Meddig bírod?

6.fejezet: Új tanár kerestetik!

Nem sokat gondoltam ezzel az esettel később. Nem jelentett többet, csak egy jó szórakozást. Úgy sem látom soha többet a hapsit.

Mikor beérkeztem az öltözőbe láttam, hogy legalább 20 nem fogadott hívásom van, és egy SMS-em. Gondolom, mikor rájöttek, hogy nem tudnak elérni, biztos módszert választottak, amit előbb utóbb úgy is megnézek.

Remegő kézzel nyomtam meg a megtekint gombot.

„Flóra egyszerűen fantasztikus volt. Második ként jutott tovább az országos döntőbe, ami egy hónap múlva lesz. Nektek, hogy ment a fellépés? Magda”

Azt hittem kiugrok a bőrömből. Körbe néztem, hogy Tóth tanárnő bent tartózkodik-e, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem akkor elkiáltottam magam.

- Flóra bent van az országosban! – mindenki felém nézett, és eltelt egy nagyon hosszú másodperc, amíg felfogták, hogy mit is mondtam. Aztán üdvrivalgás tört ki, amit csak az ajtó csapódása szakított meg.

Tóth tanárnő állt ott, eléggé meglepetten, de elsiklani látszott a dolog fölött.

- Van okuk az örömre hölgyeim. – jelentette ki, úgy mintha csak azt mondta volna: „kék az ég” – A rendezvényt szervező úr rendkívül meg volt elégedve magukkal, így elképzelhető, hogy ezen túl egyenes bejárást biztosítottak iskolánk csoportjainak, a Művészetek Palotájába. Nagyon büszke vagyok önökre, tekintetbe véve, hogy ez volt első komolyabb fellépésük, hastánc műfajban. Fél óra múlva találkozó a busznál! Köszönöm!

Akkor ez az egész végül is jól fejeződött be. Flóra tovább jutott, és láthatom még az országoson, velünk pedig tökéletesen elégedett volt az esti program szervezője.

Valami ilyesmi módon foglaltam össze az eseményeket magamban, amíg átöltöztem, és rendezetten újra felakasztottam hastáncos ruhámat, a vállfára. Kilépve a művészbejárón hűvös levegő csapott az arcomba. Észre sem vettem, hogy mennyire meleg volt bent, egészen ideáig, mikor az egyébként nem túl hideg szél is jegesen hatott. A busz felé vettem az irányt, és fáradtan rogytam le Kata mellé. Nem szóltunk egy szót sem. Teljesen kimerült mindenki, nem a mindössze öt perces előadástól, hanem az egész napos izgalomtól. Becsuktam a szememet is, úgy pihentem, de azt hiszem el is aludtam, mert mikor kinyitottam a szemem, már állt a busz a suli előtt. Azon nyomban feléledtem egy kicsit, mikor felnéztem, és láttam, hogy a kollégiumi szobánkban ég a villany. Ez csak egyet jelenthet: Flóra és a többiek már haza érkeztek.

Legszívesebben felrohantam volna azon nyomban a szobába, de Tóth tanárnő még megállított minket a nagyteremben.

- Kérem, mielőtt felmennek a szobájukba, akasszák fel ruháikat a fogasra, majd én gondoskodom róluk. Szép munka volt, hölgyeim, nem mulasztom el, említést tenni az igazgató úrnál, a sikerük felől. Elmehetnek! Jó éjszakát!

Felakasztottam a ruhám, és már nyomultam is felfelé a lépcsőkön, a tetőtérbe. A keleténél kicsit nagyobb hévvel nyitottam be a szobába ugyan, de most ez nem foglalkoztatott. Már a folyosón lehetett hallani az onnan kiszűrődő hangzavart, és most, hogy ott álltam az ajtóban, már láttam is az okát. Majdnem az összes kollégista betódult a mi szobánkba, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy tizenketten is alig férünk el.

Lábujjhegyre emelkedtem, és Flórát kerestem a szememmel. Meg is pillantottam, egy hatodikos kislányok alkotta gyűrűben, az ágya mellett. Elkezdtem átverekedni magam a tömegen, és majdnem sikerült is elérnem Flóráig, de a hatodikosokon már nem tudtam átjutni. Szerencsémre azonban drága balerina barátnőm is megpillantott engem, és lerázta magáról a kicsiket, hogy odajöhessen hozzám, és csak mint az iskola forduló után, most is a nyakamba ugorjon.

- Megkaptam a hírt Magdától. – mondtam mosolyogva, miután szembe kerültünk egymással.

- Annyira boldog vagyok! Egyszerűen el sem hiszem! – ujjongott, de nekem sajnos kezdett visszatérni a fáradságom, és ez abban nyilvánult meg, hogy remegni kezdtek a lábaim. Flóra vidám hangja aggódóba csapott át. – Jól vagy?

- Persze! Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok. – nem hazudtam, tényleg nem volt semmi más bajom, viszont a másik, amiből tényleg semmi nem volt, az esély, hogy hamar változik a szoba nyugodt légkörűvé.

- Értem. – bólogatott Flóra – Hogy ment a fellépés? – tette fel újfent vigyorogva a kérdést.

- Én nagyon élveztem! Állítólag a pasi aki szervezte az egészet, nagyon megdicsért minket, és Tóth tanárnő azt is mondta, hogy lehet, hogy ezzel egyenes utat nyitottunk az iskola csoportjainak a Művészetek Palotájában. – foglaltam össze röviden a történteket. Azt már abban a pillanatban, hogy vége szakadt a fellépésnek, megfogadtam, hogy arról a férfiról senkinek sem beszélek. Tulajdonképpen azért, mert nem érdekes. Csak feleslegesen felizgatnám a fantáziájukat, mikor igazából nem is történt semmi különös. Színészkedtem egy kicsit tánc közben. Ennyi az egész. Hiszen ezt tanítják, akkor kipróbáltam.

