Hangos ricsajra ébredtem. Először nem tudtam hova tenni az üvöltő hangot, amely mély álmomból oly kegyetlenül vert fel. Akkor azt se tudtam, hol vagyok, csak azt kívántam, hogy szűnjön már meg… de az mégsem akart, alábbhagyni sem. Fájdalmasan döbbentem rá, hogy reggel volt és már rég ki kellett volna kelne az ágyból. A szemeim még mindig csukva voltak, s kezemmel az éjjeliszekrényen visítozó órát próbáltam kikapcsolni. Kevés sikerrel, mert a hadonászásomnak az lett a vége, hogy levertem… de legalább elhallgatott… A teljes csönd alig pár pillanatára újra aludni kezdtem, már épp az igazak álmát aludtam volna, amikor hangos kopogás és ajtónyikorgás rántott vissza a valóságba… A betolakodó halkan osont az ágyamhoz és az általam kevésbé kultivált, már-már fontoskodó hangon megszólalt.

- Ideje felkelni és összepakolni a még kint hagyott dolgaidat – mondta anyám cseppet sem megértően. Parancsára csak egy mordulással válaszoltam, kelezve, hogy vettem és majd meg is teszem amit mondott. Az üvöltő némaságtól a hideg rázott, meg sem várta a reakciómat, fénnyel árasztotta el a szobám, lerántotta a meleg, otthont adó takaróm… ordítani tudtam volna, de belémfolytotta azt is.

- Kész a reggeli, igyekezz, mert kihűl! – hadarta és nyitva hagyta ajtóm, hogy még visszaszóljon, ha nem észlel változást. De be kellett látnom, hogy nem győzhetek, s megadtam magam. Kikászálódtam álmaim bölcsőjéből, hogy emberi formát öltsek, de azért nem hajszoltam halálra magam. Nyugodt, megszokott tempóban lelket vertem magamba és alig fél óra alatt a halban ültem a többiekkel és reggeliztem.

- Összeszedtél mindent? – kérdezte kissé elhalóan apám.

- Igen, de ne vágj ilyen képet, mert nem örökre megyek el és nem a világ végére, ahol nincs telefon!

- Én csak aggódtam…

- Tudom, de nem kell, mert ha tudlak minden nap felhívlak titeket. – füllentettem.

- Remélem is… szóval, ha befejezted, akkor hozd le a dobozokat a szobádból, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen… - osztotta az észt anyám. Hát igen ez az anyám… , nem is értettem, hogy tudott apám mellette maradni, hiszen anyu olyan volt, akár egy kiképzőtiszt. Apu… igen, apu világ életében egy érzelemgazdag és kedves ember volt. Ő már akkor hiányzott, mikor még el sem indultam. Azon az időn keresztül, míg le és fel járkáltam a földszint és az emelet között, hálát adtam az Istennek, hogy érzelmi téren apukámra hasonlítok. Amikor az utolsó dobozzal ügyködtem lefelé elborzadtam. Akkor tudatosult bennem igazán az, hogy költözöm. Már csak egy, maximum két órám volt az indulásig. Minden attól függött, hogy milyen gyorsan pakolnak. Szerencsémre három idősebb fazon cipelte a holmijaimat. Ezalatt az idő alatt csak ültem a konyhában és bámultam magam elé. Hát eljött. Szívem szerint lefújtam volna az egészet, hiszen még egy teát sem tudtam rendesen megcsinálni, akkor egy lakásban teljesen egyedül hogy boldogultam volna?!? Gondolataimból apám zökkentett ki, oly kedvesen, amelyen csak ő tudott, mosolyogva, reményt adva nekem, hogy menjek.

- Tudod, hogy mi a véleményem és azt is, hogy a legkevésbé akarom azt, hogy elmenj. De egyszer ennek is el kell jönni. Bármilyen akadály álljon az utadba gyűrd le! Rendben?

- Persze – mondtam mosolyogva, mégis sírva – hiányozni fogsz… - suttogtam ingébe, hogy senki más ne hallja.

- Te is nekem – motyogta alig hallhatóan. Ott voltunk ketten a konyha kellős közepén, apa és lánya. Némán suttogtunk egymásnak az elválás pillanatáig, addig, míg anyám véget nem vetett az érzelmi kitöréseinknek. Nehéz szívvel néztem a távolodó házat az autóból… csak néztem és könnyeztem, míg az el nem veszett az ébredező város forgatagában…

Rohantam a vesztem felé…