Egy álmot követve

Valaki mindig vigyáz rád

Csurom víz lett a ruhám, mire hazaértem, pedig volt nálam esernyő és használtam is, de úgy tűnik hiába. Ez van, ha az ember egy akkora városban lakik, ahol percenként fröcsköli rá egy elhaladó autó az út széli gödörben felhalmozódott vizet. New York, egyszer régen imádtam itt élni, manapság már csak szenvedek.

Tizennyolc éves voltam, mikor úgy döntöttem, a hátam mögött hagyom addigi életem, imádott családom, szépséges hazám és egy régi álmot követve New Yorkba költözöm. Egy régi álom... tizenévesen megrögzötten Amerika ellenes voltam, mégis gyakran előfordult, hogy magányos, szomorú éjszakákon az Új Világba repültem álmaim szárnyain. Mindig New Yorkba. Úgy sétáltam ennek a nyüzsgő metropolisznak az utcáin, hogy a valóságban még sohasem jártam ott azelőtt. Hittem a Végzetben, így abban is, hogy álmaimnak fontos jelentősége van, tehát útra keltem.

Kezdetben igencsak nehéz volt. Pénz nélkül, végzettség nélkül próbáltam boldogulni, nem tudom hogy, de sikerült. Először egy gyorsétteremben kaptam munkát, majd miután közben tovább folytattam a tanulást és diplomát szereztem, jelentkeztem egy menő újsághoz. Igen, újságíró lettem. Az írás mindig szerves részét képezte az életemnek, tehát kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy eztán ebből éljek meg, elvégre az a jó, ha az ember szívvel-lélekkel végzi a munkáját, nemde?

Eltelt pár nyugodt év, szorgosan gyártottam a cikkeket, barátokat szereztem, új lakásba költöztem, de valahogy minden annyira üresnek tűnt. Valami hiányzott.

Levettem magamról a vizes ruhákat, magamra kaptam fehér köntösöm és kezemben egy csésze jó erős, feketekávéval az íróasztalomhoz ültem. Miközben lassan kortyolgattam a forró italt, elmélyülten figyeltem az ablakon halkan koppanó esőcseppeket. Volt valami végtelenül megnyugtató ebben a látványban, sokáig nem értettem, hogy miért látom ilyen csodálatosnak ezt a szomorú időt, aztán rájöttem, hogy épp a szomorúság az, ami vonz benne. Szomorú, akárcsak én.

Vannak dolgok, amiket az emberek sosem képesek feldolgozni igazán, ilyen például, mikor egy olyan embert veszítenek el, aki nagyon közel állt a szívükhöz. Tizenkét éves voltam, mikor meghalt az édesapám, összetörtem, és rá kellett jönnöm, hogy hiába próbáltam az elmúlt tizenöt évben elhitetni magammal, hogy ez az élet rendje, hiába próbáltam nem gondolni rá, még mindig ugyanúgy fáj, és még mindig ugyanúgy apró darabokban van a lelkem. Ilyen az élet, van, akinek folyton jó lapokat oszt a Sors, és van, akit szerencsétlenséggel büntet.

Semmi értelme az életemnek, egyszerűen nem vezet sehová. Igazából két lehetőségem van, vagy élem tovább ezeket a szánalmas, üres napokat, vagy véget vetek az egésznek, és reménykedem benne, hogy valahol a messzeségben, valami jó is várhat rám.

Azt hiszem, döntöttem. Rengeteget gondolkoztam ezen, számtalan éjszakát virrasztottam át, lehetőségek után kutatva, de ez az egyetlen megoldás, mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek.

Megmosom a csészét, amiből a kávét ittam, és az edényszárítóra teszem, majd előveszem a fiókból kedvenc, fekete nyelű késem. A hálószobába sétálok, szinte teljesen sötét van már, de nem kapcsolom fel a villanyt, nem bírom a vér látványát. Leülök az ágyra, fejemet a támlához hajtom, a kést pedig jobb csuklómhoz emelem. Égető fájdalmat érzek, mikor a fém keresztül vág a bőrömön, a vér elkezd folydogálni, először csak apró cseppekben, majd kisebb patakokban, nem látom, de tökéletesen érzem, ahogy végigfolyik lefelé lógó kézfejemen. Nem gondolok a fájdalomra, legalább is nem a fizikaira, a valódi fájdalom a lelkemben tombol, valahol mélyen, ösztönszerűen küzdenék az életért, bal kezem szinte önmagától felemelkedik, hogy a csuklóm köré szoruljon és elállítsa a vérzést. Dacosan összeszorítom öklömet és kezemet a takaróra teszem. Nem, már eldöntöttem, hogy ezt teszem, nem fogom meggondolni magam! Meg akarok halni, és meg is fogok! Ennek így kell lennie.

