2007. január 2.

Kicsit elveszettnek érzem magam. Valahogy szerintem, érhető okok miatt.
Mivel hát én egy dimenziók között rohangáló lény vagyok, aki egy nyüves medált hurcol magával, ami amúgy nem lenne nagy cucc, akkor, ha nem fájna rá minden nyomorult démon, árny, és egyéb gonosz mágus foga. Pedig ezzel ez a helyzet!
És nekem jutott ez a megtiszteltetés. A büdös fenébe már!
Ja, majdnem elfelejtettem. Amerikában élek akkor, amikor épp nem a tündék földjén dekkolok. Az, hogy mennyire hülyék az emberek, nincs megfelelő kifejezés. De én sem vagyok okos. Sőt! Könyörgöm, engem emberek neveltek. Úgy bizony, e-m-b-e-r-e-k. És NEM tündék. Ezért vagyok olyan, amilyen. Vagy is azt mondják rám a tünde társaim, hogy olyan lettem, mint egy ember. Pedig az leszámítva, hogy tíz éves koromtól kezdve ingázok a már említett medállal, mindig is ember voltam. Mert ebben a dimenzióban fekete hajam van, és szürke szemem. Tünde alakban egészen másképp festek, de hát azt inkább látni kéne XD
Lisilsa Lisim a nevem. Há, komolyan mondom, ennél gázabb már nem lehet. Vagy igen? De, de az, hogy még iskolába is kell járnom. Mi értelme NEKEM suliba járnom, tanulnom, lenyelnem a mindennapos kegyetlenséget, mikor már csak pár év, és végleg magam mögött hagyom Amerikát.
Ó, hogy mér? Mert a munkaidőm szépen lassan lejár. De addig még tuom, hogy rengeteget kell átváltoznom. És, azt csak úgy tudom, ha egy bizonyos szóval aktiválom az éjkövemet, ami mindig nálam van. Ez nyitja meg az időkapukat is, amik segítségével én, és a társaim utazunk. Hogy ne legyek annyira egyedül, elküldtek velem két „testőrt” is. Ezek közül az egyiket megölték a démonok, a másik meg azt hiszi, hogy olyan hülye vagyok, hogy nem szúrom ki, amikor követ még a lányklotyóba is láthatatlan alakban. He, és még ő akarja elkobozni a fegyvereimet, azzal a címmel, hogy „egy ilyen törékeny kislány” kezébe nem való fegyver, mert még megsebesíti vele magát!
Elegem van belőle. De azért a vigasztaláshoz ért. Igen. Én meg ahhoz, hogy tanácsokat adjak. Vicces. De még mennyire.

Ekkor azonban nem tudtam tovább folytatni a naplóírást, mert a már említett barátom” hátulról meglökött, és én meg gyakorlatilag orra estem.
-Mi az Isten nyilát csinálsz te marha!? – Kiáltottam fel, amikor feltápászkodtam. Iladar röhögve állt a pad mögött, és a kis fekete alapon sötétkék csillagos könyvecskémet tartotta a kezében.
-Semmit. Mennünk kéne.- Mondta még mindig röhögve, és felém, dobta a naplómat. Én gyors reflexeimnek köszönhetően pont elkaptam, mielőtt az egy zöld szemes ostorosokkal, papucsállatkákkal, és baktériumokkal benépesített pocsolyába esett volna. (Bocsi, ez valahogy csak az eszembe jutott! ^^)
-Te elhúzhatsz innen a büdös fenébe, de én maradok. Nem vagy a testőröm…- feleltem, de még is tudtam, hogy az utolsó állításom nagy hazugság volt, mert bizony ő a testőröm volt. Sajnos.
-Ha-ha, jó vicc volt. Tudom, hogy tudod, hogy én a Te testőröd vagyok. Bocsi. Most pedig toljuk el a biciklit! – Felelte még mindig derűs hangon. Sosem gondol komolyabb dolgokra… áá, én beszélek, mindegy.
-Tök jó lenne, de nem lehet! – Vetettem oda neki. Láttam rajta, hogy feladja a próbálkozást, így megvártam, míg elmegy. Semmi kedvem nem volt vele tölteni a délutánom drága perceit, ezért ahogy befordult a sarkon, szedtem a sátorfámat, és elhúztam a csíkot. A város elég kihalt volt. A hó is lassan szálingózásba kezdett, emiatt felvettem a fekete farmerdzsekimet, bár nem ért sokat. Minimum mínusz tíz fok lehet, és én csak egy pulcsit, és egy leheletnyi vékony dzsekit vettem fel. Nem beszélni a farmeromról, ami meg már kővé fagyott rajtam. Eltettem a sulitáskámba a naplómat, és összehúztam magamon a dzsekit. A parkból kiérve hazafelé vettem az irányt. Mindig is átlagos tinédzserként éltem, az MP3-amon hallgattam rock számokat, poszterekkel tapétáztam ki a szobámat, és én is utáltam az iskolát. Csak egy valami nem stimmelt. Még soha életemben nem voltam szerelmes. De tényleg. Sosem. Nem is hiányzott ez az érzés. Komolyan. Senki sem hiszi el, de nem érdekel.
(Folytatás következik!)