3. fejezet:

Felkavaró találkozás

-Hé, engedj el!- Kiabáltam, de erre ő csak befogta a számat. Christopher kiment, gondoltam, Sally-vel van egy kis beszélni valója. Drake egy székre bökött, én leültem rá. Bátyám rövid időn belül visszajött, és helyet foglalt.
-Köszönöm, hogy nem árultál be…- Mondta rekedten Drake.
-Nincs mit. Szóval elárulnátok, hogy… egyáltalán miről is van szó?
- Nem kellett volna hallgatóznod, csak még jobban összezavart…- Sopánkodott Christopher.
-Jaj, Chris! Ne csinálj úgy, mintha az apám lennél!- Bukott ki belőlem. – Én márpedig veletek megyek! William is azt mondta, hogy a tengerre születtem… akkor? Mért ne mehetnék el? A kalóz létnek pont az a lényege, hogy senki sem parancsolhat neked, azt teszel, amit te magad jónak látsz!
-Ez a beszéd! –Csapott a térdére Drake, és felállt.- Már kész kalóz vagy, de úgy nézel ki, mint egy… nos erre nehéz jelzőt találni… mit szólnál egy kis átalakításhoz?
Csak vállat vontam, és bólintottam.
-Reggelre úgy fogsz kinézni, hogy azt bármely kalóz hölgy is megirigyelhetné!- Tódította Will. Christopher borúsan méregetett.
-Biztos, hogy ezt akarod, Kristin?- Kérdezte.- A kalózkodás sosem volt gyönyör… sok a betegség, a veszély, és a kockázat…
-Biztos vagyok benne! -Mondtam elszántan. Hangom úgy töltötte be a szobát, mint egy szónoké, aki a királyi palota csarnokaiban ossza az észt.
-Akkor, vitorlát fel! Akarom mondani, lássunk neki! – Nevetett Drake, és egy ládából egy zsákot vett elő, amit odadobott nekem.
-Ezt vedd fel.- Mondta Christopher.- Mi addig kimegyünk az ajtó elé.
Bólintottam, s megvártam, míg becsukódik az ajtó mögöttük. Olyan gyorsan történtek az események, hogy felfogni is csak épp, hogy volt időm.
Kivettem a ruhadarabokat, s azt első látásra megállapítottam, hogy férfiruhák voltak. Levettem a szoknyámat, majd a fűzőmet is, és magamra vettem a buggyos ujjú inget, és a nekem bokáig érő, rojtos szélű nadrágot. Hogy rajtam maradjon, a bőr övet belefűztem az övtartóba. Az utolsó holmi egy mellényszerű darab volt, hát azt is felvettem, majd szóltam a fiúknak, hogy bejöhetnek, de csak Christopher jött vissza.
Kezében valami festék, és egy toll volt.
-Ülj le, és maradj egy helyben! -Utasított. Eleget tettem a kérésének, és leültem. Ő elém tolta a székét, és kérte, hogy hunyjam le a szememet. Éreztem, ahogy a kihegyezetlen madártoll vége átszeli a szemhéjamat; legszívesebben ellenkeztem volna, de mivel ez az én választásom volt, csendben tűrtem, hogy átalakítson.
Mire végzett, az óra már elütötte a három órát.
-Kész.- Jelentette be.
Odamentem a nagy, ember nagyságú tükörhöz, és alig akartam hinni a szememnek.
Megrémített ugyan az úrhölgyből való átalakulásom kalózzá, de tetszett a végeredmény. Igaz, az ing hatalmas, és mélyen dekoltált volt, így tökéletesen látszott az a kis ezüst medál, amit mindig a nyakamban hordtam. A nadrág illett még a legjobban rám, a cipő, amit kaptam szintén gigantikus méreteket öltött az én lábamhoz képest.
Elismerő füttyentést hallottam a hátam mögül. Megfordultam, s az ajtóban Drake-et találtam, mosolyogva.
