Új élet Villámsebességgel húzódtam vissza Magda mögé. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit látok. A hapsi, akit gyakorlatilag „megpróbáltam elcsábítani” az új tanárom. Nekem hányingerem van! Ugye nem jól láttam? Biztosan csak képzelődtem, mert még álmos voltam. Miután sikerült ezt elhitetnem magammal annyira, hogy újra kinézzek Magda mögül, már tényleg kezdtem remélni, hogy csak rosszul láttam. De nem. Igaz, a haja sokkal barnábbnak tűnt, mint a múltkor, azzal a megvilágítással, de ettől függetlenül ő volt. Következő kétségbeesett próbálkozásom önmagam megnyugtatására arról szólt, hogy tuti nem fog megismerni, mert hosszú egyenes barna paróka volt rajtam, egy fejdísszel, plusz még totálisan ki voltam csillámozva, és sminkelve. - Dóri? Nem jössz? – hallottam Magda hangját, valahonnan nagyon távolról, pedig ott állt mellettem. Sikerült kicsit kirángatnia gondolatmenetemből, és feltűnt, hogy a többiek már majdnem mind kimentek a nagyteremből. - De, persze! – feleltem gyorsan, mielőtt teljesen ütődöttnek néznek. Bea sietett a másik oldalamra, és karolt belém, majd vigyorogva beszélni kezdett: - Igaz, hogy ez az új tanár irtó helyes, de azért nem kell transzba esni tőle. – nyomatékosításképpen beledöfte könyökét az oldalamba. Na, ettől már végképp észhez tértem… - Ugyan! Miről beszél? Én nem estem transzba. – próbáltam menteni a helyzetet. - Dehogynem! – kontrázott Magda, szintén vigyorogva. - Jaj, lányok! Hiszen a tanárunk! – mondtam vállvonogatva. - Akkor ezt nem ártana ha közölnéd Petrával is! – csatlakozott hozzánk Eszter. – Csupán öt másodperc, vagy még annyi sem hiányzott, hogy kicsorduljon a nyála. Elnevettük magunkat, de már válaszolni nem volt lehetőségünk, mert megérkeztünk a teremhez. A küszöbön belül már tilos megszólalni. * Meg is feledkeztem az új tanárról ebédig, csakhogy a sors elég csúnyán juttatta eszembe. Egyszerre értünk ugyanis az ebédlő ajtajához, de talán ő egy lehelettel korábban. Itt úgy szokás, hogy a tanárok mennek előre, még akkor is, ha az alap udvariasság mást kívánna. Jócskán meglepődtem tehát, mikor Urbán tanár úr mosolyogva félreállt, és még egyik kezét is megemelte, annak jeléül, hogy enyém az elsőbbség. Nem bírtam megállni: visszamosolyogtam, és úgy léptem be az ebédlőbe. Mikor leültem barátnőim mellé, ők rögtön letámadtak: - Aszta! Előreengedett az ajtóban! – hüledezett Flóra. - Ne is tagadd! Láttuk! – nyomatékosított Magda, mielőtt még meg tudtam volna szólalni. A mély levegőt, amit annak céljából vettem, hogy majd hablatyolok valamit, csalódottan kifújtam, és inkább az ételre koncentráltam. A lányok az esetről pletykáltak tovább, a későbbiekben ügyet sem vetve rám. Inkább a tanár úrról beszéltek, és véleményem szerint elég látványosan bámulták, még akkor is ha háttal ült. * A délutáni balett órára igyekezve állandóan a hátam mögé tekingettem, mint akinek üldözési mániája van. Pedig csak attól féltem, hogy az új tanárral találom szembe magam. Csak az óra végére ért el a tudatomig még az is, hogy holnap, holnapután, és még az után is lesz VELE táncóránk. Ez durva! Most azonnal kérek egy bödön fagyit, hogy belapátolhassam két perc alatt, és egy pár napra beteget