|
TE VAGY AZ ÉN MARIHUÁNÁM by Cecília
Cecília 2007.07.04. 16:41
- Ez a nap lesz életem legtökéletesebb napja! –határoztam el reggel, amikor elindultunk a Vizividámparkba.
Gyönyörű idő volt, hétágra sütött a nap, és az ujjamon ott csillogott Jack gyűrűje. Még mindig alig bírom felfogni. Megkérte a kezemet! Istenem, bárcsak élhetnék még egy kicsit…
Nem! Most nem volt szabad ezen gondolkoznom! Most boldognak kell lennem, a halállal ráér később is bajlódni.
Bár azért jó lenne tudni, hogy mikor lesz az a később…
Jack, mint mindig, megint fantasztikus volt. Egyik nap, épp a tv-ben ment ennek a parknak a reklámja. És tudta, hogy imádom a delfineket, így mikor másnap kint voltam, ő elment, és vett három jegyet. Mary inkább kihasználta a nyugalmat, és elment masszíroztatni.
- Nekem ez a függőségem! –nevetett cinkosan.
Hát igen, neki is jár egy kis kikapcsolódás! Mi pedig, útra készen kocsiba ültünk. Lily halálosan izgatott volt. És be kell vallanom, én is! Még soha nem voltunk vidámparkba. És most még egy igazi delfinsót is megnézhetünk! Ugrálni tudnék örömömben.
Jack úgy nézett rám, fejcsóválva, mint egy apuka. De végül ő se bírta tovább, velünk nevetett a bohóckodásunkon. A jókedvem ragadós volt.
Lily ragyogó arccal mosolygott fel ránk. Olyan aranyosan nézett ki ma. Tudtam, hogy ezt a napot, mindig megőrzöm az emlékezetemben. Hosszú haját két copfba fonta, és egy piros, fehér virágos kendőt kötött a fejére. Ugyanilyen piros pólócska, és farmer volt rajta.
Én maradtam a szokásos ruházatomnál, egy fehér trikónál, és egy hossz farmernél. Ma Jack is eszméletlen jól nézett ki. Természetesen fehér, nyári ingben, ahogy jófiúkhoz illik.
Olyanok voltunk így hárman, mint egy igazi család.
A Vizipark nem volt messze. Fél óra alatt kiértünk. A nap csak úgy tűzött, lehetett vagy harminc fok. Mégse sültünk meg, hála az enyhe szellőnek, ami magával hozta, az óceán sós illatát.
- Hölgyeim, és Uraim! A mai napon, az ország leglátványosabb delfinsójával várjuk önöket! Az előadás 14 óra 30 perckor kezdődik. Addig is megtekinthetik a parkunk csodás állatait, kiknek természetes élőkörnyezetet alakítottunk ki. –hallatszott a hangosbemondóban.
- Na lányok, azt hiszem van még időnk, hogy vegyünk a műsorig valami finomságot! –mondta Jack cinkos mosollyal.
Én hirtelen megszólalni se tudtam, Lily és Jack viszont együtt nevetett rajtam. A delfinek a kedvenc állataim. És Jack már megint meglepett valamivel! El se hiszem, hogy lehet valaki ilyen aranyos?!
Vidáman nevetgélve álltunk be a sorba. Jack tolta maga előtt Lilyt a kocsiban. Olyan jó volt rájuk nézni! Mint apa és lánya.
De akkor észrevettem valamit, ami hirtelen elrontotta az örömömet. Egy anyuka, aki épp a kislányát ráncigálta maga után, borzadva, és lenézően méregette az én tolókocsis húgomat, és engem.
- Hogy valakinek ilyen fiatalon gyereke legyen! –suttogta oda rosszmájúan a férjének. –Nézd csak meg milyen vézna! Biztos anorexiás. Nem csoda, hogy ilyen gyereke születik!
Elfutotta a szememet e könny. Az ilyen alatt, biztos a tolókocsit értette. Az már megszoktam, hogy engem leszólnak az emberek, de azt nem bírtam elviselni, hogy Lilyt is bántsák!
- Már megbocsásson! –mintha kívülről hallottam volna a saját hangomat. –De mégis mit képzel magáról?
A nő döbbenten, és zavartan nézett rám. Puffadt arcában ülő apró szemeit, ide-oda kapkodta. Nem gondolta, hogy meghallhatom, amint kibeszél, azt meg még kevésbé, hogy kioktatom.
Jack, aki nem hallotta a megjegyzéseit, most szintén értetlenül nézett rám.
