|
A JÓSÁG ÁTKA by Ayiana
Ayiana 2007.07.04. 17:13
3. fejezet
Milena megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Tened békés városának látványa tárult eléjük. Másfél heti utazás után, végre hazaértek. Khelgar is boldogan nézett szülővárosára, melyet hónapok óta védett a Dyoris-hegy átjárójánál.
Maga a város bumeráng alakú volt, melynek alsó csücske Rolac-tavába nyúlt. A hajlatban terült a termőföld, mely élelemmel látta el a város lakóit. Hatalmas lakóterületek voltak benne kiépítve, melyek ideálisan megfeleltek az egyszerű ember elvárásainak. A többi épület arányosan helyezkedett el a városban, kitöltve a teret, mégis elegendő helyet hagyva a sétálni kívánóknak.
Tened, a Mesdan szigetvilágába tartozó Nodun sziget fővárosa. Hírnevét rendkívül szép környezetének, tehetséges gyógyítóinak és varázslóinak köszönhette. Tened évek óta háborúban áll Nodun másik oldalán elhelyezkedő Rildel. Ennek hitbeli, de leginkább területi okai vannak. Mivel Tened Rolac hívő, nehezen fogadja el Rild polgárainak Genhar iránti imádatát. A területi problémákba uralkodói egyet nem értés is tartozik. Nodun olyan hatalmas sziget, hogy Mesdan nagyhatalmai legtöbbször a „kicsi kontinensnek” hívj. Rild erre hivatkozva külön országot akar létrehozni a szigetet megfelező óriás hegység azon oldalán, mellyen ők vannak. Tened uralkodója, Howard, nem volt hajlandó a Dyoris-hegység túl oldaláról lemondani. Rild helytartója, Aros, azonban megtagadott mindenféle engedelmességet, az összes környező kisebb várossal, faluval egyetemben. Ezen feldühödve Howard hadat üzent a hegység túloldalán élő összes embernek. Normális uralkodó, akinek van egy csöppnyi ép esze is, engedte volna, hogy a Dyoris-hegység azon oldalán élők saját országot létesítsenek, de Tened uralkodója hiú, és önző ember. Esze ágában sem volt lemondani Rildről. Saját hatalmától megőrült emberként azt hitte, hogyha engedi elfüggetlenedni Rildet, akkor nem élvezheti tovább a város által nyújtott előnyöket.
Rild hasonlóan híres város volt Mesdan világában, mint Tened. Az ő hírneve leginkább a pálinkájának, melyet meglepő módon húsból készítenek, és a város mellett elterülő viszonylag kicsi, de annál hasznosabb tónak köszönhető. Genhar-tava rendkívül különleges folyadékot tartalmaz. Aki iszik belőle, az teljesen egészséges lesz, mind külső, mind belső sérülései rendbe jönnek. Így talán nem is oly meglepő, hogy Howard attól tartott, hogyha már nem az ő birodalmába tartozik a különleges nedűvel megáldott tó, akkor elveszti befolyását.
A hevesen kezdődő csatából lassan álló háború született. Képtelenek voltak egymás fölé kerekedni. Bár Rild mindig is fejlettebb volt hadilag (hála, hogy ő feküdt a sziget azon részén, mely, az alkalomadtán támadó hangulatú Mesdan kontinens felé kacsingatott) a mágikus tóról nem is beszélve.
Meglehet ugyan, hogy katonáik összes sérülését képesek voltak meggyógyítani, de az éhező nép akkor is szenvedett. Mert hát, egy teljesen ép ember is éhezhet! Mesdan hatalmasságai pedig beszüntettek minden szállítmányt.
Ezzel ellentétben Tened mindig is a béke városa volt, Rild felfogta a háború szeleit, így nem voltak hozzászokva a harchoz. Nem volt csoda tavuk, ami minden sérülésüket összeforrasztotta volna, de voltak ügyes kuruzslóik. Az emberekről el lehetett mondani, hogy jól megvoltak. Tened mellett elterülő Rolac-tó ugyan nem volt mágikus, de rengeteg ehető hal élt benne, és különböző vízi növények úgyszintén. Ha Tened uralkodója valóban komolyan vette volna ezt a háborút, akkor talán már rég győzhetett volna. Howard király azonban elvakult saját hatalmának dicsfényében, és nem vetette be igazi gyógyítóit, és rendkívüli hatalommal rendelkező varázslóit. Így az állóháború… állóháború maradt.
