-Lisi! Lisi! – Hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és szemben találtam magam a legjobb barátnőmmel.
-Adj egy ötöst! – Vacogtam, és nyújtottam a tenyeremet, hogy belecsaphasson.
-Milyen volt a szünet? – Kérdezte, és csatlakozott a sétámhoz. Na vajon milyen lett volna? Hát persze, hogy szar, talált- süllyedt! –Gondoltam, de nem mondtam ki, mert ha ezt Ashley meghallja, addig faggat, ameddig meg nem mondom, hogy mi a bajom. Ja, végül is mi a bajom? Seeemmi.
-Nem volt semmi különleges. Élem a szokásos életemet.- Feleltem.
-És… nem voltál… odaát?- Suttogta. Sosem mondja ki az ország nevét, pedig mondtam már neki. Nem baj, nem húzom fel magam rajta.
-Nem… csak ritkán megyek át.
-Én elmehetnék valamikor?
-Hát… nem hiszem.- Mondtam a nevetéssel küszködve. El sem tudtam volna képzelni, mit szólnak, ha én egy embert odaviszek. Ők azt hiszik, (de csak páran) hogy az emberek nagyon bugyuták. Nem annyira azok. Sőt, egyre érdekesebb itt lakni.
-Szerintem Ilodar rögtön visszaparancsolna minket ide, ha meglátna téged is. Nem akrlak ezzel bántani, de ők nem szeretik az embereket.- Jegyeztem meg. Szerencse, hogy Ashley nem vitatkozik az ilyenekben. Tudja, hogy ebben én számítok szakértőnek. Ha meg ő magyaráz a számítógépről, vagy a matekról, inkább kussolok, nem pofázok bele olyanba, amiről lövésem sincs. Így megy ez minálunk.
-Hát, ha te mondod.- Nevetett föl. Hihetetlen tud lenni. Nádszál vékony, és nem fázik télen, mikor én, még a bundabuggyinak nevezett kabátomban is majd megfagyok. Ezt nem szeretem a földben. Ó, Istenem! Már megint ÉN dumálok, mikor Sylon földjén is van tél! De még milyen! Apropó Sylon. Így hívják a tündék csodás ősföldjét. Ambarak a Démonok földje, aminek a szomszédságában, elvileg, a vámpírfajzatok élnek. A mi környékünkön is élnek egyéb lények, meg egy afféle szóbeszéd járja, hogy angyalok is élnek valahol. Oké, oké, DE HOL?
-Min gondolkozol? – Kérdezte Ash.
-Ja, csak elmélkedtem.- Feleltem általános hanglejtéssel. Olyan érzésem volt, mintha valaki lenyomta volna a fejemet. Akaratom ellenére leemelte tekintetemet, és megpillantottam a nyakamban lógó medált. Dühösen megfogtam, és be akartam gyűrni a ruhám alá, ahová való, de ijedten elengedtem. A kis ékszer tűzforró volt. Nem viccelek, tényleg. Ami egy dolgot jelentett: A medál figyelmeztet, hogy ellenség van a közelben. Már volt ehhez fogható jelenség, eszméletlen ez a tárgy! Olyan mintha élne, gondolkodna, és cselekedne! Tisztára, mint a Gyűrűk urában. Röhej, Zsákos Frodó lettem?
Gyorsan körülnéztem, ami nem volt nehéz dolog, mivel a kifinomult látásom a földön megmaradt. Szerencsére! A mozitól egy utcányira voltunk, ami annyit jelent, hogy sok erre felé a nemkívánatos alak. Pl.: csövesek, kunyerálók, drogosok, és esetleg szökött rabok. Vagy elég megemlítenem a suli verőlegényeit, akik mondhatnám bérgyilkosként, melóznak. Ez természetesen azt jelenti, hogy pénz, vagy egy estére a menő srácok csaját kérte fizetségképpen. Gondolhatjátok, hogy a rögbi csapat kapitánya nem adná a hipermenő drukkercsaját oda senkinek, ezért hát fizettek nekik, és ilyenkor nem sajnálták a kiadást, a banda mindig alapos munkát végzett.