- Semmi köze hozzá, de a kislány nem a gyerekem, hanem a húgom, és nem azért kényszerült tolókocsiba, mert én vékonyabb vagyok az átlagnál, hanem mer balesetet szenvedett. Hogy jön maga ahhoz, hogy sértegessen minket?! Maga, maga dagadt, gonosz némber!
Azzal otthagytam, a csak hápogni tudó nőt. Nem néztem vissza, így már nem láthattam, hogy akik az előbb végighallgatták a vitánk, most hidegen elfordulnak az undok asszonyságtól.
Jack finoman megérintette a vállamat.
- Kasszy! Az ilyenek miatt nem érdemes szomorkodni.
- Tudom! –válaszoltam keserűen. –De ha hallottad volna, hogy beszélt Lilyről! Legszívesebben addig ugrálnék a torkán magas sarkúval, míg meg nem fullad!
Jack elnevette magát.
- Hát igen, ezt el bírom rólad képzelni! –még mindig nevetett. Az egyik ok, amiért beléd szerettem, az a harciasságod volt.
Azzal gyengéden átkarolta a vállamat, és megcsókolt.
- Gyere, menjünk!
Nagyon jó helyünk volt, az első sorban, közvetlen a medence mellett ültünk. Jack vett nekünk két perecet, a körbejárkáló emberkétől.
Azt majszolgattuk, míg el nem kezdődött a műsor.
Eszméletlen volt! Először két fóka jött a színpadra, és mindenféle vicces trükköt adtak elő. Nagyon ügyesek voltak. Labdáztak, beszéltek, (tényleg, mikor a gondozójuk azt mutatta nekik, akkor fura, fókahangokat adtak ki) vagy vissza hozták a vízbe dobott dobozt. Sőt, még puszit is adtak. Lilyvel úgy belefeledkeztünk a műsorba, hogy szinte gyermekes izgalommal kiabáltunk, és tapsoltunk. Észre se vettem, hogy Jack nem az ügyes kis fókákat nézi, hanem engem. Szomorúan, elgondolkozva…
Utána következtek végre, a várva várt delfinek. Csodásak voltak, ahogy kecsesen ott úszkáltak, bolondoztak a vízben.
- És most, következik, a delfinetetés! –kiabálta a rendező. –Három szerencsés ma lejöhet ide, és saját kezűleg etetheti meg, Judiet, Kuglit, és Jackit.
- Hallod, pont úgy hívják, mint téged! –nevettem Jackre.
-A kisorsolt szerencsések a 36-os széken ülő, a 48-as, és az 5-ös szélen ülők, kérem, fáradjanak le.
- Úristen, ez én vagyok! –kiáltottam döbbenten.
Jack mosolyogva rámnézett.
- Akkor menj!
És én boldogan szaladtam lefelé, egyenesen a kis Jackihez. Még meg is simogattam. Eszméletlen érzés volt. Szinte el se mertem hinni, hogy tényleg én vagyok a testemben, és én etetem a delfineket. Vagy nekem van ilyen fantasztikus barátom, és ilyen aranyos kishúgom. Hogy van családom!
Hazafele jövet, még mindig a delfinekről, és a fókákról beszélgettünk. Bár Lily elég fáradt volt már, mire hazaértünk, azért még leült egy kicsit tvzni Maryvel.
És mi kimentünk a tengerpartra Jackkel. Ez már szinte szokásunkká vált.
Most, ahogy álltunk, a lemenő nap fényében, összeölelkezve, úgy éreztem, hogy ennél tökéletesebb már nem is lehetne. Úgy hogy semmi baj nem érhet, míg Jack velem van.
Lehajolt, és megcsókolt. Először gyengéden, majd egyre követelőzőbben. Én teljesen elgyengültem. Nem tudom, talán a csóktól, de nem bírtam magam megtartani a lábamon.
- Kasszy, Kasszy, jól vagy? –hallottam még Jack ijedt hangját.
- Igen! - akartam mondani, de csak egy erőtlen hörgésre futotta.
Éreztem, ahogy a vér lassan csordogál ki a számból.
- Azonnal hívok mentőt! –mondta, és már szalad is velem fel a házba.
Egyre rosszabbul voltam. Nem kaptam levegőt, folyamatosan csak hörögtem, és fuldokoltam. Szerencsére Mary már lefektette aludni Lilyit. Nem akartam, hogy így lásson. Tudtam, hogy ez most nem fog elmúlni. Nem tudom honnan, de éreztem. Azt akartam, hogy a húgom emlékezetében ne egy vért köhögő, megtört ember éljen.
A mentő percek alatt megérkezett, de nekem óráknak tűnt. A kocsiban infúzióra kötöttek, talán lélegeztetőre is. Az egész világ egy nagy homályosság volt.