Milena éppen királyát szidta gondolatban, mikor Disedis patája megcsúszott a lejtős domboldalon, és kimozdult a nyeregből. Velőtrázó sikoly rázta meg az állott levegőt, miközben Milena kétségbeesetten próbálta lábát visszacsúsztatni a kengyelbe, ezzel egy időben lovát visszafogni. Khelgar leugrott lova nyergéből, és húga fekete paripájához sietett. Erős kezének szorításából nem volt menekvés, így Disedis kénytelen volt belenyugodni, hogy nem vágtathat el. Milena miután kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben, lihegve várta, hogy bátyja is helyet foglaljon hátasa hátán.
-Ez a ló egyszer még a sírba fog téged vinni. –morogta ronda pillantással megajándékozva a lovat.
-Ugyan, dehogy. –mondta erőltetett optimizmussal Milena. –Csak érjünk minél hamarabb haza.
-Alig várom már, hogy ne az egyik felettesem ébresszen! Hogy rendesen megreggelizhessek…
-Meg ebédelhess, és vacsorázhass! Tipikus pasi! –forgatta szemét Milena vigyorogva. –Én inkább azt várom, hogy panaszkodhassak neked, mindenféle fájdalmamról!
-Ezt meg én nem várom! –mondta morcosan Khelgar. –Meg azt sem, hogy mindenféle rémhírrel elkergesd tőlem a barátnőimet.
-Nem is szoktam ezt csinálni! –húzta el az orrát Milena.
-Ó, dehogynem! Mindig ezt csinálod! Összeszedek valami jó nőt, és mikor hazaviszem, te elűzöd. Tudod, hogy hihetetlenül utálatos tudsz lenni néha? –nézett feddőn húgára Khelgar.
-Nem vagyok utálatos. –látva bátyja kételkedő pillantását halványan elpirult. –Na jó, nagyon ritkán…
-Persze… Csak tudod….
-Nézd, már csak 3 mérföldre van tőlünk Tened kapuja! –boldogan megsarkalta lovát, aki ezúttal, felfedezvén, hogy haza tartanak, engedelmeskedett mindenféle rosszaság nélkül. A kapu előtt pár méterre lelassították lovaikat, hogy a kapuőröknek legyen idejük kinyitni a több mázsát nyomó kapuszárnyakat. Mikor kinyílt, beügettek rajta, majd megálltak. Rögtön a kapuval szemben, amit tisztán láthattak, az a hatalmas termőföld volt, előtte a szintén óriási méretű raktárral. A kaputól balra lévő impozáns épületből egy kövér, pufók férfi lépett elő, és mosolyogva indult el feléjük.
-Milena! Khelgar! Öröm benneteket újból itt látni! –a mindig vidám kereskedő vigyorogva paskolta meg a két ló nyakát és őszinte boldogsággal tekintett fel a két ifjúra. –Milena, hogy te milyen sokat változtál! Kész nő lett belőled! –szemét végig legeltette az ifjú leányon. –Jut eszembe, képzeljétek, a fiam hazatért a nagy kontinensről! Már nagyon kíváncsi rád kincsem!
-Háború zajlik, és csak Rildnek van rendes kikötője. Hogy kelt át az áthágón úgy, hogy nem vette észre senki? –kérdezte Milena terelve a szót, mert sejtette, mire akar célozni Jorseph. A kereskedő mindig is célzott a lány édesapjának arra, hogy fiát, és barátja lányát felnőttkorukban össze kéne adatni. Most, hogy Jorseph fia visszajött, bizonyára a bátyjának fogja megemlíteni az ajánlatot.
-Rild továbbra is nyitva tartja a kikötőit, és a fiam a Dyoris hegység rildi oldaláról menekülő tironokkal jött. –magyarázta a kereskedő drága ruházatát megigazgatva.