jelenthessek! Bár jobban átgondolva, az eddigi jelekből nem úgy néz ki, hogy felismert, hál’Istennek. Peti sietett oda mellém, és zökkentett ki ezzel gondolatmenetemből. - Szia, Dóri! Jól vagy? – érdeklődött kedvesen. - Persze. – válaszoltam, és tudom, illett volna visszakérdezni, de mikor eszembe jutott, Peti már folytatta is a saját mondókáját. - Akkor jó. Csak, mert az utóbbi időben elég furcsán viselkedsz. – közölte vonakodva. - Furcsán? – szerencsétlenkedtem. – Ezt meg hogy érted? – és, hogy tökéletesen hülyét csináljak magamból, még egyszer kényszeredetten hátranéztem. Pofon vágtam magam gondolatban ezért a hülyeségért. - Hát például erre gondoltam. A mai nap elég sokat tekingetsz hátra. Valami baj van? Bántottak, vagy félsz valakitől? – meg tudtam volna zabálni, annyira aranyos volt, de ugyanakkor idegesített is ez a kérdezősködése. Aggodalmas arckifejezése gondolkodásra serkentette agyamat. Hogyan vághatnám ki magam ebből? - Dehogy! – legyintettem. – Nincs semmi baj. – egész jó színész vagyok. Még majdnem én is elhittem, amit mondtam. – Én sem tudom, miért tekingetek hátra állandóan. Elég hülye szokás, nem igaz? – megérkeztünk a folyosó végére a lépcsőkhöz, ahonnan Peti felfele igyekezett volna, én meg az előcsarnokba, hogy aztán a főbejáraton távozzak az épületből. Éppen ezért megálltunk egymással szemben, hogy folytathassuk a beszélgetést. - Szokás? – kérdezett vissza. Lehet, hogy nem is vagyok olyan jó színész… - Én nem hiszem. – csóválta a fejét, és sóhajtott egyet. – Én csak aggódom miattad Dóri, de hát te tudod. – fejezte be megadóan. Bólogattam, majd igyekeztem minél hamarabb kikeveredni ebből a kínos helyzetből. - Jó éjszakát! – mosolyogtam aranyosan, aztán adtam neki két puszit. Sarkon fordultam, és csörtettem kifelé az épületből. Egészen a kolesz szobáig „rohantam”. Ott aztán levetettem magam az ágyra és bámultam a plafont. Nem gondoltam igazából semmire, és ez abszolút nem jellemző rám. A vacsorát jelző csengőre feltápászkodtam, és csatlakoztam a könyvtárból kitóduló társaimhoz. - Hát te meg merre kószáltál eddig? – vont kérdőre Eszter. - Csak pihentem. Megfájdult egy kicsit a fejem. – nagyszerű! Egyre jobb! Már hazudok is. Király! Meddig fogok még süllyedni? Sürgősen le kell állnom. Azonban szerencsére, néhány gyanakvó tekinteten kívül semmilyen „megrovást” nem kaptam. * Remegve nyomtam le a kilincset. Mindig annyira hosszúnak tűnik a keddi nap. Most miért nem? Pedig inkább vállalok három nyelvtan órát. Vagy lehet, hogy mégsem? Óvatosan beléptem a terembe. Elég sokan ültek már ott, de a tanárurat sehol sem láttam, és annyira el voltam foglalva a keresésével, hogy csak miután leültem törökülésben Magdáék mellé, vettem észre, hogy ülünk! Bután hangzik, nem igaz? De nekünk meg volt tiltva, hogy leüljünk táncórákon, szóval ezt csak és kizárólag utasításra tehették, de akkor itt kell lennie Urbán Andrásnak is valahol. Az ajtócsapódásra mindannyian felfigyeltünk. - Bocsánat, csak még el kellett ugranom néhány papírért, - szabadkozott – de látom közben mindenki megérkezett. – Elénk sétált, és összecsapta két tenyerét. – Én Urbán András vagyok, és mint tudjátok Kovács Lídia tanárnő helyére érkeztem. Amennyiben jól