-Csini vagy drágám! – Mondta, és mögém sétált. Gondosan feltűzött hajamat kibontotta; Így visszanyertem női önmagamat.
-Így ni. Nem férfit akartunk csinálni belőled; de ha még is azt akartuk volna, nem kent volna rád Chris egy láda festéket.
Igaza volt. Szemhéjamat, és annak környékét vastag, fekete festék borította. Mi tagadás, meg voltam elégedve vele.
Hálásan átöleltem bátyámat, boldog voltam, hogy ők már beleegyeztek az utazásba. Csak épp arról feledkeztem el, hogy nevelőimnek is van beleszólása ebbe. Ez kicsit lelohasztotta a hamar kerekedett jókedvemet.
-Ó, és lenne itt még valami!- Figyelmeztette Drake inkább Christophert, mintsem engem.
-Hát persze!- Csapott a homlokára bátyám.- A próba…
-Próba? Milyen próba?- Kérdeztem. Drake szó nélkül megragadta a karom, és már húzott is ki az ajtón. Christopher mellette futott, én nehezebben vettem a lépcsőfokokat, szabályosan repültem mögöttük.
Zaj nélkül, és épségben leértünk a hallba. Kimentünk az ajtón, és a kikötő felé igyekeztünk. Most már engedtek a tempón, de még mindig nem szóltak hozzám. Majd meg fagytam, lenge öltözékem épp hogy csak dísznek szolgált. Talpamat felsértette a kis hegyes kaviccsal leszórt út. Sajnálkozásra alkalmam sem lett volna, inkább csak magamban átkoztam el a kavicsokat.
A szél a tenger felől sós levegőt hozott, nagyot szippantottam belőle. A kikötőben csend honolt. Egy lélek sem tartózkodott erre, aminek titkon örültem.
-Na, a feladatod, amivel bizonyítod, hogy méltó vagy arra, hogy kalóz légy, az lesz, hogy… elkösd azt a hajót!- Mondta derűsen Drake, és a legnagyobb háromárbocos Veir-i hajóra mutatott. Először hinni sem mertem a füleimnek. Én, ezt a hatalmas hajót, foglaljam el?
-Te… megbolondultál?- Kérdeztem tőle fintorogva. –És még is hogy foglaljam el?- Próbálkoztam egy újabb kérdéssel. Kezdtem bolondnak tartani Drake-et.
-Ohó! Használd a fantáziád! –Felelt széles vigyorral az arcán, és kezével összeborzolta a hajam, ahogy a kisgyerekeknek szokás. Hisz hozzá képest én egy zöldfülű kiskölyök voltam.
-És még is mikorra tervezitek a próbát?
-ő… például estére?
Bólintottam, hogy beleegyeztem. Már lassabb tempóban a házunk felé vettük az irányt. Mindvégig a horizontot figyeltem, ahol vánszorogva felkúszott a fényes napkorong; előtte narancssárga fénye hirdette a reggel közeledtét. Itt, Monteny-ben sokkal hamarabb kel a nap, mint máshol.
-Ha maga kalóz… akkor feltételezem, van egy hajója is…
-… tele emberekkel, kik mind rám várnak, igen.- fejezte be helyettem a mondatot.- és ne magázz, nem otthon vagy.
Ezzel a szóváltással be is fejeztük a beszélgetést. Halk léptekkel felmentünk a lépcsőn, és ki-ki a saját szobájában tért nyugovóra.
A szobámban különös fáradtság telepedett rám, bármit megtettem volna egy jó alvásért. Gyorsan, úgy ahogy voltam, ruhában, kifestve ledőltem a takarómra, és rögtön el is aludtam.

***

Később egy aprócska, kék zöld, fényes tollruhájú madár ébresztett. Rászállt az arcomra, és csőrével az arcomat csipkedte.
-Na, hagyj!- Mondtam neki nevetve, és a kezembe vettem. Bársonyos tapintása volt, nem hasonlított a rendes madarak tollához.