-Megint jöttek menekült tironok? –kérdezte Milena együtt érzően, miközben leszállt a lováról. Nagyon a szívén viselte a tironok sorsát, eltudta képzelni, hogy milyen szörnyű lehet az életük „odaát”.
A Genhar tó nem csupán meggyógyít minden sebet, hanem életet lehel olyan dolgokba is, amikbe nem kéne. Ha egy állat iszik a vízből, vagy egy nővény gyökere hozzáér, mind az állat, mind a növény „tironná válik”. Ez azt jelenti, hogy emberi formájuk lesz, tudnak majd beszélni, de testük továbbra is hordozni fogja igaz létük vonásait. Példának okáért, ha egy gepárd iszik a tóból, átalakulva bőre mintája, szeme, és emberfeletti gyorsasága marad a régi.
A rildiek gyűlölik és megvetik ezeket a szerencsétleneket, annyira, hogy undoruk rasszizmusba csap át. Ha csak tehetik kegyetlenül lemészárolják őket. Így a tironok kénytelenek átkelni a Dyoris hegységen, hogy Howard birodalmában békében letelepedhessenek. Tened városa és annak környéke örömmel fogadja maguk közé őket, egyes emberek házasságra is hajlandóak, így születnek a fél-tironok.
A rildiek, hogy megakadályozzák a további tironná alakulásokat, felégették a Genhar tó környékét, nehogy valamilyen állatot odavonzzon a természet lágy öle. De Rild minden igyekezete ellenére továbbra is rengeteg tiron „születik”
-Igen… Olyan, mintha az ellenfeleink minden undora és igyekezete ellenére egyre több tiron jönne létre. Szörnyű lehet szegény tironoknak. És szánalomra méltó is a sorsuk.
-Azt hiszem, hogy a szánalmadra van a legkevésbé szükségük, apám! –csatlakozott a beszélgetéshez egy negyedik személy, akit Milena hunyorogva próbált megpillantani, nem sok sikerrel, hiszen pont a most érkezett háta mögül sütött a nap. –Tessék Milena, így talán kellemesebb lesz. –nyújtott feléje egy udvarias férfi kéz egy finom fehér csipkés szélű ernyőt. Milena bágyadtan vette át tőle, majd feje fölé emelve a könnyed tárgyat, máris szemügyre tudta venni a mosolygó férfit. Középtermettel, szőke, Tened divatjától távolálló félhosszú, furán megtépett hajjal, égkék szemmel büszkélkedhető ifjú állt előtte. Milena őszintén meglepődött a férfi láttán, gyermekkorukban Cold Danstone cseppet sem nézett ki ilyen… nos, királyfisan.
-Cold! Örülök, hogy még ilyen szörnyű körülmények között is sikerült hazatérned, sok-sok távoltöltött év után. –Milena udvariasan mosolyogott bátyja egykori legjobb barátjára. Ennek a barátságnak 10 évvel ezelőtt lett vége, mikor Cold úgy döntött, hogy 12 évesen szerencsét próbál, és elhagyta Nodun ismert táját, a kontinens hívogató partjaiért cserébe. És íme, most 22 évesen visszatért, viszonylag izmosan, és érezhetően vonzóan.
-Hát igen. Mesdan igazán érdekes egy világ, de a sok nyüzsgés után nyugalomra vágytam, így gondoltam hazatérek. Erre milyen helyzetbe csöppenek? Állóháborúba! Már nem csodálom, hogy a hajós kapitánynak egy vagyont kellett fizetnem, hogy kitegyenek Rildnél. –rázta szöszke fejét a kereskedő fia.
-Az a lényeg, hogy itthon vagy! –csapott rá barátja vállára Khelgar barátságosan.
-Egyetértek a barátoddal, fiam! –nevetett Jorseph a fiára, majd elbúcsúzott a testvérpártól.
-Majd valamikor meglátogathatlak téged és szépséges húgodat? –kérdezte Cold különös udvariassággal, ami sosem volt rá jellemző régebben.
-Majd holnap öreg barátom, egyelőre fáradtak vagyunk mindketten, másra se vágyunk, mint alvásra. De, ha átugrassz hozzánk, mindenképp részletezned kell a kalandjaidat, és mesélned kell Mesdan híres helyeiről, kormányáról, városairól, és mindenről ami érdekes!
