|
ESZTER by Kelly
Kelly 2007.07.02. 13:28
Amikor magamhoz tértem, néma csend vett körül. Egy nagyon kényelmes, puha ágyban feküdtem. A szobában, mert hogy az volt, félhomály uralkodott. Kinyitottam a szemem és nem láttam senkit magam körül. Lentről hangokat hallottam. Nagyon lassan, nem törődve az oldalamba hasító fájdalommal, kikeltem az ágyból. Magamra vetem a székre kikészített köntöst és lassú, reszketeg lépésekkel mentem le a hangforrás felé.
- Eszti! – Kristóf gyorsan odajött hozzám és fölvett az ölébe. Nem bántam. Rossz ötlet volt lejönni, már belátom. Tanárom lefektetett a kanapéra és az egyik lenti szobából kihozott egy pokrócot. Betakart.
- Ne haragudj – suttogtam.
Nem értette miért mondom. Sírhatnékom támadt, amiért ilyen vagyok. Azokban sem tudok megbízni, akik talán szeretnek? És én még azt hittem, hogy ő a…
Végigsimított az arcomon, majd puszit adott a homlokomra és a már nappaliban levő emberekhez fordult. Rendőrök.
- Feltehetnénk pár kérdést a kisasszonynak? – kérdezte az egyikőjük, kicsit lágyabban, a hivatalos hangnemtől.
- Hm? – nézett rám kérdőn Kristóf.
Nemet intettem. Nem akartam beszélni.
A rendőrök sóhajtottak, majd Bauer kikísérte őket. Az ajtóban még váltottak pár szót, aztán elmentek. Kristóf hozzám jött.
- Menjünk inkább vissza föl. Ott kényelmesebb lesz. Kérsz teát? – erre is nemet intettem. Azért a szobába fölmentem. Kristófé volt. Amin elcsodálkoztam, hogy rend volt.
- Kérsz valami pólót?
Bólintottam. Kaptam egy jó hosszú férfit. Kiment, amíg fölvettem. Alsó volt rajtam, amin csodálkoztam.
- Feküdnöd kell – mondta, amikor ismét visszajött. Bebújtam az ágyba. – Az ápolónők azt mondták.
- Kik? – rekedtes volt a hangom.
- Kórházba akartak vinni, de én nem engedtem. Tudom, hogy nem szereted őket. – Honnan? – Azt mondták, itthon maradhatsz, ha fekszel.
- Köszönöm – ledőlt mellém. Elég széles volt a francia ágy, de zavarba voltam, attól hogy mellettem fekszik egy férfi. Ránéztem és nem érdekelt. Közel húzódtam hozzá, és hozzábújtam.
- Ne haragudj – suttogta, miközben átölelte a derekam.
- Nem a te hibád.
- De igen! Nem vigyáztam rád eléggé. De ne félj! Mostantól nem engedlek el soha többé magamtól. Mindenhol veled leszek. De most aludj.
- Muszáj kérdeznem valamit – vágtam közbe.
- Nem, aludj.
- Nem! Muszáj tudnom valamit.
- Igen?
Lassan fölnéztem rá.
- Honnan van az a biliárdgolyó? – kérdeztem suttogva. Láttam rajta, hogy meglepődik, aztán azt, ahogy elsötétül az arca.
- Nem akarok róla beszélni.
- Ugyan olyanja van neki is! És én azt hittem, hogy te vagy! – zokogva fúrtam fejem a mellkasába. Jól esett kiadni magamból, báj a sebem fájt. Nem szólt semmit. Nem tagadott, nem csinált semmit, csak ölelt és puszilgatott.
- Ez egy nagyon hosszú történet, amiről nem szívesen mesélek – abbahagytam a hüppögést is. Per pillanat jobban érdekelt, amit ő mond. – Ez a golyó gimnazista korom óta megvan. Régebben fociztam és volt pár haverom, akikért bármit megtettem volna. Épp ezért, amikor kitalálták, hogy csatlakozni akarnak egy szektához, velük mentem, hogy megvédhessem őket. Nem kevésbé maguktól, mint másoktól. Eleinte ártatlannak tűnt, aztán egy csúnya gyilkossággal ért véget minden. A hosszú barátság, a szabadságom, egy osztálytársnőm élete, minden. Azt hittem meg tudom akadályozni, hogy ilyesmi történjen, de nem sikerült. Gyanúba keveredtünk és kiderült, hogy két barátom jogosan. 16 évesen lecsukták őket. Onnantól kezdve nem találtam a helyem a világban. Aztán megkaptam az állást és úgy gondoltam, valamit bepótolhatok, ami a múltamból kimaradt. A szektához mindenkinek volt kulcsa, amit ezzel a golyóval kaptunk meg. Egy nap aztán ránk talált a rendőrség és bevittek minket. Előzetes letartóztatásba kerültünk, mert azt hitték mi vagyunk a gyilkos banda. És később megtudtam, hogy igazuk volt. Minden összedőlt akkor, de túl léptem rajta. És most itt vagyok. Azt a lányt megerőszakolták és… annyira hasonlítanak a helyzetek… a rendőrség azért volt kint, mert meséltem a szektáról, védelmet akartak melléd, miután elmondtam mi hogy működik. Azt mondtam, majd veled megbeszélem. Most pedig aludj. Elég volt ennyi mára – szeme fátyolos volt az emlékezés miatt. Nem lehetett boldog gyerekkora. Aludjak? Egy ilyen vallomás után? Hogyan?
Megsimogattam az arcát, majd puhán megcsókoltam az ajkát. Nagyon finoman viszonozta. Meglepődött, amikor kutakodó nyelvemet érezte a szájában. Fel akartam vidítani. Most először csókolóztunk, úgy igazán és ettől kicsit jobb kedvem lett. Elhúzódtam
- Jó éjt – suttogtam.
- Neked is
Még egyszer utoljára megcsókoltuk egymást, majd átadtam magam az álmaimnak, hogy had tépjenek, szaggassanak kedvükre…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