értesültem veletek heti három órában fogok találkozni. – megerősítést nem várva folytatta tovább – A vezetőség minden esetben elismerően szólt koreográfiáitokról, amiket a tanárnő állított össze. Ezért úgy döntöttem a mai órát arra áldozom, hogy végignézem ezeket a táncokat, és majd utána beszélgetünk még egy kicsit. Nagy szemeket meresztve, felvont szemöldökkel néztünk egymásra, miközben beálltunk az első koreográfia kezdő helyzetébe. A megdöbbentség legfőbb okozója a tegezés volt. Alig lemaradva utána az a bizonyos ígéret, hogy majd még beszélgetünk. A tanárok nem szoktak beszélgetni a diákokkal. Ez egyre érdekesebb. Szépen egymás után táncoltunk el neki mindent. Utoljára maradt a flamenco. Igazi mumus. Gyönyörűen néz ki kívülről, de valóban egészen kicsi kortól kell csinálni, hogy hasonlítson valamire. Aki még csak egy-két éve táncol flamencót, az sehol sincsen. Tíz-tizenöt év után már elmondhatod, hogy ismered a táncot, de az, hogy tudod, még rendkívül merész állítás. A mozdulatok egyszerűen olyanok, mint a szívdobbanás. Gyors dobbanás, majd „hosszú” szünet – gyors, apró mozdulat, majd hosszan elnyújtott lassabb. Figyelni a láb és a kéz munkájára egyszerre. Annyira szerettünk volna tökéleteset mutatni. Éreztem mindenkin, hogy ezt most nagyon komolyan veszik, és olyan első benyomást szeretne tenni magáról a csoport, ami aztán a későbbiekben is elmoshatja néhány hibánkat. Sajnos azonban nem jött össze. Gabi, - fáj, hogy ezt kell mondjam, de a csoport legügyetlenebbik táncosa – az én szemszögemből úgy tűnt, hogy összeakasztotta két sarkát, és elvágódott. Sebaj, ebben az esetben neveltetésünk helyességét mutathattuk be, mikor Erik nem segítette fel párját, csak átlépte, éppen számára útban lévő lábát. Fürkészően tekintettem Urbán tanár úrra, és meglepetten láttam, hogy arca nem elégedettséget, vagy elismerést tükröz. Sokkal inkább mintha ideges lett volna, vagy netán dühös, vagy csak lehangolt. Nem igazán tudtam eldönteni. Mikor befejeztük az utolsó táncunkat is, kikapcsolta a magnót, majd felénk fordult. - Üljetek le velem szembe. – adta az utasítást, és mi villámgyorsan engedelmeskedtünk is. Mély levegőt vett, és úgy látszott hosszan akar beszélni. Ennyire mégsem lehettünk rosszak… - Már az első pillanattól kezdve, amikor ide érkeztem láttam, hogy ezzel a hellyel valami nagyon nincs rendben. Sőt, még hamarabb. Már a vasárnap esti előadásotokon. Már ott tudtam, hogy nehéz dolgom lesz, és részben pusztán azért vállaltam el az állást, hogy itt sok mindent megváltoztathassak. Nem hiszem, hogy életem során valaha találkoztam tehetségesebb, és elszántabb fiatalokkal, illetve gyerekkel, de a neveltetésetek borzasztó. Azonnal szembetűnik, hogy a tanárok magázzák a diákokat, mégsem mutatnak irántuk semmi tiszteletet. Ami ettől sokkal rosszabb: arra nevelnek benneteket, hogy egymás iránt se mutassatok tiszteletet, sőt még a közönség iránt sem. Tévhit, hogy ha az előadás azt kívánja, hogy mosolygás nélkül teljesítsük, akkor a közönség is azt kívánja, hogy mosolygás nélkül ácsorogjunk a színpadon, még meghajlás közben is. Annak, aki ünnepel téged, a legnagyobb ajándék a mosolyod. – ezen a ponton rám emelte tekintetét. Akkor már