Hirtelen söpört végig rajtam a felismerés, mintha láttam volna egyszer ezt a pihét… mégpedig tegnap… William Drake fején…
Az ajtóhoz kaptam a fejem, és azt hittem, leesek az ágyról. Kezdett elegem lenni Drake-ből.
-Mit keresel itt?- Kérdeztem mérgesen. A madár a kezemből az ő vállára szállt át. –Tudhattam volna…-dünnyögtem.
-Én? Csupán ébreszteni jöttem. Az anyja küldött.- felelte ártatlan képpel, és megsimogatta a madarát.
-Christophert nehezebb lett volna felküldeni?- vágtam vissza.
-A postakocsi nem vár meg…- Mondta, közben a madarát nézegette, és a csőrét piszkálta.- elment a leveleket feladni. Tudtad, hogy ez a madár egy igazi ritkaság? Igazi csoda egy ilyen! Hát még az ereje!
-Igen, biztos…- hagytam rá. Felálltam, és a nyomában lefelé indultam. Ő útközben elvált tőlem Christopher szobájánál, de még az ajtóból hátraszólt: „ne feledd, ma este!”
Tovább mentem. A hallban óriási meglepetés várt…
-Gabriella! Mit csináltál! Mint egy utcalány! Hogy…- Sápítozott anyám. Akkor döbbentem csak rá, hogy a tegnapi férfiruhámban, és vastag festékben vagyok.
Azt hittem, ott helyben elájul. Elég szörnyű látvány volt. Akkor elfogott a lelkiismeret furdalás, amiért makacskodtam, eszembe sem jutott, hogy talán még szerethet is…
-Bocsánat, én…-Hebegtem. Akkor befutott Christopher, és amint meglátott, elejtette a kezében lévő tejes üveget. Káromkodott egyet, majd arrébb dobta a tej, áztatta szőnyegdarabot.
-Ó, fenébe is… Anyám, hm… Kris… akarom mondani Gabriella csak egy… jelmezbálra öltözött így…-Próbált mentegetni. Majd mikor látta, hogy ez a jelmezötlet nem igazán jön be anyámnak, hozzátette.-… De, nem ez a legjobb. Csak egy ötlet volt.
-Jól van, ez esetben öltözz át…nem akarlak így látni…különben is, vendégünk lesz. Christopher! Drake Úr meddig kíván itt tartózkodni?
-Ma este távozni készül!- Szólt egy másik hang, a lépcső tetejéről. Drake volt az, szemlátomást úgy akart tenni, mintha csak a beszélgetés végére ért volna ide.
-Akkor, gyere Gabriella! Kapsz normális öltözéket!- Mondta anyám, és megfogta a karom. Én a bűntudat mardosó mérge hatása alatt állva követtem, a jelenlévők nagy meglepetésére.
Odafent lemosta rólam a festéket; én szép testtartással ülve tűrtem.
Ez után rám adta a fűzőt, amit nem éreztem annyira szorítónak, pedig nagyon meghúzta…az eszem sokkal szorosabban tartotta fogva a szívem…
Délre sikerült szépséget faragnia belőlem… anyámnál a normális jelző csipkét, fodrot, és sok mintát jelentett.
Korgó gyomorral, és nehéz léptekkel; egyensúlyozva értem le a hallba. Leülni nem tudtam, de nem is akartam. A lépcső korlátjához támaszkodtam, hogy valami mégis csak megtartson. A hányinger kerülgetett, ám mikor meghúzták a csengőt, akármilyen rosszul voltam, mosolyognom kellett.
Apám ajtót nyitott. Egy körülbelül velem egymagasságú ifjú állt előttem. A legdíszesebb holmiit aggatta magára, ám azzal nem törődött, hogy színben nem illettek egymáshoz. Nagy, rózsaszín tollas kalapja alól nyakig érő, göndör barna haj kúszott elő.