A szívverésem egyre lassul, érzékszerveim eltompulnak, furcsa érzés, de valahol megnyugtató. Szédülni kezdek, és elhomályosodik a tekintetem, tudom, hogy már nem sok van hátra és elveszítem az eszméletemet, örökre.

Elsötétül előttem a világ...

×

Csak állok a szobám közepén és teljesen össze vagyok zavarodva. Mi történt? Csak álmodtam volna?

Tekintetem az ágyra esik, és elképedek döbbenetemben: ott fekszem, az ágy támlájának támaszkodva, jobb kezem élettelenül lóg mellettem, miközben még mindig vér szivárog belőle. A sötét, egyre terebélyesedő folt a szőnyegen minden bizonnyal már elfolyt vérem lehet. Hogy? Mi ez az egész?

Közelebb sétálok, hogy megbizonyosodjak róla, valóban nem álmodom. Kezem az ágyon fekvő önmagam fejéhez közelítem, de mikor meg akarom érinteni homlokát, egyszerűen csak átnyúlok rajta. Mi ez?

- Semmit sem tudsz megérinteni. A tested halott, most már csak egy bolyongó lélek vagy – szólal meg egy mély hang mögöttem, hátrakapom fejem, hogy láthassam ki az.

Találkozik a tekintetünk és a szeme rabul ejt, sötétkék akár az éjszakai égbolt, hófehér szoborszerű arcát hollófekete haj keretezi, mely legalább a háta közepéig leér, magas, legalább másfél fejjel nagyobb nálam, és a hátából ébenfekete szárnyak nőnek ki.

- Ki-ki vagy Te? És mi ez az egész?

Gúnyosan elmosolyodik ijedt tekintetem láttán.

- A nevem Lucien. És te épp most lettél öngyilkos – közli szárazon, mintha neheztelne rám.

- I-igen? Tehát halott vagyok? Akkor mit keresek itt? És Te mit keresel itt? Egyáltalán, azok szárnyak ott a hátadon? Ugye nem?

A mosolya egyre szélesebb.

- A Halál egyik angyala vagyok. Nekem kellene elvinnem téged, hogy eldönthessék milyen sors vár rád.

- Milyen sors várhat rám? Angyal?! Na ne viccelj!

- Az öngyilkosok általában a pokolban végzik, vagy újjászületnek. Nagyon jól tudod, hogy angyal vagyok, mindig is tisztában voltál vele, hogy létezünk, ne játszd nekem a megszeppent kislányt!

- Nem játszom! – kezdett felidegesíteni, igazán bánhatott volna tapintatosabban is egy friss halottal! – És eszemben sincs újjászületni!

- Azt nem Te döntöd el, drágám!

- Akkor ki? Te?

- Hm hát... – lemondóan megrázta a fejét. – Elképesztő, hogy semmire sem emlékszel! Unom már, hogy ezt folyton végig kell játszanunk!

- Folyton?

- Ja. Évszázadok óta, újra és újra eldobod magadtól az életed, és hihetetlen, de semmit sem tanulsz a hibáidból!

- Tessék?

- Igen, jól hallottad, rengeteg életet éltél már, és neked fogalmad sincs róla. De ezúttal másképp lesz!

- Tényleg? És mégis mit terveztél? Egyenest viszel a pokolba?

- Nem! – csattant fel sértetten. – Amellett, hogy Halálangyal vagyok, abban a „megtiszteltetésben” részesültem, hogy kineveztek melléd Őrangyalnak is...

- Te, mint Őrangyal? Akkor én vagyok Jeanne d’Arc.

Furán villant a szeme.

