Barátod

Szavakkal , a szavakért, Adának, Neki, Társamnak, és mindazoknak, akik kitartottak barátaik mellett a csalódások éjszakáján, amikor senki másra nem számíthattunk.

*

Sötét, elhagyatott, kihaltnak tűnő város repedezett flaszterén koppannak lépteim. Az éjszakában száraz, ósdi szagú szél motoz.

Nem tudom, hogyan kerültem ide. Nálamnál nagyobb hatalmak engedték ezt meg nekem, érzem, de valahogy nem bír érdekelni. Máskor mindenekfeletti tiszteletet éreznék, de ez itt egy másik világ, és törvényszerűségei rám is vonatkoznak, lelkülete belém szivárog: közömbös vagyok, vad, és kegyetlen, még önmagamhoz is.

Mellesleg, ki máshoz lehetnék? Halott a város. Poros, nehéz kárpitok, sötét, szúette bútorok szagát érzem. Hidegre hűlt gyertyaviasz, naftalin és rég kiszáradt gazok szagát; rozsdás csaptelepek szagát, amelyekből ki tudja, mióta nem folyt víz; homályos, porlepte ablaküvegek, pókhálók szagát; rég használt edények, kihűlt tűzhelyek szagát.

Hát mire ideértem, minden elpusztult? Elkéstem volna?

Nem. A fölém magasodó tömbházak ablakainak némelyikéből súlyos tekintetek kísérik utamat. Nem élnek ezek a szemek sem. Ha ténylegesen látnám őket, talán tompa halpikkely – színűek lennének; de nem látom, csak érzem. Követnek, kívülről érkezett idegent; megtűrnek, de nem fogadnak el.

Miért tűrnek meg egyáltalán? Érzik rajtam az elmúlt létidőket? Vagy társam erejét? Ismerőseimet ebben a világban, vagy azt, aki én magam vagyok?

Megállok egy utcai lámpa sápadt fénykörében, felnézek a házakra. Nem látok, nem érzek életet; de azt igen, hogy figyelnek. Nem szólalok meg, de gondolataim harsognak.

Barátomért jövök. Ne tartsatok fel!

Nem kapok választ; látszólag nem történik semmi különös. Nem segítenek, de nem is akadályoznak, amikor továbbindulok. Érdekes viszont, hogy elnehezülő érzéseimmel fordított arányban lépteim egyre könnyebbek lesznek, érzékeim kiélesednek. Démonok, vagy Vadászok ajándéka? Hihetetlen intenzitással érzem a szagokat, hallom a hangokat, és tisztában vagyok eredetükkel, még mielőtt létrejönnének. Nem rezzenek össze a járdára hajított, éjszakai széltől görgetett horpadt műanyag pohár hangjára; fülemben visszaverődik még születése előtt az elhagyatott játszótéren meglendülő hinta láncának csikorgása: semmi nem tud meglepni, takarásban maradni, elrejtőzni.

Haladok, és érzem izmaim rugalmas munkáját; látom az egyik házfal tövében végigrohanó patkány vérvörös szívverését, és a Hold megcsillanó fényét az állat szőrén. Amott egy sötét sikátorban papírszemetet sodor a szél, és a túloldalon, tudom, ott van AZ a ház.

Lerövidítem az utat, nem félek a sikátor bűzös sötétjétől. Nincs mitől tartanom itt. Egyvalaki bánthatna csak: Barátom, és ő is csak azért, mert neki megengedném.

Újabb szürke házfal, újabb sárga lámpafény. Igen, ez az a hely. Szenvedély és indulatok szaga a levegőben, mint az ózonszag vihar után; feszültség sercegésének emléke, ittfelejtett fájdalom halk zúgása a fülemben, mintha nagyerejű transzformátor mellett állnék, igen, itt van minden… Csak Ő nincs. Elment… Bennem pedig ágaskodik a felháborodás: nem hiszem el, hogy ilyen hülye vagy!

Lehunyt szemmel állok, és a lányra gondolok, mert tőle megnyugszom. Nem túl szerencsés ötlet ebben a pillanatban, mert vele együtt mások emléke is elmémbe tódul: barátomé, aki megtagadott, és a másik barátomé, aki el sem fogadott. Miért teszem ezt akkor? Miért jöttem ide? Nincs szüksége rám!