Arca leginkább egy hordóhoz hasonlított, amit fényesre mostak. Szeme szürke volt, kifürkészhetetlen tekintettel.
Szemem lejjebb tévedt. Nyakát elfedte egy narancsszín csipkés kendő.
Hatalmas méreteket öltő, bíbor brokátkabátot, alatta kék selyeminget viselt. A nadrágja, ami feltehetőleg valami drága anyagból készülhetett, megmagyarázhatatlan, zöldes barnás színben pompázott, első látásra, a moslékra emlékeztetett, amit a disznóknak ad a szomszédunk.
Szemem sarkából láttam, ahogy Christopher és Drake gyanúsan méregeti. Lemertem volna fogadni, hogy amikor belépett, ők kuncogtak a háttérben.
Nem voltam hülye, tudtam, minek jött ide ez a vásári majom. Nagyon jól tudtam, hogy hozzá akartak adni.
-Mr. Frank Taylor.- Mutatta be anyám. Cseppet sem illendő módon biccentettem neki, ami láttán elnevette magát. Kézen csókolt, így köszöntött.
-Igazán örülök, hogy megismerhetem, kisasszony.- Duruzsolta. Hangja leginkább a méhkas zajára emlékeztetett.
-Én is.- Préseltem ki magamból. Gondoltam, ebben az esetben nincs szükség ebédre, itt eleget tesz a hűsítő kortyolgatása… de tévedtem.
Nem tudom mikor, de anya ebédet készített. Az asztal roskadozott a sok ételtől. Én mozdulni sem bírtam, nem hogy enni, de azért kedvesen mosolyogva foglaltam helyet a székemben.
Taylor mohón lecsapott a mellettem levő helyre. Valaki egy aprót, de figyelmeztetőt köhintett. Christopher ült a másik oldalamra, aminek örültem.

**
Egész evés alatt Taylor kérdéseire válaszoltam. Titkon örültem neki, hogy lefoglal, így volt mentségem, amiért nem eszek.
A desszertet a nappaliban fogyasztottuk el.
Csendben eszegetett mindenki, kivéve engem. Én csak csörömpöltem a kanalammal, hogy úgy tűnjön, mintha ennék.
Taylor köhintett egyet. Mindenki felézett. Csak mi voltunk már ott. Apám, anyám, Taylor, meg én. Megnyugvást jelentett nekem, hogy Christopher és Drake a lépcsőnél ülnek, és figyelnek, hogy Taylor ne menjen messzire.
-Nos…- kezdte a saját, fontoskodó, zümmögő stílusában…- Tudják, a családomnak, akarom mondani nekem, hatalmas birtokom van. S az örökségem, nos, az, az évi bevételem kétszerese.- Magyarázta, majd egy jót nevetett. A szüleim vele kuncogtak a „nagy poénon”
-Szóval feleségül kívánja venni a lányunkat?- Tért a lényegre apám. Hát igen, ők mindig is lényegre törők voltak.
-Ó, igen, igen. Igazán szép „darab” ha érti, mire célzok.- Nevette el magát ismét. Kezdett egyre ellenszenvesebbé válni. Behízelgő modora csak a nevelőimet tette lóvá. Nekik ennyi elég volt. Kerüljek gazdag családhoz, hogy a mi családunk is a nagyságok társadalmi helyzetében legyen… világos volt, akár a nap.
Ekkor a bájcsevegésnek vége lett.
-Ó, mélységesen bocsánatot kérek önöktől, de ideje lenne elrohannom…- Mondta sajnálkozva. Szemem felcsillant az örömtől, felszabadultan mosolyogtam. Ezt ő is észrevette, ami ismét csak lelohasztotta a jókedvemet.
-De eme bájos hölgy mosolya feledteti az idő múlását.- Dalolta. Kezével végigsimította az arcomat. Ijedten hátrahőköltem. Olyan volt, mintha drótkefét dörgöltek volna az arcomhoz.