-Akkor jó hosszú mesedélutánt fogunk tartani. –kacsintott Cold Milenára, akinek hirtelenjében nagyon melege lett.
-Már nagyon várom… -mosolyodott el kényszeredetten, majd Disedist húzva maga után távozni készült. –Gyere bátyó, adjuk le a lovainkat Hattonnál, hogy lássa el őket. Viszlát holnap, uram. –biccentett távolságtartóan a férfire, aki ezen meglepődött, de ő is elbúcsúzott, majd visszament édesapja házába.
-Nem is hittem volna, hogy Danstoneból valaha ilyen daliás ember lesz. Mindig is amolyan gyenge, gyáva típus volt. Ezért is lepett meg annak idején annyira, mikor elutazott. De jót tett neki.
-Még nem vagyok tizennyolc, nem óhajtok vőlegényt. –jegyezte meg Milena olvasva bátyja gondolataiban.
-De mi bajod? Cold Danstone egy jóvágású fiatalemberré lett, udvarias, és jól néz ki! Az apja pedig gazdag…
-A pénz engem nem érdekel!
-…tökéletes életed lenne mellette, mint megadhatna neked. –Khelgar keményen húga szeme közé nézett, mire ő félre pillantott. –Csak gondold át, rendben?
-Hatton, örömödre visszahoztam Disedist! Remélem mostanában jó kedélyű vagy, különben nem fogod kibírni ezt a paripát. Igazán kukacoskodós mostanában. –Milena boldogan rázott kezet a lócsiszárral, aki a kereskedő boltjától délre lakott egy háznyival. A lócsiszár azért végezte kifejezetten jól a munkáját, mert ő maga is ló volt egykor. Máshogy mondva, ma már ló tiron. Haja olyan volt, mint egy sörény, füle akár egy lóé, szemének nem volt fehér része, és mikor nevetett, az nyihogás volt.
-Áh, Disedis… Az én problémás kis barátocskám. Természetesen igyekszem elkövetni mindent, hogy lovad kedvében járjak Milena drága. –mutatta ki sárga fogait Hatton. –És persze Persifal kényelméért is mindent megteszek. Rám bízhatjátok őket, tudhatjátok.
-Tudjuk Hatton, tudjuk. Azért csak szólj, ha valami probléma lenne. –megegyeztek, hogy kétnaponta leugrik megnézni lovát és bátyjáét, és kifizeti a tartási díjat, majd bátyjával az oldalán innen is távoztak.
-Mindig meglep milyen jól kijössz a tironokkal. Nincs velük semmi bajom, de… Nem tudok ilyen fesztelen lenni a társaságukban. –rázta meg fejét büszkén Khelgar, miközben egyfolytában integetett valakiknek, akik természetesen nőnemű lények voltak.
-Mert együtt érzek velük. És mert nem veszem fel azokat a különbségeket, amik köztük és egy ember között vannak. –magyarázta Milena készségesen, majd figyelme elkalandozott, mikor meglátta a hatalmas és fényűző, fából épült Rolac templomot. Az egyház látványa szinte azonnal felidézte benne a legendát, melynek befolyására Nodunon csak két hitvallás létezett. Rolac és Genhar volt a két isten, akinek vallását hinni lehetett. A legenda körülbelül annyiból áll, hogy valamikor több ezer évvel ezelőtt egy hatalmas mágus és tanítványa kikötött a Nodun sziget északi partján. Rolacot, a mestert lenyűgözte a sziget növény és állat világa, majd úgy döntött, hogy egész életét itt éli le, a civilizálatlan bennszülöttek tanításával, és nevelésével. Tanítványa fel volt háborodva, nem akarta tanoncéveit ilyen primitív életkörülmények közepette eltölteni. Hosszú évekig próbált csak a tanulásra fókuszálni, nem törődve az idegesítő természettel, és idegen állatfajokkal, végül azonban nem bírta tovább és kifakadt mesterének. Rolac türelmesen végighallgatta Genhart, majd közölte vele, hogy nem tart igényt olyan tanítványra, aki nem értékeli az élet szépségeit, és nem tudja elviselni, hogy valami másmilyen, mint ő. Parázs vita alakult ki közöttük, majd mágikus párharcba bonyolódtak. A legenda szerint csatájuk során emelkedett ki a földből a hatalmas Dyoris hegység, mely oly sok energiát követelt, hogy fizikai testüket elhagyva kellett folytatniuk háborújukat. Porhüvelyüket elhagyva váltak „istenné”. Sokan azt vallják, hogy Tened és Rild azért fordult egymás ellen, mert a két mágus így óhajtja folytatni ellenségeskedésüket.