- Na ne, komolyan?

- Igen, Jeanne d’Arc is voltál, meg egy csomó más is, nem nagy cucc.

- Ó, persze, hogy nem az! Ez hihetetlen – egészen átszellemültem, elképesztő érzés volt, tudni, hogy egyszer nagy, és fontos ember voltam.

- Halandók...

- Jó, szóval azt mondtad, hogy ezúttal máshogy lesz. Hogy máshogy?

- Nem halsz meg!

- De már meghaltam!

- A lelked még itt van, vissza tudlak helyezni az életbe.

Úgy néztem rá, mint egy elmebetegre.

- Tudod, nem azért lettem öngyilkos, mert az olyan jó buli – jegyeztem meg szarkasztikusan.

- Én meg nem azért vagyok, hogy a törékeny kis lelkedet pátyolgassam! Azt mondtam, hogy élni fogsz, tehát így is lesz!

Tipikus, ki más tudna kifogni egy ilyen lelketlen Őrangyalt, ha nem én?

- Szerintem munkaköri kötelességed pátyolgatni a lelkemet!

- Nem, nem az!

- De! Egy Őrangyalnak ez a dolga!

- Persze, tudod is Te, hogy mi a dolgunk...

- Lelketlen dög!

- A Pokolba akarsz kerülni?

- Hm... – még csak vitatkozni se lehet vele.

- De semmi értelme az életemnek – fakadtam ki.

- Ne légy hülye, minden életnek van értelme!

- Hát az enyémnek nincs!

- Bosszantó, hogy mennyire csökönyös vagy! Gyere! – megragadta a karom és kirángatott az ablakon.

Repültünk, felhőkarcolók felett, felhők között, csodálatos volt. Olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha, nem létezett semmi más, csak az arcomba kapó hűvös szél, és az alattam elterülő végtelen mélység. Olyan magasra mentünk, hogy a város mindössze apró fénypontok sokaságának hatott.

- Látod? – hallottam meg Lucien suttogását közvetlen közelről. – Mennyi ember, mennyi élet, sokaké szomorú, tele szenvedésekkel, bánattal, mégsem adják fel. Mindig találnak valami célt, amiért küzdhetnek. Tisztában vannak vele, hogy csak ez az egy élet adatott meg nekik, és próbálják kihozni belőle a legtöbbet, legyen az bármilyen nehéz is. Minden élet fontos, minden életnek van értelme, drágám. Mindannyian részesei vagyunk egy egésznek, és ez az egész csak akkor lehet, olyan amilyen, ha abban te is részt veszel, úgy, ahogy rajtad kívül több mint hat milliárd ember is teszi. Mindenki életében eljön a pillanat, mikor úgy érzi, nem bírja tovább, de túllépnek rajta, szembe néznek vele. Neked is ezt kell tenned! Meg kell találnod a saját utadat, és végig kell menned rajta. Sosem leszel egyedül, én mindig melletted leszek, de nem szabad feladnod! Megérted?

Visszatértünk a szobámba és én csak bámultam rá, igaza volt, mindenben. Egyszerűen csak nem voltam elég erős és bátor ahhoz, hogy éljek. Féltem.

- Amikor felébredsz azt hiszed majd, hogy ez az egész csak egy álom volt. És ez így van jól.

Gyengéden megfogta a kezem és halott testemhez vezetett.

- De Lucien, mit tegyek? Hogy tehetném jobbá az életem?

- Azt neked kell tudnod, drágám – közelebb hajolt hozzám, és homlokon csókolt. – Menj haza!

×

Arra ébredtem, hogy egy hűvös szellő végigfut a szobán, fázósan összehúztam magamon a köntöst és az ablakhoz sétáltam. Nyitva volt, nem emlékeztem rá, hogy kinyitottam volna, de ezt most nem érdekelt, bezártam és visszamásztam az ágyba. Miközben jólesően elmerültem a takaró nyújtottam melegben azon a furcsa álmon gondolkodtam, amit az imént láttam. Borzongató volt, és egyre homályosodott, két szó maradt meg élénken az emlékezetemben, de az mindennél többet ért: „Menj haza!”. Igen, azt fogom, tenni. Haza megyek.