A továbbiakban lenyeltem a bókokat, kedveskedéseket, poénokat. Csak nevetgéltem, ha kellett.
Hamar besötétedett, ami egyet jelentett a távozással, mindkettőnk részéről. A lépcső tájékán a mocorgás emlékeztetett, az idő lassan elérkezett…
-Akkor az eljegyzés részleteit a későbbiekben megbeszéljük.- Anyám hangja kizökkentett a gondolataimból.
Kezet fogtak Taylorral, búcsúzóul kezet csókolt.
Kikísértük, de még nem lélegezhettem fel. Christopher magához hívott.
-Szoltál nekik?
-Miről?- Kérdeztem vissza.
-Hát hogy elmész! Még sem tűnhetsz el csak úgy…
-Igaz. De mit mondjak nekik? Hová megyek?

***

Lemostam a festéket magamról, és kibontottam a hajam. Erőt vettem magamon, és nevelőim elé léptem.
Nagy levegőt vettem, és elkezdtem a mondandómat.
-Apám, anyám… lenne egy kérésem… ha ezt megengeditek, megteszek… bármi.- Kezdtem alázatosra fordítva a szót. Jó előre eltervelt mondataim voltak.
-Miről lenne szó?- Válaszolt egy kérdéssel apám, és hátradőlt a karosszékében.
Kifújtam a levegőt, majd szépen lassan beszívtam.
-Szóval… Ugye Christopher elmegy.- Bólintottak.- Én… nos szeretnék…
-Nem! Nem mész sehová!- Szólt közbe anyám.
-Várj, még végig se mondtam!- Csattantam fel.- Szóval szeretnék egy hétre vele menni…
A válasz hosszú hallgatás volt. Csendben várakoztam, közben a kanapé bélését tépkedtem.
-És azt mondod… ha elengedünk egy hétre, akkor… hozzámész Mr. Taylor-hoz?
Erre a kérdésre ugyan nem számítottam, de a célomat elértem. Elmehettem egy hétre, feltéve, ha hozzámegyek Taylorhoz. Úgy terveztem, ha már így alakultak a dolgok, nem jövök vissza. Majd elfelejtenek, és így jól lesz.
-Igen. Hozzámegyek.- Mondtam. Mosolyogtak, és elengedtek.
-Ma este indulnátok?
-Igen. – feleltem.- Nos, akkor felmegyek, és… átveszem a ruhámat…- Mondtam, és gyorsan elszeleltem.
-Chris, segíts egy kicsit! – Súgtam oda bátyámnak, mikor elhaladtam mellette a lépcsőfordulóban. Bólintott, és követett a szobámra.
-Kérlek, szedd le rólam ezt a fűzőt!- Kértem tőle.
-Még is hogyan? Sosem vettem le fűzőt!- Morogta megbotránkozva. Végül feltalálta magát, és egy kis késsel elvágta.
Boldogan lélegeztem fel, majd egy nagy nyújtózás után felvettem a Drake-től kapott ruhákat.
A zsákba, amiben a ruhák voltak, belehajigáltam pár fontosnak tűnő dolgot, ami kellhet még.
Hirtelen a kezem ügyébe került egy kis fa doboz. Szép faragvány volt, csak kicsit öreg. Kinyitottam, de nem volt benne semmi. Ez először meg is lepett, de szinte azonnal beugrott a megfejtés… Annabella.
Csupán azért kötöttem össze ezt a tárgyat egy emberrel, mert tőle kaptam. Akár egy nyíl, úgy mutatta ez a kis doboz az utat nekem.
Ezt is beledobtam a zsákba, majd a hátamra vettem. Egyenesen Christopher-hez indultam.
Az ő szobájában is meglátszottak az utazás nyomai. Ruhák hevertek mindenütt, ő meg ott állt a kupac legtetején, és Drake-nek magyarázott valamit.
A nyitott ajtóra kopogtam, erre abbahagyták a beszélgetést.
-Christopher… esetleg elmehetnék még… Annabellához? – Kérdeztem.