Milena gunyoros grimaszt vágott, nem hitt egyik istenben sem. Számára ez a két személy nem volt isten, csak mert elhagyták fizikai testüket. Kitudja, hogy egyáltalán élnek-e még? Másrészről értelmetlennek találta csatájukat is. Ha a tanítványnak annyira nem tetszett az a fajta élet amit a mestere választott, akkor miért nem ment vissza a kontinensre és folytatta ott tanulmányait? Vagy a mester miért nem hagyta annyiban a dolgot? Neki igazán kellett volna annyi eszének lennie. De hát, az embereknek hinniük kell valamiben. És ez ad valamiféle logikus magyarázatot a két szigetteke ostoba háborúskodására.
-Hogy „nem veszed fel” a különbségeket? Hisz annyira szembe ütköző, hogy az már fájdalmas… -Milenat bátyja értetlen hangja ragadta vissza a valóságba, mire kelletlenül rápillantott Khelgarra.
-Attól függetlenül, hogy harcos vagy, úgy tűnik sok minden fáj. –jegyezte meg epésen, miközben meglepve észlelte, hogy befordultak a bio-bolt előtt valamennyivel, és éppen a keleti lakókörzet felé veszik az irányt.
„Vagyis mindjárt otthon leszünk” gondolta a lány elégedetten.
-Nem úgy értettem. Csak képletesen mondtam. Uh, remélem nem fog esni az eső ma este, mert én már csak holnap csinálom meg, ezt a rozoga tetőt. –nézte gyászos képpel Khelgar az időjárás által tönkrement háztetőt.
Egyébként csinos házikó volt az övéké. Fehérre vakolt, apró, három-négy személynek épphogy elég kis épület. Az ablakok porosak, és piszkosak, de ezen felül látszott, hogy gondosan van kifaragva a keret mintája és az üvegek is tökéletesen illeszkednek a helyükre. Egyszóval a tetőt leszámítva egy pompás kis házikó maradt rájuk szüleik halálát követően.
-Na gyere húgi. Kelljünk harcra a porcicákkal. –nagy nehezen birokra keltek a retesszel, és beléptek az apró, poros előszobába. Ebből a szobából 3 másik ajtó vezetett három különböző helyiségbe. Kettő ebből hálószoba volt, egy pedig a konyha. Ezen belül a konyhából egy további ajtó nyílt a kicsiny kertbe, ahol egy fából készült kis fülke adott lehetőséget a mosdásra.
Milena sóhajtva terült el az ágyon, majd nagy nehezen erőt véve magán átöltözött hosszú hálóingébe és bemászott a vékony paplan alá. Oldalára fordulva tapasztalta, hogy milyen fáradt, és bár rossz alvó volt, sikerült percek alatt elaludnia.
Másnap reggel korán kelt, hamarabb mint hétalvó bátyja, így gyorsan elszaladt lemosni magáról a verejtéket, mely az éjszaka folyamán rátapadt. Ezután az egész reggel azzal telt, hogy igyekezett helyre pofozni a lakást, majd összeütött valamit a későn kelő Khelgar számára.
-Jó reggelt. –mondta alsógatyában betrappolva a sötét hajú ifjú. Hanyagul ledobta magát a székre és neki látott a húga által elkészített egyszerű éteknek. –Tudod, akármilyen szempontból gondolom át ezt a házasságos dolgot Cold Danstonenal…
-Mennem kell! –állt fel Milena fagyosan, és irányba vette a bejárati ajtót.
-De a reggelid! –kiáltott utána bátyja értetlenül, húga félig elfogyasztott tányérjára mutatva.
