kiáltott fel a fiatal autóversenyző. – És mégis hogyan szedjem le onnan??
- Bármit használhatsz! Emelőt, a kis markológépet, a darut… Csak az a lényeg, hogy a kulcsot te fogd meg a kezeddel! – magyarázta Rupert, aki Josh idegenvezetője volt, mellesleg ennek a részlegnek a főnöke.
- Aham, értem. – Josh nem akart ellenkezni, nem akarta, hogy pont a szerelők pikkeljenek rá. Nyelt egy nagyot, de mielőtt megindult volna a gépek felé, eszébe jutott valami. – És a szekrénynek pontosan melyik részén van a kulcs?
- Látod azt a deszkát, ami a tetejére van fektetve? – kérdezte Rupert.
- Igen.
- Na, annak a másik végén van! De ne felejtsd el, neked kell a saját kezeddel leszedni onnan!
- Értettem.
Josh megindult a daru felé. Gyerekkorában egyszer játszott egy ilyennel, aminek az lett a következménye, hogy egy éppen épülő ház szépen romba dőlt… Beszállt a gépbe, és beindította. Az megindult a szekrény felé, de nem olyan sebességgel, mint ahogy a pilótánk akarta. Alig bírta megállítani, hogy bele ne csapódjon a vasszekrénybe. Erre a szerelők között hatalmas nevetés tört ki. De autóversenyzőnk nem foglalkozott vele, a gombokat kezdte próbálgatni. Háromszor kis híján levitte Ruperték fejét, egyszer nekiütközött egy markolónak, de végül megtalálta, amit keresett. Megállt a vaskolosszus tövében, és felfelé tolt egy apró kart. A daru „nyaka” emelkedni kezdett, Josh pedig kiugrott az irányítófülkéből, és megkapaszkodott a nyakon. De a daru csak 8 méter magasra tudta felemelni őt. Valamit ki kellett találnia, hogy magasabbra jusson… Gondolt egyet, és a szekrény polcain kezdett felkapaszkodni. A lentiek szörnyen jól szórakoztak; mindenféle marhaságot kiabáltak Joshnak, és hangosan fel-felnevettek. Pilótánk kinyújtotta a kezét, és végre sikerült elérnie a deszkát. Gondolta, hogy ha lerántja a deszkát, a kulcs is leesik, ő elkapja, és nyert ügye van. Így is tett: meghúzta lefelé a fadarabot, de nem az történt, amire számított… Ugyanis a kulcs helyett egy nagy adag piros festék ömlött a nyakába. Ruperték fülsüketítően hangosan felnevettek, de Josh nem találta ezt annyira viccesnek, sőt, amikor lefele kezdett mászni (a festékes vödörrel a fején), még meg is csúszott. Elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant… A szerelőknek azonnal arcukra fagyott a mosoly. Az angol fiú nagyot nyekkent a földön, és nem nagyon adta jelét annak, hogy onnan még fel akar kelni…
Az egész csapat elfehéredett arccal rohant Joshhoz.
- Hé, kishaver, hallasz engem? – próbálta ébresztgetni őt Sandro. – Öcsi, jól vagy?
Josh egy szót sem hallott, ugyanis nem volt eszméleténél. Úgy érezte, mintha még mindig zuhanna, és soha sem érne földet… De aztán egyszer csak mégis földet ért, s mikor kinyitotta azúrkék szemeit, erős, fehér fény tűzött a szemébe. Először csak a fényt látta, meg néhány elmosódott foltot. Valami távoli zúgást is hallott, de nem tudta megállapítani, hogy mi az. Aztán, szépen lassan kezdett kitisztulni a kép. Kezdett magához térni, és remegő kezeivel felnyomta magát ülő helyzetbe. Még mindig nem hallott csak hangfoszlányokat, de látása kezdett kitisztulni.
- Hol vagyok? – hallotta saját hangját valahonnan messziről…
- Nézzétek! Felébredt!
- Úristen, a szívroham kerülgetett! – kiáltott fel Rupert és Sandro egyszerre.