tudtam, hogy a vasárnapi szólistát felismerte, de sokkal jobban izgatott az a kérdés, hogy a hastáncosnőt felismerte-e. Továbbsiklott rólam mélybarna szeme, át a többiekre, és folytatta: - Itt, most, az előző percekben végleg meggyőződhettem igazamról. Tudom, hogy nem ti tehettek róla, mert ezt nevelik belétek már tizedik éve, de soha életemben nem voltam még annyira dühös, mint az előbb, mikor nem segítettetek egymáson, csak kikerültétek, hogy ne legyen az utatokban. Mindennek ellenére látszik, hogy szenvedéllyel táncoltok. Szerencsére ezt még nem sikerült kiirtaniuk belőletek. – rövid hatásszünetet tartott, és végigpásztázott párszor a csoporton, majd ismételten szóra nyitotta száját: - Nem tudom, jó, vagy rossz hír, de mától teljesen új élet vár rátok, legalább is az én óráimon. Én tegezni foglak benneteket, mégis nagyobb tisztelettel leszek még a tánccipőtök iránt is, mint a többi tanárotok, irántatok, a hús-vér emberek iránt. Nálam igenis felsegíted a társad ha elesett, mert nem mindig a fegyelem számít. A nézőknek sokkal jobban melengeti a szívét egy olyan jelenet, hogy valaki segít a társán, mintha rátapos. Ja, nem! Bocsánat: mintha átlép rajta. Mert ugyebár ezt tanították nektek. Igazam van? – körbenézett, és mindannyian, szépen lassan, tétován bólogatni kezdtünk. Elégedetten tárta szét karjait, és vonta meg a vállát. – Én elismerek mindenkit, aki megérdemli azt, és nem feltétlenül tudását veszem figyelembe. Az intelligencia, a kézügyesség, a műveltség, és – a legfontosabb – az emberség, éppen annyira tiszteletre méltó, mint az, hogy valaki jó színész, vagy jó előadó, esetleg remek táncos. Szavai igaza őszinteségre bírt minket is, hogy elsősorban magunknak bevalljuk: mennyire nincs az rendjén, amit az elmúlt tíz évben nekünk tanítottak, velünk műveltek. Már mindenki a padlót bámulva gondolkozott, mikor újra megszólalt. - Nem elég az, hogy szenvedéllyel táncoltok. Az én órámon elvárom, hogy élvezettel, jó ízűen, tiszta szívvel, boldogan táncoljatok. Lehet, hogy úgy kell mozogni, mintha karót dugtak volna fel a hátsó feletekbe, de az arcotokon nem kell, hogy ez látszódjon. Holnap kortárs, és modern táncóránk lesz közösen. Szintén meg fogom tekinteni a koreográfiáitokat, melyektől már előre félek. Gondolkozzatok azokon a dolgokon, amiket mondtam. Jövő héttől, ezeket az új dolgokat, beleépítjük eddigi táncaitokba is, az újakban meg egyenesen kötelező lesz alkalmazni. Köszönöm a figyelmet! Jó pihenést! Jó éjszakát! Elmehettek! - Viszontlátásra! – mondtuk körülbelül egyszerre, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Négyen is mentünk egymás mellett, de senkinek sem volt kedve megszólalni. Gondolatainkba mélyedve bandukoltunk át a másik épületbe. Sejtem, hogy a többiek fejében is ugyan az járt ami az enyémben. Vagy legalább is hasonló dolgok. Remélem a tanár úr aláírt valami papírt, mert ha nem, és észreveszik, hogy normális módon tanít minket, és bánik velünk, akkor tuti kirúgják, méghozzá gondolkodás nélkül. Úgy vélem életünk legszebb időszakának nézünk elébe, ebben a pár hónapban, amíg Sarló Edit, vagy Pataki Zsolt rá nem jönnek, hogy mi folyik itt. Márpedig az első fellépés alkalmával rá fognak jönni…