Egy percre olyan mélységes, kilátástalan értelmetlenséget érzek, hogy beleszédülök; lehunyt szemhéjaim alatt csípős könnyek gyűlnek. Mi a búbánatos rossebet keresek itt?! Hisz sosem kért a barátságomból, és talán soha nem is fog. Idegennek nevezett, és talán úgy is gondolta. Hányadszor próbálkozom fenntartani az összhangot, s közben hányadszor érzem azt, hogy teljesen feleslegesen erőlködöm?!

Hányan voltak már, akik letették a nagyesküt, hogy Friendship Forever? Hányan hazudtak már így a szemembe? Elárult, elhagyott az, akit a legjobb barátomnak hittem… És mégis indulok, kiállni egy másikért, akinek sosem kellettem. Frenetikus logika! Nem vagyok normális! Ennyire kurvára kell nekem az, hogy megint megalázzon, belém rúgjon valaki?

Nem kért belőlem, nem kért a barátságomból… Én mégis felemelem a fejem, beleszagolok a szélbe, hogy tudjam, merre keressem, és aztán elindulok, hogy megmutassam, nekem mi a barátság.

*

*

A Külső Peremvidéken találtam rá. Nem lehettem büszke a teljesítményemre. Nem volt gyors, tiszta munka – az én világomban napokig tartott volna - , ráadásul csakis azért volt lehetséges, mert ő ezt jóváhagyta. Mérföldekről éreznie kellett, hogy közeledem hozzá, és ő mégsem tűnt el előlem. Nos, nekem ez is elég; bár Vadásznak bizony béna lennék.

Na és? Sosem vágytam ilyesmire.

Egy kopár, kiálló szikladarabon ült a fölé boruló hegy lábánál; mögötte dohos szagú köd gomolygott szinte láthatatlanul. Ez itt már világának perifériája volt; nem lehetett tudni, mi van a köd mögött. Talán szakadék, talán újabb sziklák? Barlang? Pokol? Kárhozat?

Világok közötti tér. Ne menj közel hozzá. – véltem hallani a jól ismert, hűvös suttogást.

Valóban csak véltem, mert az előttem ülő lény tökéletes, minden emberin túlmutató hallása ellenére meg sem rezdült.

Szörnyen nézett ki. Sápadt volt és sovány; elegáns ruházata koszos, itt-ott tépett; hosszú, sötét haja filces csíkokban… De arca félelmetesen szép volt, és szemén ezüst holdfény futott át, ahogy felém fordult.

- Áh, Madame! – köszöntött maró gúnnyal. – Ön itt? Minő meglepetés!

Olyan félelem fogott el a tekintetétől, hogy minden erő kifutott a lábaimból, és egy pillanatra azt hittem, összeesek. Szinte láttam magam, ahogy bénultan összecsuklom előtte, ő pedig hidegen, közönyösen végignézi, anélkül, hogy egy szalmaszálat keresztbetenne értem.

Felháborodásom azonban erősebb volt. Lehet, hogy néhány tény önmagában nem elég bizonyíték a számára – de nekem igen! Lehet, hogy ez itt egy ősöreg, penge agyú ragadozó, akinek fél fogára sem lennék elég – de ő volt az is, aki nevemen szólított, és mellém állt azon az éjszakán, amikor mindenki más elhagyott. Lehet, hogy nem a hagyományos fogalmak szerint, továbbá ő maga szerint sem, de ez akkor is kapcsolat, ami már kezdetben is túlmutatott minden ókonzervatív, tradicionális adok – kapok- elven, és ha ezt én a relatíve kevés számú éveimmel tudom, hogyne tudná éppen ő?! És akkor leáll nekem úriembereset játszani? Hát előbb legyen gentleman úgy igazán, aztán esetleg el is hiszem!

- Szóval Madame, mi?! – kérdeztem szörnyű cinizmussal. – Miért nem szólítasz kapásból Idegennek?! ÉS tegezz, a szentségedet!

Láttam, hogy azonnal felfogja, miféle régi beszélgetést idézek.

- Szóval a lány megírta – mondta csendesen; és finom metszésű, halottsápadt arcán alig láthatóan megrándult egy izom. Összeszorult a szívem… Mégis provokálni kezdtem. Vele, úgy tűnik, másképp nem lehet.

- A Lány – feleltem iszonyatos megvetéssel. – Még mindig csak ˝a lány!˝ Ennyire lekvár vagy, hogy a nevét se mered kimondani?!

Olyan erejű düh villant a szemében, hogy azon csodálkoztam: nem indított sziklaomlást ott helyben. Rettegtem tőle; ugyanakkor a félelem alatt győztes mosoly bujkált bennem. Lám, csak a Lányt kellett említenem, és vége a nyugalmának; máris belecsúszott a lakatlan sziget közömbös fövenyéről dühének tengerébe. Innen már kiúszunk; ha kell, toronymagasan őrjöngő hullámok között.