-Gyere, el kéne tűnnünk innen. A medál jelzett, és nem csak a démoni erőket érzi. – Szóltam Ashley-nek. Látszott az arcán, hogy kicsit megijedt, mondjuk, ezen nem lepődtem meg. Én is be szoktam ijedni, amikor önállósítja magát a medál. Megragadtam Ashley karját, és ellenkező irányba, ahonnan jöttünk, futni kezdett. Ő kénytelen volt utánam rohanni, mivel nem eresztettem el. Ugyan is az előbb látni véltem az egyik démon ellenségemet. Persze normális esetben én mentem volna szétrúgni a rohadt seggét, de hát Ash-t nem akrom bajba keverni, na meg fényes nappal (késő délután) a nyílt utcán nem fogom előkapni még a tőrömet sem. Pedig lepuffantani lenne jó. Szóval végigrohantunk a Market Street-en, bekanyarodtunk Ashley-ék utcájába. Lihegve lefékeztem, görnyedt háttal álltam, és a lábamra támaszkodtam. Ash köhögött egy sort, majd vidáman megszólalt.
- Úgy látom nem követett.
-Nem tudhatod. Ezek mindenre képesek. – Morogtam, és már kiegyenesedve hozzátettem.- Én is tudok láthatatlan lenni, ha akrok. Akkor ők mért ne lennének rá képesek?
-Igaz. Azt hiszem én, hazamegyek.- Bólogatott, és egy lépést hátrált a kertes házuk felé.
-Oké. Rám úgy is van, aki vigyázzon. – Sóhajtottam epésen, mert jól tudtam, hogy Iladar megint a hátam mögött van, és megijeszteni készül. És, mint mindig, amikor erről van szó, igazam volt, mert ahogy ezt kimondtam előbukkant a szőke, kék sapkás feje csak úgy a semmiből. Mákom volt, mert Ash már bent volt a kertben, és onnan már nem figyelte az eseményeket.
-Mióta követtél?- Vetettem oda a fiúnak, és hazafelé vettem az irányt. Ő mellettem szökdécselt, mint egy három éves kisfiú, azzal az indokkal, hogy meg ne fagyjon. Ügyi. És még én vagyok a hülye.
-Csak most láttalak meg.
-Nagyszerű. Hé, te, te ugye nem hozzánk indulsz?! – Kiáltottam ijedten, mert már kopogott volna be a házunk ajtaján. Nem laktam messze Ashley éktől, csupán négy kis, és két nagyháznyira.
-Ő… ha nem akarod, hogy jöjjek, nem.- Hallottam a feleletet. Valahogy most őszintén hangzott.
-Ha megbocsátasz nem.
Felsétáltam a háromfokos lépcsőn, és kinyitottam az ajtót. Iladar köszönés nélkül eltűnt a hótengerben, csak a park felé vezető lábnyomai mutatták, merre megy.
Üres volt a ház, még mindig nem ért haza senki. Levettem a dzsekimet, és a bakancsomat. A nappaliban aprócska láng nyaldosta a számára behelyezett farönköt. Egy tál csokis süti volt az asztalon, egyet fel is kaptam, és megettem. Fölmentem az emeletre, onnan pedig nem a szobám felé vettem az irányt, mint szoktam, hanem a parányi padlás felé. Ismét az a hülye erő feltolt a helyiségbe. Becsuktam magam után a kis csapóajtót, és körülnéztem a poros padláson. A legtöbb tárgyat vastag por réteg fedett, a kis ablakot és a földet is. Néhány leterített bútoron, egy hintalovon, és az öreg ládánkon kívül semmi sem volt ott. A medálom hangosnak nyilvánítható dobbanással a földre pottyant, és a láda irányába gurult. Már megint külön életet él! Ahogy számítottam rá, a láda előtt megállt, és pár pörgés múlva csendben feküdt a por rétegen.
(folyt. Köv.)