Tehetség, avagy meg nem értve

A sötétség birodalmában, a külvilágtól tökéletesen elzárkózva, padlástéri odúmba fészkelve magam, sem lett jobb a helyzet. Az óriási szobában, mindössze egyetlen egy, poros, gyenge fényű asztali lámpa égett. Halvány, sárgás sugarainál néhány éjjeli bogár sütkérezett, a fekete sötétítő függönyök által takart égbolt, és napfény hiányában.

A monitor, sejtelmesen derengő homálya megvilágítja arcomat. Hófehér, ritkán napoztatott bőrömről tükröződnek a háttérkép mintájának kékes fényei. Írni akarok! Várom az ihletet, de mióta már? Egy végtelen, talán egész emberöltőt felölelő, lassan eltöltött időszak óta.

Hová tűnt a toll és a papír? A modern világ csodái felemésztették régi életünk nehézségeit, kényelmetlenségeit, de ezek csak úgy voltak hajlandóak megadóan távozni, hogy mikor nem figyeltünk oda, észrevétlenül elcsenték, magukkal vitték a szépségeket is. Már régen volt, hogy csatlakoztam többi embertársammal együtt, ehhez a mindent felemésztő, szinte extázisszerű tombolásokban kitörő, csupán a pénzét féltő, fogyasztói társadalomhoz. Fuj! Belegondolni is borzasztó, hogy mi az, amit manapság megbecsülnek, és mik képviselik értékeinknek nevezett múló, felületes és átlátszó mivoltát. Sok-sok fogalom torzult, és értékelődött át, túl rövid idő alatt ahhoz, hogy ez bárkinek is fájdalmat okozzon.

Elnehezülten, fáradtan dőltem az íróasztal lapjára. Nem láttam, de éreztem, hogy ezzel felkavartam az oda hosszú idők alatt telepedett port. Elég beleszagolnom a levegőbe, és már érzem rothadó, hanyagolt környezetem orrfacsaró, semmihez sem hasonlítható bukéját. A kesernyés megvetemedett fa bűze, mely bútoraimból árad, lassan szivárog orrlyukaimba.

Írnom kell! Várják a folytatást, de képtelen vagyok gondolataimat, értelmes mondatokba sorakoztatni. Nem jön az ihlet.

Lépteket hallok. Apró, szapora, padlásterembe felfelé igyekező lépteket. A vén falépcső minden mozdulatra, vagy rezzenésre felnyögő hangja, már abban a pillanatban elárulja az erre járót, hogy az még rá sem lépett. Nyikorogva jajveszékel a kilincs, amit hosszan elnyúló, fáradt hanggal told meg az olajozatlan ajtó.

Nem kaptam fel a fejem, megmozdulni is alig voltam hajlandó. Nagyon-nagyon lassan emeltem fáradt tekintetem a jövevényre. Kicsit ámulatba ejtőnek éreztem a látványt, amint középkorú, magas, szolid stílusi irodalom tanárnőmet fedeztem fel az ajtóban.

- Mit keres maga itt? – vetettem oda neki, ugyan abban a pillanatban, amikor visszadőltem eredeti pozíciómba. Nem örültem neki. Mi a fészkes fenének jött ide? Rohadtul nem hiányzott. Miért pont engem látogat meg?

- Azért jöttem, hogy visszahívjalak az iskolába, tanulni. – mondhatni felhorkantam ezen szavak hallatán. Utálom az iskolát, ott nem értenek meg engem.

- Miért jött ide? – irodalom tanár lévén, egészen biztosan meg fogja érteni, miért tettem fel újra ezt a kérdést. Tudnia kell egy árnyalt fogalmazási mód értelmét, ugyan úgy, mintha kerek-perec megmondtam volna neki, amire gondolok. Ki olyan elvetemült nagy barom, hogy visszakívánkozzon olyan emberek közé, akik nem fogadják el?

- Ugyan gyermekem! Ha így folytatod, meg fogsz őrülni. – lépett pár lépést közelebb, de eszelős vigyorom láttán már csöppet sem volt olyan biztos magában.

- Hagy keserítsem el: már beleőrültem! – felegyenesedtem ültömben, majd hátradőltem az íróasztal székben, és a rendkívül hasznos forgós szék találmányt ügyesen kihasználva, löktem egyet lábammal, hogy szembe kerüljek vele.

- Még is mibe? Nem vagy te Einstein kislányom. – bátorodott fel újra, és jött megint csak, pár lépést közelebb. Már egészen jól ki tudtam venni lenéző arcát, amitől dühöm, és felháborodottságom nem csillapodott. Einstein nem volt bolond, de tudtam, mire céloz.

- Éppen annyira nem is vágyom erre, mint amennyire nem vagyok az. – feleltem teljesen őszintén, egy kis színpadiasságot ültetve vonásaimba.

Egy rövid időre csönd telepedett a padlásra. Már kezdtem reménykedni benne, hogy tanárnőm felhagy a halva született próbálkozásaival, és egyszer és mindenkorra eltűnik innen, de tévedtem.