Na jó, kiúszunk… vagy belefulladunk. De az Isten verje meg, inkább megfulladok, mint hogy feladjam a reményt!

Miféle reményt?! Megőrültem, holtbiztosan! Egy olyan világ peremén állok, ahol nem vagyok otthon; szembefordulva egy többszáz éves vámpírral, akit mellesleg elég rondán felingereltem, ráadásul kettő egész nappal holdtölte előtt, úgy, hogy nincs egyéb fegyverem éles fogai, acélos izmai ellen, mint a szavaim…

És a hitem a szavakban.

Ő egyelőre türtőztette magát: nem szólalt meg. Az ˝arra sem méltatlak, hogy válaszoljak˝ mint stratégia? Hát jó. Majd beszélek én. Elvégre, mindent a szavakért!

- Barátnőm azt mondta, kijártad azt a bizonyos sulit – kezdtem könnyednek szánt hangon. – Szerintem épp most buktál meg. Hoztam neked pár karót.

Felső ajka vicsorgósan megrándult. Pokolian dühös volt, de annyira azért még nem, hogy rám vesse magát. Tényleg megúszom ennyivel?

- Szánalmas vagy – mondta. – Mi a fenének jöttél ide?

- Hogy hazahívjalak – feleltem egyszerűen; mert hazudni még az ő kedvéért sem voltam hajlandó.

- Miért nem Ő hív? – kérdezte, fagyos megvetés alá rejtve fájdalmát.

Naná, hogy kiakasztott. Nekem színészkedik? Épp nekem?!

- Minden szívdobbanásával téged hív, és te ezt nagyon jól tudod, te rohadék! – üvöltöttem rá. – Meg tudnálak fojtani, amiért kínzod, ha nem tudnám, hogy a halálnál is rosszabb most neked ez a kínlódás, nélküle! De tudod mit, bazd meg: szenvedj! – perdültem meg, és dühtől, el nem sírt könnyektől fuldokolva lefelé indultam a hegyről.

Indultam volna.

- Megvolt az oka, hogy elhagytam! – szólt utánam emelt, kemény hangon; amelyből ha nem akartam, nem hallottam ki a kétségbeesést.

Megfordultam, és visszarohantam hozzá. Majd` szétvetettek az indulatok.

Már ő is állt. Ijesztően magasodott fölém; de mert magassága társamra emlékeztetett, már nem féltem.

- Magára hagytad! – csikorogtam a képébe, erővel fojtva le tomboló dühömet. – Kis különbség!

- Te is tudod, mitől védem meg ezzel! – acsargott, szabályosan hörögve, és legnagyobb döbbenetemre még mindig nem ütött meg. Miért?

- Nem tudom, képzeld, a leghalványabb fogalmam sincs! – vágtam az arcába az igazságot. – De együtt rájöhettünk, rájöhettetek volna! Nekem is csak sejtéseim voltak! De te, Fenséges Ragadozó, neked persze zsenánt, hogy összedugd a fejed egy halandóval, ugye?! Ne félj, nem fogom kérdezni, miért tartasz ettől!

- Vigyázz a szádra, Asszonyom! Ne üsd olyasmibe az orrod, amihez még csak nem is konyítasz!

- Még, hogy megvéded! – őrjöngtem tovább, nem zavartatva magam a problémájától. Hisz ahhoz valóban nem konyítottam. De máshoz igen. – Honnan a büdös francból veszed, hogy távolléted megvédi?! Hisz ez is csak feltevés volt! Hol van a penge logikád? Elrohantál, ahelyett, hogy gondolkodtál volna. Egyetlen kérdést kellett volna feltenned magadnak: mi van, ha mégsem?! Most mégis, mi a rossebet csinálnál, ha két nap múlva kiderülne, hogy nem volt igazad, és távollétedben valaki megkörnyékezné őt?!

Erre meghőkölt… Azután azt tette, amit mindig: benyelte a szavakat, hogy időtlen, belső malma őrölgesse azokat; ő maga pedig egészen mással kezdett foglalkozni.

- Miért épp te…? – kérdezte tűnődő tekintettel. – Mindezekre magam is rájöttem volna itt a nagy unalomban, egyedül. Nem volt szükségem rád. Miért jöttél?

Dühöm úgy párolgott el, mintha sosem lett volna. Most már csak valami sivár ürességet éreztem. Elfordultam tőle.