-Edd meg te, elment az étvágyam! –dühösen kirontva a reggeli nyüzsgésű utcára, majd elindult Tened déli fekvésű épületeihez. A várost délen határoló fal előtt a többi ház közül, egy hatalmas, kissé régimódi kúria hívta fel magára az arra járók figyelmét. Az két szárnyú ajtó fölött egy leginkább cégérre emlékeztető lenyűgöző alapossággal kidolgozott faléc lógott, melyen ezen sorokat lehetett olvasni:
„Az ember fölött a természet uralkodik;
A természet fölött pedig az elwírek.
De akkor ki uralkodik az elwírek fölött?”
És a faléc derékszöget bezáró sarkaiban négy különböző, apró alakzat volt bevésve: egy tábortűz, egy vízcsepp, egy falevél, és egy tornádó. Ezek az elwírek erejét jelképezték.
Az elwírek olyan mágiaűzők, akik a négy őselemet irányítják: tűzet (tábortűz), vizet (vízcsepp), földet (falevél), és nem utolsó sorban a szelet (tornádó). Minden év első iskola napján a tűz-, víz-, föld-, és a légmágia űzőinek legbölcsebbje végigjárja a várost és a környező falvakat. Mind a négyen beszélnek a város és a falvak összes 7 éves gyerekével, majd akiben tehetséget véltek felfedezni, azt haladéktalanul az iskolába vitették, ahol aztán átestek az elwírek beavatásán. A beavatáson válik világossá, hogy melyik elem ereje lakozik a gyermekben, és onnantól kezdve azt az elemet köteles szolgálni.
Az elwírek a bájolást leszámítva valamilyen távolsági fegyver használatában is profik. Legkedveltebb fegyverük a visszacsapó íj, valamint a számszeríj, de akadnak akik a dobó csillagra esküsznek.
Ruhájuk a tanoncidő alatt megszabott: szürke nadrág és fehér felső, melyeket miután teljes jogú elwíreknek számítanak, lecserélhetnek a nekik tetsző ruhadarabokra.
Az Elwír akadémia tanulóinak és mestereinek fele, vagy annál is több személy tiron, és nem ember. Mivel a tironok nem természetes úton lettek azzá, amik, többségükben zsong a mágia.
Az elwírek képtelenek bántani állatot, legyen az bármilyen ronda, vagy visszataszító. „Cserébe” az állatok is különös rajongást táplálnak Tened mágusai felé. Sok állat örök, és hű szolgaként hozzájuk szegődik.
Milena reflexből széttárta a kapuszárnyakat, és belépett az óriási kúriába. A bejárat közelében álldogálók lustán odapillantottak feléje, de miután felismerték egy laza biccentéssel el is intézték a dolgot. Milena sietősen végig sietett a folyosón tanulók között, majd az udvarra kiérve szemével egy bizonyos személyt keresett, akit pár perc után meg is talált. Halkan lopakodott feléje, meg akarta lepni, de mint mindig, barátnője hamarabb észrevette, mint ő azt szerette volna.
-Milena, meddig maradsz itthon? -kérdezte Elena hátrafordulva. Milena fanyar mosollyal nézett elwír barátnőjének arcába.
-Még nem tudom. De egy ideig még el kell tűrnöd, hogy a közeledben ólálkodom! -jegyezte meg kuncogva, miközben egymás nyakába borultak. Elena volt az egyetlen lány a városban, aki igazi jó barátja volt Milenának. Elena szomorú fűzfa-tironként volt "számon tartva". Előző életében növény volt, mégpedig, mint arról neve is árulkodik szomorú fűzfa. Bőre érdes, és barnás árnyalatú, míg haja nem is haj volt, hanem a szomorúfűzekre jellemző hajlékony sárga ágak tömkelege.
Milenat mindig lenyűgözte, hogy barátnőjének nem kell olyan apróságokkal törődnie, mint a hajmosás, és annak szárítása. Irigyelte barátnőjét emiatt, mert ő maga utálta fejének ékességét sikálni a víz alatt.
-Mi újság veled? Mi volt a fronton? Ki engedett haza? Nehéz volt haldoklókat ápolni? A bátyád jól van? És...
