|
SZERELEM A HALÁL ELLEN
PICI ANGEL 2007.07.07. 19:46
Szerelem a halál ellen
A szél vadul tombol, szavaim a messzibe vesznek! Nyújtom karom, hogy megfoghassalak, hogy visszahúzhassalak. Könnyeim őrjöngve potyognak szememből, sós nedvességet hagyva maguk után.
Te rám se bagózol, csak mész, mint az őrült, nem látod a veszélyt. Ahogy mész hátrahagyva engem, ahogy csak vele törődsz senki mással. Magad veszejted el. Én meg arra lettem kárhoztatva, hogy végig nézzem. Nem hagyom!
Rohanok utánad, ahogy csak tudok, hiába kiabálok, nem hallod vagy csak nem akarod? Szívem egyre hevesebben kalapál, sír, zokog, vérzik. Hiába futok, nem érlek utol. Lábam egyre nehezebb, a mocsár húz lefele. Minél jobban hadakozok, annál rosszabb. De nem adhatom fel, nem hagyhatom, hogy elpusztítsd magad. De vergődésem hiába való. Már én könyörgök segítségért, ahogy haladok egyre lejjebb, emlékek rohannak meg. Mikor először találkoztunk, az első viccelődésünket, ahogy először megcsókoltál. A vad vágyat, amit felszínre hoztál bennem. Egy másik oldalamat mutattad meg, varázsoltad el. Hiába minden imám, reménykedésem nem tartott sokáig.
A köd egyre jobban elborítja agyamat, tüdőm oxigénért esedezik, kezem elernyed, szemem lecsukódik. Egyetlen kép marad előttem a tied! Könnyeim kiapadnak, szám mosolyra húzódik. Már nem hadakozom, elfogadtam a sorsom… Meghalok! Mikor már a képed is halványodni kezdett, egy kiáltást hallottam meg a mélyben… a tied volt. Rémült és fájdalmas volt egyben, a nevemet kiáltottad. Szemhéjam azonnal kipattant, minden erőm megfeszítve küzdöttem kijutásomért. Ahogy felértem, időm se volt magam kipihenni, már futottam is hozzád, ahogy csak tudtam. Megbotlottam és földre rogytam, bokám megrándult. Ordítania tudtam volna, de nem tettem, csak idő pazarlás.
Az eső zuhog, teljesen átáztam, fázok, sáros vagyok ráadásul sérült is. Hallom a cseppek koppanását, mintha lelassult volna az idő. Egy metsző ordítás és… csönd. Hideg rémület szalad végig testemen. Egyre nagyobb űrt érzek magamban. Nem lehet! - ezt ismételgetem. Gyorsan felpattanok, gyorsítom lépteim, egyre-egyre elbukom. De nem állok meg, inkább még inkább sietek. Nem törődöm fájós lábammal, csak a tudattal, hogy bajod eset. A gondolat, hogy meghaltál, csak jobban kínoz. Újra futásra ösztökélem fáradt, kimerült, rándult tagjaim. Könnyeim mik azt hittem már kiürültek, újra eleredtek. De visszaparancsolom őket. Még nem jött el az idő, még semmi sem biztos! Egyre rosszabb, egyre jobban merülök én is, de senki, nincs aki, segíthetne. Mintha karperec lenne kezemen és ólomsúly lábaimon. Tudom, hogy nem kellek neked, de nem érdekel. Csak azt tudom, hogy szenvedsz, és segítségre van szükséged, hogy hiányolsz. Valamennyire fontos vagyok, hát melletted maradok!
És végre meglátlak, tested ernyedten fekszik a homokban a folyó mellett. A víz lágyan simítja hajad, körülötted minden csupa vér. Most már tényleg nem érdekel semmi,ahogy tudok szaladok. Megállok melletted, és csak nézem élettelen tested. Térdem megroggyan, és csak lehullok melléd a vízbe. Magamhoz ölelem tested és könnyeim végre utat törnek maguknak, arcodra esnek.
A szél újra tombol, mint a lelkem, ami nem nyugszik bele elvesztésedbe! Lágyan megcsókolom ajkad, mikor hirtelen érzem, hogy visszacsókolsz. Rémülten ejtelek el, de te csak erőtlenül elmosolyodsz, felülsz és elmosolyodsz. Véred a karodból származik ahol egy vágás található. Vajon mi történhetett, ki bánthatott? Bár én sem nézhetek ki jobban!
Óvatosan nyúlok arcod felé, megsimítom azt. Te csak beleilleszted arcod kézfejembe, és lágyan mosolyogsz tovább. Szemed furcsán csillog, de elárulja már kész vagy tovább lépni. Szívem már nem fájdalomtól dobog olyan hevesen, hanem a boldogságtól. Csak egy szó visszhangzik fülemben és lelkemben: Szeretlek! Felemeled fejed, csak annyit mondasz: Azt hittem már sosem jössz el!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