- Gyere vissza tanulni gyermekem! Írj nekem továbbra is olyan csodálatos fogalmazásokat! Örvendeztess meg minket ezzel a jövőben is! – szinte már kérlelőnek éreztem finom, nőiesen csengő hangját, mégis csupán egy szúrós, oldalpillantásra méltattam. Aztán teljesen elfordítottam a fejem és bámultam a monitorom képernyő-pihentetőjét. Meg kell mondjam, lassan csodálatot ébresztett bennem a kitartása, minthogy ez után sem adta föl, de most már sokkal kellemetlenebb módszerrel próbálkozott. – Miért leled örömödet abban, hogy idegen embereknek írogatsz történeteket? – nem tudott feldühíteni, de szavai éles tőrként forogtak szívemben. Honnan is tudhatná?

- Miért lenne jobb az, ha olyan embereknek írogatnék történeteket, akik nem értékelik a munkámat? – feleltem kérdésére kérdéssel. Győztes diadalmenetet futattam le elmémben, mikor nem válaszolt. Úgy döntöttem hát, hogy én folytatom: - Vagy már nem is emlékszik mi történt legutóbb? – láttam rajta, hogy elgondolkodik, és tudja mire céloztam – Másolással, pitiáner kis lopkodással vádolták a könyvajánlómat, olyan emberek, akik csupán jól leplezett mocskos csalók. – felháborodásomat nem akartam leplezni. Kezdtem kikelni magamból. Emlékeim újra fellobbantották dühöm lángját. Felpattantam helyemről, és úgy magyaráztam tovább. – Felsoroljam magának azokat az embereket, akik csupán lemásolták a hátlapon található rövid kis ismertetőt? Mert én az összes könyvet olvastam azok közül, és tudom ki verte át magát. – nem szoktam beköpni senkit semmiért. Most sem gondoltam komolyan, de tudtam, hogy úgysem fogja kérni, hogy felsoroljam.

- De hát miért hallgatsz az ő szavukra? – lépett még közelebb, így már csupán másfél méter választott el tőle. – Tudod jól, hogy én mindig nagyra tartottam a munkád. – tudom jól, de engem ez a legkevésbé sem tud meghatni most már. Ezt igyekeztem félreértésmentesen, mihamarabb kifejezésre juttatni:

- Én már megtaláltam a helyet, ahol valóban értékelnek, elfogadnak, és nincs szükségem ehhez magára, vagy bárki másra, úgyhogy ha azért jött, hogy „megmentsen”, akkor cseszheti! – visszaestem a székbe, mellem előtt összefont karokkal, és úgy néztem fel rá. Az előbbiek viszont nem a várt hatást érték el, így egy kicsit meglepett lett arckifejezésem, dühös helyett.

Lesajnálóan nézett rám, és így is szólt hozzám:

- Miért pazarolod a tehetségedet kislányom? – kérdezte egy kis, roppant idegesítő fejcsóválás kíséretében. Nem sokat kellett gondolkodnom a válaszon. Sosem voltam az a zavarba ejthető típus.

- Tehetség? Akkor magyarázza el nekem, hogy mit is jelent ez pontosan, mert azt hiszem, eddig félreértelmeztem. – tettetett érdeklődéssel, boci szemeket meresztve néztem fel rá.

- A tehetség egy veled született ajándék. Egy bizonyos dologból való kiemelkedetten jó teljesítményt jelent. – türelmesen magyarázott, mintha öt éves lennék.

- Nem… - feleltem, most már inkább komolyan, és értelmes tiszta fejjel gondolkodva, nem úgy, mint az előbbiekben. – Mondja csak tanárnő, mikor ötödikben átvette az osztályt, ki milyen eséllyel indult önnél? – szelíden, valódi nyugalommal tekintettem rá.

- Természetesen mindannyian egyenlő esélyekkel indultatok. – most először véltem felfedezni szemében az érdeklődés szikráját.

- És gondolja, hogy ez nincs így születésünk pillanatában is? – felvont szemöldökkel néztem elgondolkodó arcát. Elpillantva mellette, egy egészen másik pontot kémlelve, halkan, nyugodtan, finoman csengő hanggal folytattam:

- A tehetség nem maga a hozzáértés, hanem sokkal inkább az a képesség, amivel elő tudjuk csalogatni, az egyenlő mértékben megkapott adottságot. Ki jobban, ki kevésbé, ki ebből a témából, ki abból. Érti mire gondolok? – szegeztem neki a kérdést. Nem válaszolt. Hátrálni kezdett, kilépett az ajtón, és köszönés nélkül távozott.

Sokáig ültem még ott, és bámultam utána. Ha semmi másra nem is, de arra jó volt ez az időszak, hogy bizonyosan elhatározzam: holnap vissza fogok menni az iskolába. Elrejtem azt, ami valóban lelkemben él, annak érdekében, hogy bizonyos mértékben be tudjak épülni társaim közé. Mert ebben a világban sokszor megesik az, hogy állarcot húzva kell élned, csak azért, hogy elfogadjanak, ha nem is szeretnek meg. Az álarc segít elmenekülni az a borzasztó érzés elöl, mikor környezeted nem csupán azt adja értésedre, hogy nem érdekli amivel foglalkozol, hanem tekintet nélkül érzéseidre, ki is gúnyol miatta. Korán hozzá kell szoknod ehhez, mert ha nem tudsz, örökké meg nem értett, kirekesztett maradsz.

by: Aini