|
ESZTER by Kelly
Kelly 2007.07.02. 13:17
Némaságba burkolóztam, Kata beszélt. Újra ott álltunk leendő otthonunkban, Bauer tanár úrral együtt. Látszólag őket nem nagyon zavarta, hogy együtt fogunk lakni. Épp azt beszélték, hogy mikor költözhetünk, Bauer azt mondta, hogy felőle bármikor, ha gondoljuk a cuccokat is segít elhozni. Én ezt egyből visszautasítottam. Nem volt ínyemre ez az összeköltözés. Mint később kiderítettem, Katát nem tanítja.
- Kérhetnék egy szívességet? – kérdezte ő.
Bólintottunk.
- Nem lehetne megoldani, hogy így viszont tegezzük egymást? A suliban nem kell, de itthon jó lenne.
Kata egyből beleegyezett.
- Megpróbálhatom – én továbbra is a falnak támaszkodva, karba tett kezekkel álltam. Nem kívántam beszélgetni.
- Akkor… Kértek egy teát, vagy kávét?
- Nem – reméltem Kata sem akar semmit. De miért is akarna nekem jót?
- Kávét, köszönöm. Tejjel, két cukorral.
- Máris.
- Mi bajod van tulajdonképpen? – fordult felém érdeklődve „barátnőm”, amikor Bauer kiment.
- Semmi. Csak ő a matektanárom. Nem tetszik ez nekem.
- Ez volt a legolcsóbb, úgyhogy hagyd abba a hisztérikázást. Én most elmegyek állásinterjúra.
- Oké, megyek veled.
- Nem, most csak én megyek. Te holnap mész. Nem lenne jó, ha egyszerre mennénk. Te maradj itt és várd meg amíg visszajövök.
- Miért? – nyavalyogtam – Miért nem mehetek haza?
- Ma este van még szállásod, de holnap reggel kitesznek. Legalább most beülsz szépen a kocsiba, elhozod a cuccaid és mától itt lakunk.
- De még csak holnap…
- Ne vitatkozz! Már kijelentkeztem a koleszainkból, úgyhogy te is itt fogsz aludni.
Kevés kellett ahhoz, hogy neki menjek.
- Jól van. De ez volt az utolsó, hogy bármiben hallgattam rád.
- Viszlát! – kiáltott és kiment.
Pár másodperc múlva bejött Bauer.
- Hát Kata? Hová ment?
- El – nem voltam túl bő szavú. Felém nyújtotta Kata kávéját. – Nem köszönöm. Én is megyek, mert át kell cuccolnom.
- Segítsek?
Ezen elgondolkoztam. Mindig azt mondták, hogy két rossz közül a kevésbé rosszat, de itt most melyik az?
- Nem köszönöm. Egyedül is menni fog.
- Úgy hamarabb megjárnád.
Ajaj… kicsit eltört a mécses.
- Nem! Kérem hagyjon! Nem akarom! És ezt az egészet nem akarom! Elegem van! Mi lenne ha mindenki leszállna rólam? Miért nem lehet békén hagyni? Miért? – bevágtam magam mögött az ajtót és igen csak küszködtem a könnyeimmel. Nagyokat sóhajtottam. Bauer nehéz döntést hozott meg odabent.
Elindultam az utcán. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy autó gurul mellettem lassan, az én tempómban. A szívem hevesebben kezdett verni. Szemem sarkából láttam, hogy fekete a kocsi. Lehúzták az ablakot.
- Szállj be – hallottam a csendes hangot. Oldalra néztem.
- Ne merjen még egyszer megijeszteni! – sziszegtem és –mi ütött belém?-beszálltam.
- Merre?
- Majd mutatom.
Néma csöndben mentünk a kollégiumig, ahol is kiszálltam és jó 10 perc múlva értem vissza a kocsihoz. Bauer kiszállt, hogy segítsen bepakolni. Amikor a keze véletlen az enyémhez ért, hirtelen rántottam el, mintha forró vashoz nyúltam volna. Visszaültem a kocsiba.
- Indulhatunk? Nem kell valakivel beszélned?
- Nem
Elindultunk. Egyszer csak bepánikoltam. Elmentünk a lakásunk mellett, de nem álltunk meg.
- Hová visz? – kérdeztem ingerülten.
- Sehová, csak egy kicsit beszélgetni.
- Nem megyek sehová! Azonnal álljon meg. Ki akarok szállni – kétségbeesetten kiabáltam vele. Újra úrrá lett rajtam a félelem.
- Nyugodj meg, nincs semmi baj. Nem akarlak bántani.
Egy szürke épület előtt parkolt le. Felém fordult.
- Mikor történt? – ennyit kérdezett nemes egyszerűséggel.
Hatalmas szemekkel néztem rá és gyűlölni tudtam volna, amiért így néz rám. A zöld szemei barátságosan csillogtak és jelen pillanatban inkább láttam egy barátnak, mint a tanáromnak.
- Nem tudom miről beszélsz – dadogtam. A sokk ként fogtam fel, hogy mégiscsak letegeztem.
- Tudom, hogy mi történt.
- Honnan? – nem voltam képes többet rá nézni. Újra könnyezni kezdtem.
- Teljesen megváltoztál a napokban. Az állapotod komolyan aggasztó. És paranoiás lettél. Szóval? Mikor történt?
- Egy hete.
- Tudod ki volt?
Fanyarul elmosolyodtam.
- Nem.
- Beszéltél már róla valakinek? Voltál feljelentést tenni, voltál már orvosnál?
- Nem, nem és még mindig nem.
- Eszter! - nagyot sóhajtott. Elkezdtem sajnálni. Más is viseli azt a terhet, amit eddig egyedül vonszoltam. – Tudnál személyleírást adni? Hol történt? Milyen napszakban? Voltak szemtanúk? Akarsz feljelentést tenni?
- Könyörgöm hagyjon békén! – zokogva borultam az ölembe. Kis idő múlva Bauer magához húzott, én meg úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlt volna rajta.
- Miért? Miét pont én? Pedig… nem csináltam semmit! Én esküszöm – végre kiadhattam magamból valakinek. – És… annyira borzasztó volt. Annyira … fáj! Követni kezdett, aztán beszólt, aztán meg… megerőszakolt…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