- Barátomért – suttogtam.

Ha érzett is valamit ezzel kapcsolatban, nem engedte, hogy azt én is érezzem.

- Barátodért – ismételte megvető fölénnyel. – Hisz épp most veszítettél el egy barátot. Kiábrándult vagy, fáradt, és gyenge. És akkor idejössz nekem barátságról papolni! – gúnyolódott.

- Karó lesz a vége, mondom én – ingattam a fejem fásultan, még mindig nem fordulva felé. – Tudod, vannak a barátságban is szent dolgok, amelyekért igenis megéri. Még a veszteség is. Az csak fáj… Majd elmúlik.

- Mitől éri meg? A csalódástól nem véd meg senki! Érdekelt valakit a gyötrelmed?! Nem! A legjobb egyedül, hidd el! A fájdalomtól ki véd meg, ha barátod elhagyott?

Megfordultam. Kiábrándult volt az arca, mint az enyém. A szemébe néztem, és felemeltem az állam.

- A hitem, a Falka, és Társam – mondtam határozottan.

- Társad! – horkant fel. – Aki nem is túl rég majdnem megölt!

- Benne van a pakliban – mondtam nyugodtan. – De tudod, épp ott volt egy Barátom… és túléltem.

Most ő fordult el hirtelen. Hatalmas, nem is egészen üres, kaján vigyort éreztem a képemen.

Nem szólt.

- A kutyám fél éjjel szűkölt miattad – róttam fel mosolyogva. – Most én is kérdezzem meg: miért épp te jöttél hozzám akkor?

Nem válaszolt.

- Gyere haza – súgtam bele a szélbe. – Társad mellett a helyed. Tudom, hogy cafatul hiányzik.

Felhorkant válaszul, és még mindig a hátát mutatta.

Vállat vontam. Hiába sorolnám fel, mit hagy veszni, attól nem fog rájönni. Van, amikor mit sem használnak a szavak: meg is kell tapasztalnunk, amit elmondanak. Most már csak három szavam volt hozzá:

- Tudod mit? Maradj. – Azzal elfordultam, és felkészültem lélekben a legrosszabbra.

Másodjára olyan gyorsasággal és olyan erővel kapott utánam, hogy karmai hosszú, sújtásszerű csíkokban felhorzsolták alkaromon a bőrt.

Váratlanul ért a perzselő fájdalom. Sziszegve, vicsorogva perdültem felé.

- Számodra szent a vér – mordultam - , akkor miért ontod feleslegesen?!

Nem hagyta magát.

- Számodra szent a szó – vágott vissza - , akkor miért pazarlod feleslegesen?! Társadról papolsz: miért nincs itt, hogy megvédjen?!

- Ó, te hitetlen – nyögtem - , hisz ő engedett ide! Mivel eléggé megbízik bennem ehhez, és elég bölcs ahhoz, hogy kaput nyisson előttem, és engedje, hogy végigmenjek az úton, de mit értesz te ehhez?! Nem kell a jelenléte ahhoz, hogy megvédjen! Őt érezted rajtam, ezért nem bántottál! De mit tudsz te egy ilyen kapcsolatnak erről a szintjéről, mikor te már az elején feladod?! Gőzöd sincs, mi mindenre lennél képes társaddal, mivé tehetnéd őt, és ő téged, még azon is túl, amit egy csodálatos, világokon túli szerelem jelent! Ha átélnéd te is a társaddal, egy idő múlva rá se merne nézni más lény, mert éreznének rajta téged! Miért nem érted meg? Kizárólagos Ura vagy annak, amit mondtam, nem igaz, hogy nem érzed, mit jelent! – Fáradtan felsóhajtottam. – Azt kérted, segítsek a lánynak hinni… és közben te voltál az, aki nem hitt… Azt mondtad, szereted… Akkor gyere, és szeresd. Meg akartad védeni… hát akkor állj mellé, és védd meg!

Lassan, büszkén felemelte a fejét; szemén ezüst ragyogás futott át. Nézte a könnyeimet, a karomról a sziklára csepegő vért; nézte, ahogy a csordogáló vörös patak lelassul, hogy a vér kásává dermed, és a sebszélek érzéketlenné hűlnek lassan, fentről lefelé; mert a fagynak van egy olyan kedves szokása, hogy lefelé irányba húzódik. Látta bennem, hogy már nem érzek fájdalmat; hogy a seb jajgató, vörös perzselését elnémította a hideg, és a vékony dérréteg a karmolásokon; nézett, és talán megértette, mit jelent az, hogy Társam.