Először kinézett az ablakon, majd Drake-re pillantott, és végül bólintott.
-Mi is megyünk. De gyorslátogatásra.
-Rendben. A kapu előtt várlak titeket. – Mondtam, azzal tovább siettem.
Nevelőimet kikerülve, a nappaliból távoztam, majd a bejárathoz sétáltam. A nap csak nem akart lemenni, így hát még mindig vörös, derengő fénybe vonta a várost.
Hosszasan néztem a kikötőben ringatózó háromárbocost, amit, mint ahogy az, az imént sikerült észrevennem, fegyveres őrök őrzik.
-Lesz társaságunk is.- Morogta Christopher.
-Igen, de valahogy megoldjuk. Most pedig induljunk, mert Christopher még mindig nem pakolt össze.- Dünnyögte Drake.
-Rendben nagyokos, tudod, merre kell menni?- Kérdeztem csípősen. Drake Vigyorogva visszafordult, majd meghajolt.
-Csak ön után.
Kisétáltunk a főtérre, hogy fogjunk egy kocsit, de az utca kihalt volt. Alig mászkált arra valaki, talán csak a koldusok, meg mi.
Tovább, a főtérről a főutcára mentünk át, ahol már nagyobb volt a nyüzsgés. Egy lovas kocsit állt körül a tömeg, és izgatottan néztek valamit.
Mi is a zsibongók közé furakodtunk, majd türelmesen hallgattuk, mi a felbuzdulás oka.
-Mit tegyek? Mit tegyek?- Sopánkodott a kocsis.
-Mi történt? – Kérdezte Christopher egy bámészkodótól.
-Ez a kocsis elütött egy macskát…- suttogta.- nem mer tovább indulni, mert ez balszerencsét okoz…
-Dehogy okoz balszerencsét! Ostoba babona! – Szólt közbe egy jól megtermett férfi. – Biz’ ezeket csak riogatásra találják ki. Hajtson tovább uram, békében!
-Miket beszél maga szamár?- Kiabálta egy másik ember.- A szomszédom elütött egy macskát, és másnapra rá, a lova megbokrosodott, és ledobta a hátáról!
-Én mondom nektek, NEM igaz egyik sem!- Üvöltözött még egy. A tömeg figyelme lassan a kocsisról a veszekedésre terelődött. Mindenki védte az igazát.
Mi kihasználva a hirtelen kerekedett szócsatát, odafurakodtunk a kocsishoz.
-Nézze uram. Ha elvisz minket egy helyre, amit a kisasszony közölni fog, busásan megfizetjük.- Próbálkozott Drake, de a kocsis hajthatatlan volt. Csak a döglött macskát simogatta, és imádkozott.
Ekkor vettem észre, hogy az ott nem macska, hanem egy sokkal kisebb méretű… patkány.
-Emberek! EZ nem macska! Ez egy patkány!- Kiabáltam, de a kocsison kívül már senkit sem érdekelt, macska-e vagy patkány.
-Nem, nem látja kisasszony? Egy patkány nem ilyen nagy…- morogta elcsukló hangon a kocsis.
-De bizony ez egy patkány. Látja? Egy nagyra nőtt patkány. Bizonyára megdézsmálta valaki ültetvényét, azért hízott el. – Helyeselt Christopher is.
A kocsis megfordította az állatot, akkor eszmélt csak rá, hogy az tényleg egy patkány. Örömteli arccal felpattant a kocsira, és hálása köszönetet mondott.
-Nos, hova kívánnak utazni?- Kérdezte.
-A város szélére.- Mondtam, és felszálltunk. A kocsis intett, hogy érti, és egy dalt dúdolva elindult.
Gyorsan odaértünk, a szürke köves házak közül messziről ordított Annabella zöld háza.
-Köszönjük, hogy elhozott minket, de itt jó lesz.- mondtam, és mikor megállt a kocsi, kiugrottam.