- Jól vagy, öcsi? – rohant barátjához az olasz.
- Hol vagyok? – ismételte Josh.
- Hát, itt a Műhelyben! Ugye emlékszel még rám? – kérdezte bizonytalanul a csapattárs.
- Azt hiszem… S…Sa…Sandro…? – dörzsölgette szemeit a fiú.
- Éjjen, akkor nem lettél amnéziás! Ez nagyszerű hír! – kiáltott az olasz.
Rupert leroskadt egy székre, majd letörölte az izzadtságot a homlokáról. A többi szerelő is fellélegzett.
- Hallod, kemény fából faragtak, kishaver! Jól ránk ijesztettél! – mosolygott Sandro.
- Aha… És miért fekszem egy asztalon? – kérdezte Josh.
- Hát, ide fektettünk, mielőtt lezuhantál! Majd’ fél órája fekszel itt! – mesélte az olasz.
- Értem… És honnan zuhantam le? Egyáltalán miért zuhantam le? És miért érzem úgy, hogy menten szétrobban a fejem…?
- A szekrény tetejéről estél le; azért mert megcsúsztál; és azért fáj a fejed, mert csúnyán beütötted… - szólt Sandro.
- És… Hol van a kulcs? – az angol nem is értette, hogy miért kérdezte ezt. Egyszerűen csak ez futott át az agyán.
- A kulcs? Azt megszerezted, benne volt a vödörben! – szólalt meg Rupert.
- Értem… Micsoda? Milyen vödör, milyen kulcs és mi… - fakadt ki Jash, de a szavába vágtak.
- Nyugi öcsi, most, hogy felébredtél, szépen elmegyünk a csapatorvoshoz, és ő megvizsgál, hogy nincs-e maradandó sérülésed! – aggodalmaskodott az olasz.
- Nincs nekem semmi bajom! Különben is, mit mondanék? Hogy a műhelyben azzal szórakoztak a szerelők, hogy végignézték, ahogyan felmászom egy 10 méter magas szarra, és utána a fejemre boruló festékes vödör miatt félig megvakulva lezuhantam onnan? Vagy mit gondoltál? Akkor itt mindenkit kirúgnának! – fakadt ki Josh.
A többiek elkerekedett szemmel hallgatták a fiút. Néhány percig csend volt, aztán valaki megszólalt.
- Úgy néz ki most már teljesen jól van…
- Akkor mi lesz…? – kérdezte bátortalanul az olasz.
- Bocsi az előzőért, jól vagyok, ne aggódjatok. Nem szólok erről senkinek, nem akarlak bajba keverni titeket. De azért kíváncsi lennék, hogy miért kellet ezt végig csinálnom?
- Ez amolyan beavató-szertartás… Az összes újonnan érkezett Ferrari csapattaggal végig csináltatjuk. - magyarázta Rupert.
- Értem. Ha megbocsátotok, akkor én most hazamennék. – szólt Josh, azzal felállt, és néhány ingatag lépés után magabiztosan megindult az ajtó felé.
- Hé, várj! – kiáltottak utána a szerelők.
- Mi az? – fordult hátra Josh. Rupert a fiú elé lépett, és kezet nyújtott neki.
- Üdvözöllek a csapatban! Ígérem, hogy mi mindent megteszünk majd, hogy a legjobb autóval indulj! A többi pedig rajtad múlik, mi teljes szívünkből drukkolunk majd neked! – mosolygott a férfi. Pilótánk is kezet nyújtott.
- Köszönöm, és igyekezni fogok! – mosolygott vissza Josh is.
Az ajtóból Josh és Sandro még hallotta a vidám üdvözléseket, jókívánságokat és egyebeket, amiket a fiúk kiáltoztak. Ennek a napnak is vége, és versenyzőnk végre úgy érezte, hogy tényleg fontos tagja ennek a „családnak”. Igen! Hisz’ a Forma1-ben minden istálló egy-egy külön család.
Robby dolgai is érdekesen alakultak a saját csapatánál…