-Csak sorjában Elena, csak sorjában... -nevette el magát hangosan a faggatott, majd lezuttyanva az akadémia mohás földjére elmélyülten nézte a kéken csillogó Rolac tavat, melyre kitűnő kilátás nyílt erről a kis dombról. -Jól vagyok, kissé szálkás lettem a sok munkától, de ez nem is baj. A front egy szörnyű hely, pontosan olyan, mint képzeltem. A viskó amit felépítettek kórház gyanánt egy semmi volt. Még én is össze tudnám eszkábálni két lécből...
-Mindig is jó volt a műszaki érzéked. -mosolygott Elena szelíden. -Ebben az apádra ütöttél, sokkal inkább, mint a bátyád, aki lusta mindenhez, ami nem nőkkel és csatával kapcsolatos.
-Milyen igaz... A tábornok engedett haza mellesleg. Miután egy csúnya hasi sérülést szenvedett, én ápoltam, és úgy kezelt, mint az unokáját. És én is úgy néztem rá, mint a nagypapámra.
-Pedig kőszívűnek mondják sokan. El nem tudom képzelni, amint az ölébe húz, és mesél neked a régi szép időkről... -bökte oldalba barátnőjét a tiron lány.
-Jaj, nem úgy, te lüke... Lényegtelen. -Milena reménytelenül rázta fejét, mire majdnem névrokon barátnője sértettet játszott.
-Felszólítalak a távozásra ember lány! Nincs kiváltságod ahhoz, hogy egy olyan kékvérűvel válts szót, mint velem, aki a föld elwírek nagymestere! -fönnhordott orrával valóban hasonlóan nézett ki, mint egy arisztokrata, aminek abszurdsága nyomán Milena felnevetett. Belegondolni és abszurdum volt, hogy egy tiront nemesnek tartsanak. Annyira nem toleránsak velük...
-Láttad Cold Danstonet? -váltott témát hirtelen Milena, mikor megpillantott egy szőke kisfiút, aki könyvet bújva üldögélt a dombon nem messze tőlük, több elwír társaságában.
-Oh, igen! Annyira jól néz ki! A haján csak úgy csillog a napfény, és a szeme! Istenem azok a gyönyörű égkék szemek... -Elena sóhajtva hajtotta fejét felhúzott térdeire, arcán ábrándos kifejezés ült.
-Khelgar hozzá akar adni feleségül. -fakadt ki Milena, csak hogy "jobb belátásra" késztesse barátnőjét.
-A bátyád? De hisz ez csodás! Gazdag, jól nevelt, és iszonyatosan jól néz ki!
-De nem szeretem... -ragadta meg a kétségbe esett Milena az áradozó lány kezét.
-Jaj Milena, mindig is olyan... Azt hiszed ez így megy? Szeretsz valakit és ahhoz is mész hozzá? Az túl szép lenne. Ilyen nincs, maximum csak azokban az ostoba könyvekben amiket olvasol. Ne várd el, hogy majd szerelemből mész hozzá a vőlegényedhez, és szerelemből születik az első gyermeked. Ennyire nem lehetsz naiv! -képedt el Elena barátnője elesett válaszán.
-De lehetek! Nem akarok hozzá menni, és kész! -durcáskodott Milena tovább, de tudta, hogyha a legjobb barátnője (sőt, az egyetlen) is úgy véli, hogy hozzá kell mennie, akkor annak úgy kell lennie.
-Jobb, ha beletörődsz a sorsodba Milena. –szorította meg kedvesen Elena a vállát. –Ez a kötelességed, és a sorsod is egyben. Másrészről pedig, úgyse leszel sose szerelmes.
-Kösz, ez jól esett. –szipogott Milena keserűen.
-Nem megbántásból mondtam. Csak tudod… -Elena igyekezett megfelelően kifejezni magát. –Mivel minden fiúval jóban vagy, inkább tekintesz rájuk barátként, mintsem szerelmedként. Próbálj meg Coldal is megbarátkozni, és úgy könnyebb lesz. –még egyszer vigasztalóan átkarolta barátnőjét, majd felállt, és távozott a tiron mágus, ezzel magára hagyva a gyötrődő Milenat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