Drake pár aranypénz szórt a kocsis tenyerére, majd utánunk jött.
Kérdő tekintetemre azonnal felelt.
-Csak kifizettem.
Annabella háza zöld növényekkel benőtt, dombba vájt ház volt, bár inkább mondhattam volna szépen berendezett üregnek.
Annabella a ház előtt ült, és egy furcsa hangszeren játszott, ami leginkább egy lantra emlékeztetett. Mellette az előbb elütött hatalmas patkány feküdt.
-Ne szóljatok semmit!- Figyelmeztettem előre, inkább Drake-et, amint láttam, hogy csodálkozva nyitja száját.
A hangszer elhallgatott, Annabella mosolyogva figyelt minket.
-De rég látogattatok el hozzám… Kristin és Christopher… üdvözöllek titeket. William Drake.- Mondta Annabella, a tőle jól megszokott álmatag hangon, ami földöntúli volt, még is valóságos. Öltözékemet megszemlélte, de nem szólt semmit rá.
Drake szemei kikerekedtek, mikor a nevét említették. Szólni akart, de leintettem.
-Szóval… azért jöttem, hogy jósolj nekem.- Kértem Annabellát.
Bólintott, és beinvitált minket. A patkány a szemünk láttára változott macskává, s fürge léptekkel követett minket.
Nem kellett csalódnom, a hát belülről ugyan olyan volt, mint régen. Bent is növények hálóztak be mindent. A polcokon különösebbnél különösebb tárgyak kaptak helyet. Üveggömbök, dobozok, üvegek, ládák, és lelógatott döglött állatok.
Annabella leültetett minket egy asztalhoz, pár kitömött zsákra.
Drake a rá meredő, üveges tekintetű döglött mókust piszkálta, de Annabella a kezére csapott.
-Hátborzongató…- Motyogta. Láttam, lenyűgözi a ház, hiszen ilyet sem lát minden nap az ember.
Annabella egy üveggömböt, és egy kis dobozt tett az asztalra.
A vele szemben ülő Drake-hez fordult.
-Fiam… közel a végzeted… egy új ember felforgatja az életedet… hiába is vagy kalóz, a te eszeden is túljárhatnak, ha elég ravasz…- Susogta. Will megborzongott, mintha csak attól tartana, megátkozták.
-Te Christopher… te nem sokáig hajózol majd a húgoddal… megállapodsz a parton… - Mondta Chrsitopher-nek.
-Micsoda? De…- Kérdeztem rémülten. El sem mertem volna képzelni a hajózást úgy, hogy ő itt marad.
De mintha csak nem is szóltam volna hozzá, nem felelt.
-Kristin… rólad még hallunk… de vigyázz… egy rossz mozdulat, és már a kezei közt vagy…
-Kinek a kezei közt? Miről beszélsz? Mi lesz Chris-sel?- Miért?... – Kérdeztem mérgesen.
-Mindent a maga idejében. Ezek megválaszolatlan kérdések, a válasz a tengeren van… oda húz a sorsotok, de mindenki a saját útját kövesse. Mit akartok tudni?
-Sok mindent. Anna, kérlek, mesélj a szüleimről! – Kérem óvatosan Épp a szájához emelte a csészéjét, de ijedtében elejtette.
-Nem…- mondta hosszú csend után. – Most pedig induljatok! Gyerünk, gyerünk!- Mondta hangosabban, és kifelé taszigált minket.
-De hát csak most jöttünk! Ne csináld ezt! Tudnom kell!- Kiabáltam neki.
-Idefigyelj! Nem tudod, milyen veszélyben vagy, és ameddig nem is tudod, több esélyed van! A szüleidet megkeresnéd, ha tudnád kik, és ez nem volt benne, a megállapodásban! Nem tudhatsz róluk! De idővel minden kiderül! Légy türelemmel!... Jó utat!- Hadarta, majd becsapta mögöttünk az ajtót.
(Folyt. Köv.)