1. fejezet:

Családom kicsiny háza


Korán meg kellett tapasztalnom, milyen szülők nélkül felnőni. Amióta csak az eszemet tudom, nevelőszülők nevelnek, engem, és a bátyámat. Nem mondom, hogy rossz életem volt, de sosem voltam rá büszke. Igazán sokat harcoltam a nevelőimmel, akik tánc, és egyéb nőknek való órákra akartak küldeni. Mindig is úgy éreztem, nekem nem itt van a helyem, sosem éreztem magam otthon a Monteny-i kis faházban. Már gyerekkoromban is sokat mászkáltam a kikötőben, mások gyerekeivel, és a bátyámmal játszottam, mindennel, ami épp a kezem ügyébe akadt.
Persze, hogy ne kanászodjak el, a tehetősebb napjainkban egy tanárt fogadtak mellém, aki írni, olvasni, és számolni tanított. Ellene csak azért nem lázadoztam, mert ezeket a tudományokat fontosnak, de leginkább érdekesnek véltem.
Fiatal korom ellenére, hat éves koromban már képes voltam az alapvető műveletekre, írni is tudtam, csak épp elég rondán, de mindezek közül a legjobban az olvasást kedveltem meg.
Könyvtárunk nem volt, olyan gazdagok nem voltunk, arra a luxusra tellett, hogy a helyi városi könyvtárba járjak Szombatonként. Ott kedvemre olvashattam mindent, amit találtam: Lexikonokat, Szótárakat, Meséket, Legendákat, Történelmi könyveket, Regényeket, Verseket, Énekeket. Ha találtam, még leveleket, és banki könyveket is elolvastam, persze az értelmüket sosem fogtam fel, gyerek fejjel.
Nevelő anyám, akit anyámnak kellett szólítanom, Gabriellának nevezett el, de ezt a nevet sosem használtam. Ha ők, vagy a rokonaik, és esetleg a barátok így hívtak, hallgattam rá, de a bátyám, vagy Annabella mindig is úgy hívtak, ahogy elneveztem magam: Kristinnek.
Nem volt különleges név, de akitől vettem, számomra különleges személy volt, még akkor is, ha nem ismertem.
Olvastam egy mondát egy Kristin nevű lányról, aki nehéz, koldus sorsa miatt kalóznak állt. Szerette a tengert, egy levelet is írt erről, hogy ő milyennek látta a végtelen kékséget. Van egy kedvenc idézetem ebből, amit nagyon is igaznak vélek, bár a tengert csak a kikötőből ismerem.
„Két tenger van; az ég, s a nagy kék, melyen hajók kelnek át. S a horizont, melyen a kettő összeér, s eggyé olvad.” Sajnos tovább nem tudom, már rég olvastam. Szóval őt tartottam a példaképemnek, legalább olyankor, amikor a hasonló életet választó emberekről olvastam, kicsit én is azonosulhattam velük.
Annabellának hívták a város jósnőjét, aki akkor jött ide, amikor én. Igazából ő hozott minket Veir-be, és velünk jött ide. Mindig is sokat beszéltem vele, jobbesetben naponta átmentem hozzá, még ha Monteny másik felében lakott is.
Sokat mesélt arról, hogy milyen élete volt akkor, amikor egy kalózhajón élt, és naponta sérüléseket kellett ellátnia. Sokat emlegetett két személyt, de a nevüket sosem árulta el, pedig rengeteget kérleltem emiatt, de csak azt volt hajlandó elárulni, hogy hallok majd még róluk. Ezzel nem elégedtem meg, kutattam rengeteget, de név nélkül nehéz volt. Ezért hát felhagytam a reménytelen kereséssel, és inkább visszatértem a meséimhez, amiket a barátaimnak adtam elő, aztán eljátszottuk őket. A legtöbb kalózokról szólt, és mindegyikben a jó győzött. A gonosz szerepeket volt a legnehezebb kiosztani, általában történelmi személyekért folyt a verseny.
Én játszottam a legtöbbször a kereskedőhajó kapitányát, akit rendszerint halálra ítéltek, mivel csak két választásom volt: Vagy fejbe lőnek, vagy a tengerbe dobnak. Én általában az utóbbit választottam, és hiába voltam én a történetek kitalálója, a véleményemet nem kérték ki semmiben. Ez sokszor idegesített, ilyenkor fogtam a papírokat, és a csatornába szórtam. Egy maradt meg ebből, ami túlélte kiképzésemet, azt is Christopher mentette meg a végső haláltól, a szétázástól.
Így éltünk. Bár sokat veszekedtünk Chrissel, ahogy az a jó testvérekhez illik, legtöbbször ő mentett ki a bajokból. Például, amikor egy éve egy távoli városból jött kérőöz akartak hozzáadni, aki nem csak bugyuta, de még vagy tizenöt évvel idősebb is volt nálam.