Tompán hallottam, ahogy emberek szaladgálnak, majd jött egy nyugodt hangú férfi, és beadott valami gyógyszert. Hirtelen megszűnt a fájdalom, és csak édes, mámorító sötétség maradt. És én boldogan belevetettem magam…
Mikor felébredtem, láttam, hogy Jack ül az ágyamnál, fejét a kezeire támasztja. Talán sírt?
- Jack. –a hangom furcsán reszelősnek tetszett.
Száraz volt a szám, és minden egyes levegővétel felért egy késszúrással.
- Jack. –próbáltam újra.
Ijedten kapta fel a fejét, majd rám nézett. Vörös volt a szeme, és olyan nyúzott, amilyennek még sose láttam. Megpróbáltam megfogni a kezét. Akkor vettem csak észre, hogy a kezem, szinte pont ugyanolyan színű, mint a hófehér ágyneműm.
- Szóval itt a vége? –kérdeztem reszelős hangon, de mosolyogva.
- Ne mond ez! Rendbe hoznak!
Olyan kétségbeesetten mondta ezt, mint aki valóban el akarja hinni a lehetetlent.
- Ne áltassuk magunkat. –nehezemre esett a beszéd. –Ez a pár hét, vagy hónap, olyan volt nekem, mit más embernek egy egész élet. Soha senkitől nem kaptam még ennyit, mint tőled, és hidd el, én boldogan halok meg!
Nem tudtam tovább folytatni, mert hirtelen megint jött a fájdalom. Sípolva vettem a levegőt, de szinte nem jött be semmi a tüdőmbe.
- Hívok orvost! –ugrott fel az ágyam mellől.
- Ne! –végre sikerült megszólalnom, és megint megfogtam kezét. –Csak begyógyszereznének, és nem tudnám elmondani, amit akartam.
- Rendben. –ült vissza vonakodva.
Láttam rajta, mennyire aggódik, és mennyire szeretne segíteni.
- Szeretnék kérni valamit.
- Bármit.
- Ha én már nem leszek, ugye vigyázni fogsz Lilyre? –könyörögtem. –Szeretni fogod? Segítesz neki?
Megint elfutotta a szemét a könny, és én görcsösen kapaszkodtam a kezébe.
- Hogy kérdezhetsz ilyet, te kis buta? –most először, mióta itt vagyunk, szomorúan, de elmosolyodott. –Ez természetes. Olyan lesz, mint a lányom.
Ekkor kinyílt az ajtó. Egy nővér lépett be rajta, és egy tálcán, egy tűt hozott.
Felidéződött bennem az összes emlékem. Mikor anya, és apa vitatkoztak, és én elmenekültem otthonról. Mikor csak ezek a tűk jelentették nekem a vigaszt az életben. És hogy most, mikor már az orvosok akarják nekem ezzel a gyógyszert beadni, mennyire undorodom tőle.
A nővérke intett Jacknek, hogy menjen oda hozzá, majd halkan beszélni kezdett. Jack komoran hallgatta, majd bólintott.
A nővér felém sétált a tűvel.
- Mi az? –kérdeztem a tűre nézve.
- Morfium. - mondta kedvesen. –Hogy ne fájjon annyira.
- Ne! –amennyire elfúló hangom engedte, kiabáltam. –Nem többé semmilyen drog!
Jack fájdalmasan, a nővér értetlenül nézett rám.
- Látom, hogy szenvedsz. –suttogta. –Ettől majd enyhülne a fájdalom.
Elmosolyodtam.
- Többé már nem kell semmilyen fájdalomcsillapító. –suttogtam. –Mostmár te vagy az én marihuánám…
Az ajkába harapott, és némán nézett rám. Majd intett a nővérnek, hogy elmehet.
- Csókolj meg! –kértem.
Lehajolt, és lágyan megérintette az ajkamat. Igazi, fájdalmas, szerelmes csók volt ez. Olyan, amit csak nagyon kevés ember kaphat élete során, és közülük s csak még kevesebben tudnak értékelni. Én tudtam.
- Szeretlek! –suttogta Jack.
De én akkor már nem láthattam az arcát. Minden egyre sötétebb, egyre békésebb lett. És én boldogan vetettem bele magam ebbe a boldog, örök álomba.
- Látod, már nem is fáj…
Jack soha többé nem lett senkibe szerelmes. Örökre hű maradt Kasszandra emlékéhez. Ígéretéhez híven felnevelte Lilyit, és úgy szerette, mintha a saját lánya volna. Lily később gimnáziumba, majd egyetemre ment. Híres írónő lett belőle. Ez a történet az ő tollából született, nővére Kasszy emlékére.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