Nem szóltam többet, és ő sem. Amikor elfordultam, és távolodni kezdtem tőle, nem kapott felém… De hallottam léptei neszezését, amikor elindult utánam, és elfutották a könnyek a szememet megint, ezúttal a hálától; mert tudtam, lépteit csak azért hallhatom, mert ő azt megengedi.

Lent a hegy lábánál még mindig elég magasan voltam ahhoz, hogy rálássak a városra. Megálltam, és bámészkodtam, amíg arra vártam, hogy beérjen; és közben egy régi dal járt a fejemben.

Egy felhőn ültünk, fent a város fölött,

távolról néztük, ahogy átöltözött…

Amikor utolért, és némán megállt mellettem, halkan verselve, szavakkal folytattam a dalt, hogy hallja.

- … Indulhatunk, itt már tudjuk, milyen… Rád bízom, merre, csak… ne ez a bolygó legyen…

Halálosan fáradt voltam.

Bámultam a várost, az Ő városukat, és haza akartam menni.

Nem fordultam felé, de érzékeltem a szemem sarkából, hogy a válla mellett lenéz rám.

- Barátod nem elhagyott – mormolta halkan - , hanem magadra hagyott…

- Eegen… tudod… Az a rosszabb.

Felemeltem a fejem. Néztük egymást. Már nem féltem tőle, de nem is vonzódtam hozzá. Egyszerűen csak kedveltem, ahogy mindig; még akkor is, ha tudtam: mint minden kapcsolat, egyszer lehet, hogy ez is fájni fog.

Gondolatban vállat vontam a problémára. Hát akkor fájni fog, basszus… Benne van a pakliban. Nekem akkor is ez a Barátság.

- Menj… és többé ne hagyd őt magára – súgtam.

Tűnődve néztem utána, amikor a lejtőn lefelé haladva elindult hazafelé, a város irányába.

*

*

Nyugtalan forgolódás után, rossz álmok után, levegőért kapkodva ébredtem.

Ahogy kinyílt a szemem, tekintetem rögtön elsőre a mellettem hasaló férfi holdszürke szemeivel találkozott. Szintén hosszú, egyenes szálú haja volt, mint álmaim titokzatos, zord barátjának; de az ő sörénye fehéren, puhán folyt le a párna királykék huzatára.

- Érints meg még egyszer, lassan, úgy alszom el; legyen függöny mögött a világ… - suttogta, folytatva azt a régi, szomorú dalt.

Valami megvonaglott bennem. Olyan volt, mintha örömünnep és gyász lenne egyszerre.

- Nem elhagyott, magamra hagyott – mondtam rekedten. Még láttam, hogy tekintete fájdalmassá tompul, aztán hozzábújtam, és csak sírtam, sírtam; ő pedig, mint ilyenkor mindig, magához vont, és hajamban turkálva, anyanyelve szelíd, puha hangján zümmögött a fülembe.

Olyan volt, mintha egy súlyosan elmérgedt seb fakadt volna fel. Sokáig tartott, mire nagy nehezen lecsillapodtam; és akkor is tudtam, a nyugalom csak átmeneti jellegű, és a teljes gyógyulás még nagyon messze van.

Szepegtem még, amikor gyengéd erőszakkal a hátamra fordított, és fölém hajolt; de amikor megcsókolt, már nem az őrült fájdalomtól zakatolt fel a szívem, és karjaim önkéntelenül a nyaka köré fonódtak.

Végül elengedte a számat, és nyakamat csókolta végig, lefelé tartva, a melleim közé; és amerre szája haladt, kihűlt a bőröm. Aztán felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Komoly, szomorú volt a szeme.

Ezúttal kezét fektette a szívemre. Ujjai nyomán dér támadt, fagy sugárzott belém; nyugtalan szívverésem lassulni kezdett.

- Tudod, ami megfagy… az kevésbé fáj – mondta halkan, keserédes mosollyal.

Beleegyezőleg bólintottam. Lassan bénítóvá vált a hidegség, szívem tovább lassult, szempilláim elnehezültek. Koordinálatlan, nehézkes, dermedt mozdulattal újra hozzábújtam, és megkönnyebbült álomba merültem. Úgy lehet, talán még mosolyogtam is álmomban.

megint elment a nap, ahogy mindig szokott

nem túl sok van már, amit még itthagyott

Ami félig van kész, az ma félig marad

engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak…

* az idézett dalszövegrészletek Balázs Fecó tulajdonát képezik.