Mindent elkövettem, hogy megutáljon, de úgy tűnt, nem látja ezt, csak vakon közeledni próbált. Akkor történt az, hogy szökni akartam, akkor már úgy is elegem volt mindenből. Elegem volt abból, hogy szabályozni próbálnak, mikor nem is a szüleim, elegem volt abból, hogy úri hölgyként kellett viselkednem, még ha volt olyan, hogy kenyérre sem tellett. Mivel a nevelőszüleim gyümölcsöket termesztettek, és egész nagy baromfi tenyészetük volt, ezért ha nem volt jó termés, vagy elég tojás, amit eladhattunk volna, bizony jól kellett gazdálkodnunk a pénzünkkel. Olyankor a máskor vásárolt arany, és ezüst ékszereinket, drága selyem, és bársony ruháinkat el kellett adnunk. Ilyenkor szakadt, ahogy a gazdag népek felénk mondták, szolga ruhában jártam, ami kifejezetten üdítő volt a fűzőben szorongás után.
Amikor rendbejöttünk, az első ilyen üzleti csőd után, „anyám” vissza akarta vásárolni a legtöbb ruhámat, de nem engedtem. Próbáltam rábeszélni, maradjanak a „szolga” ruháim, amik csak egyszerű, dísztelen vászonruhák voltak. Persze értelme sem lett volna ez ellen lázadoznom, nem adta be a derekát, muszáj volt szép ruhákat hordanom, de azok már nem voltak olyanok, mint régen. Egyszerűbbek voltak, de fűzőt kellett viselnem, az ellen nem tehettem semmit.
Így a még nem említett húgaim, öcsém, nővéreim, és bátyáim kerültek a középpontba. A legidősebb testvérem Andy, és Adam volt. Andy már rég nem élt itt, Adam pedig tengerész volt. Utánuk a nővérem jött, aki szintén elment már a háztól, mert férjhez ment egy igen gazdag nemeshez Veir-ben. Igazából két esetben az ő kényszerházassága mentett meg minket az éhenhalástól, amiért még én is hálás vagyok neki. S az a tény, hogy a férjét csalja, nyílt titokként terjengett a rokonok pletykái között.
Sarah után Charlotte nővérem állt, aki meg megszökött a kérők elől, és elhajózott. Róla már rég nem hallottam semmi hírt, nevelőim nem tartották a gyereküknek. Nem is csodáltam, nem bírták, ha ellenszegültek az akaratuknak, s Charlotte elég makacs volt. Mellesleg amúgy is volt elég gonduk még nélküle is.
Az édestestvérem, Christopher annyi idős volt, mint ő, utána még Harry jött, aki nálunk élt, és nálam csak két évvel volt idősebb.
Én következtem az idővonalban, s utánam nagy időátugrással a most tíz éves Sally, a nyolc éves Julie, és a hat éves Jack jött. Velük be is fejeződött népes csalásunk sorolása; összesen tízen voltunk testvérek, igaz, minket csak befogadtak. Örültem is neki, amikor Andy, Adam, Sarah, és Charlotte elmentek, mert őket sosem tartottam még barátnak sem. Nem, rossz kapcsolatom volt velük, mindig is. Andy-t és Adam-et nem ismerhettem meg, mert körülbelül akkor mentek el, amikor én jöttem. Sarah házassága idején jó ha betöltöttem a négy évemet, s mikor Charlotte jelentette be a szándékát, nem tartózkodtam otthon.
Most már lassan betöltöm a tízen hatodik életévemet, ami egyet jelent: elkezdődik a férjkeresés. Még van pár hónap addig, és remélem, valahogy megmenekülhetek a lányok örökös sorsa elől. Az egyetlen reménysugár, ami felém ragyogott, az Christopher barátja személyében kívánt megmutatkozni. William Drake –nek hívták az illetőt, és tegnap előtt kaptuk a hírt, hogy meglátogat minket, pedig rég látta már Christophert. A levelet, amiben üzent, én magam is megkaparintottam az éjjel. Érdekelt, hogy mit ír, ezért elloptam a bátyám asztaláról, és gyorsan elolvastam. Ez állt benne:
Ahoy barátom!
De rég hallottam felőled, mintha csak a köd nyelt volna el! Élsz-e még egyáltalán?
Remélem, azért eljut hozzád ez a levél, fontos dologról lenne szó.
Tudod, tengerésznek álltam, magad is megfordultál felénk, de nem bírtam sokáig, visszaszöktem apám műhelyébe. Hajót építettünk, barátom, egy hajót! Legénységet toboroztam, még évekkel ezelőtt, és kalóznak álltam, ahogy azt már egy évekkel ezelőtti levélben is említettem. Mindig is vonzott a kincs, és a kaland, hát most kijutott nekem mindkettőből, bizony ám. Két nap múlva Monteny felé hajózok, remélem még vendégül, látsz, egy napra, jó volna beszélni egyet, sok dolog történ ezek alatt az évek alatt. Kristin hogy van? Mindegy, majd találkozok vele is. Remélem nem lett az a piperkőc, bájcsevegős asszony, aki mást se csinál, csak társalog a társnőivel…
Akkor látjuk egymást, üzenj, ha van valami közlendőd!
Will Drake.

Szóval ő kalóz, egy igazi Kalóz! Szabad, szerelme a tenger, rabol, és sok kalandban részesül… ez ám az élet…
Eldöntöttem. Ha idejön, biztos Christ magával csábítja, és ő is közel áll már a kalóz léthez, szóval igent fog mondani a baráti felkérésre…Drake reméli, nem lettem úrhölgy, ez talán azt jelenti, engem is szívesen lát a hajóján…
Elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, ha Christopher vele megy, én úgy velük tartok!
(Folyt köv, de csak ha tetszik ^^)