A kislány halkan hüppögött egy másik mellett aki a falfelé fordulva bámulta a sötétséget. Ez voltam én. A kisebb, húgom, halkan sírdogált, remegő vállai alig-alig emelkedtek és lélegzetét visszafojtva hallgatta amikor kintről egy-egy hangosabb, bántó szót halott. Hirtelen hangosabban felzokogott. Miért? – Tette fel magának a kérdést immár sokadszor. A zokogás halkult, majd a könnynek már hangok nélkül folytak le a barna hajjal keretezett arcon. Lassan elszenderedett én pedig felültem és a falnak vetettem a hátam. Könnyes szemekkel néztem a kis arcra, akivel annyit veszekedtem és amelyik most megtörten aludt. Én tisztábban halottam ahogy a nagyszüleim veszekszenek.

- Megint részeg. – Suttogtam és megszorítottam a húgom kezét. Belebámultam a sötétségbe és éreztem ahogy egy forró könnycsepp lefolyik az arcomon. Már nem kellett erősnek mutatnom magam, mégis: A könnyek nem jöttek. Éreztem ahogy valamiféle pánt szorítja kegyetlenül a szívemet és a sírás a torkomat mardosta, de nem ment. Életemben nem volt még olyan, hogy nem tudtam sírni. Miért kell ezt nekünk végig bírni? A felnőttek néha a nyugodt hallgatást és nem törődömséget választják a problémák meglátása helyett. És mi? Néhány gyermek lelke már egészen kiskorában megtörik… A szülők, veszekedése, alkohol izmus, válás… A legártatlanabb lények a világon többet szenvednek mint bárki más. Hiszen mind úgy születünk: tabula rasa, a tiszta lap. Aztán a leggonoszabb teremtményekké válunk akik önnön tudatok börtönében menekülnek az életük a hazugságok elől. A gyermekkönnyek egy-egy drágakő a lélekből amiből egyre kevesebb van és ami könyörtelenül emészt fel mindent. Miért nézik mégis tétlenül az emberek, ha egy gyerek sír? Jobb e nem tudást választani? Nem emlékeznek arra, hogy mi történt velük… Elfelejtik azt, hogy minden gyermek sír. Az emberiség gazdag lenne, ha minden gyermek könnye igazgyönggyé változna, de tudatban szegény, még most is. Azt hiszik okosak, valójában egy kisgyermek sokkal többet érez mint ők. Mindenki szívében ott lakik a démon: önmaga egy elfeledett darabja aki ilyenkor előtör és szavaival mérgezi a szívet: hagyj szenvedjen ő is. A húgom sírt. Álmában zokogott és halottam csöndes, szinte nem is létező szavait: - Ne… kérlek szépen, hagyd abba. Elég ebből… Ne bántsd… - Zokogta, miközben én végigsimítottam az arcán. Egy könnycseppje megcsillant a gyér hold fényében és egy pillanatra mintha vörös, majd ezüst lett volna amely alig, hogy leért szabályos gyönggyé változott.

- A lélekkönnye… - Suttogtam. Nem hittem, hogy ilyen valóban létezik és most a szemem előtt szakadt meg a húgom lelke.  Ráborultam a kislányra és zokogtam. Mekkora változás ez? Nem tudtam felfogni. Eleinte nem tudtam felfogni. Aztán hirtelen minden más lett. Ő már nem sírt, ha a nagyszülők veszekedtek; elfordult, látszólag tudomást sem véve a dologról,pedig a könnyek égették a torkát, aztán mikor azt hitte, hogy alszom felzokogott. Kisétált a szobából egyenesen a konyhába. Megállt az ajtóban és csak sírt. Nem szólt semmit és a sós cseppek élettelenül zuhantak a kőpadlóra. Megfordult és visszafeküdt mellém, hogy egy újabb, fájdalmas lélekkönnyel tegye szegényebbé azt a világot amely a gyermeklét tisztaságának végét hordozza a kéreg alatt…

Lehetetlen dolgok amik az életet rejtik magukban. Egy-egy láthatatlan könny amivel az ember csak belül könnyezik. Egyre kevesebbek vagyunk és a gonosz egyre több. A gyermekek lelke a fájdalom múzeuma és durván akár egy koncentrációs tábort is hordoz magában. Visszafolytja az életében bekövetkezett összes bántalmat ezzel önmagát lökve be a sötét szakadékba: szíve jeges lesz és az életet már nem szeretve tönkre teszi a testét is amely talán még szép volt a lelki összetörtség után.

 Tudom elég hülyén hangzik, de erről mind tehetünk. Tönkre tesszük azt amit nem kéne, és megőrizzük a rosszat. Ez az írás egy üzenet amit mindenkinek értenie és tennie kéne. Köszönöm ANGYALKÁNAK, Macsomnak és Srenemnek, mert ők, és talán mások is akiket nem ismerek, értik és érzik mindazt amit le le írtam.