Gondolataimból a vacsorát jelző csengő rángatott ki.

- Gyere! Együnk valamit! Jól fog esni, meglátod. – Flóra karon ragadott, és elkezdett kifelé húzni a tömegből, és nekem nem volt sem kedvem, sem erőm tiltakozni, meg valójában éhes is voltam, úgyhogy elképzelhető, hogy igaza van és jól fog esni a vacsora.

Út közben Magda csatlakozott hozzánk, aki szintén észre vette, hogy elég nyúzott vagyok, így a másik oldalamra állt, és kétfelől támasztva próbáltak eljutni velem az ebédlőig. Rendkívül hálás voltam a támogatásukért.

*

Rrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr….

„Ez meg mi a franc?” – gondoltam magamban bosszúsan másnap reggel – vasárnap – amikor megszólalt a csengő. Hány óra van ilyenkor egyáltalán?

Az éjjeli szekrényen lévő órára pillantottam. Nyolc. Remek! Legalább nem hatkor támadt kedvük ébreszteni minket.

A többiek sem voltak rózsásabb hangulatban, mint kiderült, miután felültem és megdörgöltem a szemeimet.

- Mi a jó fene történhetett? – méltatlankodott Eszter a mellettem elhelyezkedő ágyról.

- Nem t’om. – válaszoltam vállvonogatva. Ma reggel már kicsit jobban éreztem magam, tekintettel arra, hogy tegnap este elég ramaty állapotban voltam. Vacsora után még elmentem zuhanyozni, de már csak mint az alvajárók, azután bedőltem az ágyba, és ez körülbelül tízkor lehetett, úgyhogy eléggé sokat aludtam, még akkor is ha most felébresztettek.

A kollégiumi ügyeletes szólt be az ajtón:

- Húsz perc múlva gyülekező a nagyteremben! Ne késsenek! – és már el is tűnt, de szerencsére becsukta maga után az ajtót, mert ha nem teszi meg és meghallja, akkor súlyosabb következményei lehettek volna Bea kijelentésének:

- Remek! – csak úgy áradt ebből az egyetlen szóból a gunyorosság. Közben ledobta magáról a takarót, hogy szabadon fel tudjon ülni ágya szélére. Követtem a példáját, de nem akartam sokáig csak ücsörögni, és lógatni a lábaimat, úgyhogy hamar felálltam, és indultam is a szekrény felé. Magda szokatlanul könnyen ébredt és már ki is vette a ruháit, így szabad volt az utam, amiért küldtem is felé egy elismerő pillantást, persze csak hülyéskedésből. Rögtön kaptam is válaszul, persze ugyan ilyen stílusban, egy „hagyjál már” pillantást.

Elnevettem magam, felálltam, és odaslattyogtam a szekrényhez. Mindenből azt vettem elő, ami a kupac legtetején volt, de nem is sikerült annyira rosszra az összeállítás: farmer halásznadrág, lila rövid ujjú felsőrésszel, - ami deréknál húzott, utána viszont kiszélesedik, és kb. fél fenékig ér -, meg a fekete, kereszt pántos topánkám. Átmentem a fürdőkbe megmosdani, és fésülködni. Összefogtam a hajam, az órámra pillantottam, és láttam, hogy már csak három percem van leérni. Pont elég.

Magda az ajtófélfának támaszkodva várt rám, és mikor odaértem mellé, csak mordult egyet és indultunk lefelé.

- Fel nem foghatom, mi ennyire fontos vasárnap reggel! – zsörtölődött. Nem válaszoltam, hiszen mit felelhettem volna erre? Tudja jól, hogy nekem sincs semmilyen elképzelésem a dologgal kapcsolatban.

Lustán léptem le az utolsó fokról, és álltam be a sorba. A fiúk sem voltak boldogabbak, mint mi. Sőt talán még morcosabbak. Petivel elkaptuk egymás pillantását, és futólag elmosolyodtunk, de a következő pillanatban megjelent az igazgató úr, és az igazgató helyettes nő, a várandós Kovács Lídia tanárnővel, és akkor mindenki elhallgatott.

- Hölgyeim, uraim – kezdte diplomatikus beszédét Pataki igazgató úr – egy bejelenteni valónk van. – felszökött az egyik szemöldököm a magasba – Kovács Lídia tanárnő, mint tudják, hamarosan elhagyja iskolánkat, hogy anyaként folytassa munkáját az életben. Részünkről ez igen nagy veszteség, hiszen a tanárnő három műfajra is szakosodott. A tizedikeseket éri a legnagyobb kár, mivel őket mind a három műfajban oktatta is, már hosszú évek óta. De most az a nagy helyzet, hogy új tanárt kell keresnünk. – eddig mi is sejtettük, de azt hiszem, most jön csak a java… - Úgy döntöttük, ezt egy előadás formájában tesszük. A cím: Latin, társas, és modern tánctanár kerestetik! – „fantáziadús” – gondoltam gúnyosan magamban – Nem tudom, hogy találunk-e még egy embert, aki mind a háromra szakosodott, de reménykedem benne. Ha meg nem, akkor abban reménykedem, hogy sikerül három tanárt találni. Na, de most térjünk inkább vissza arra a bizonyos előadásra: A tanárnő már a jövő héten elment volna iskolánkból, de az én kérésemre itt marad még egy hétig, hogy tökéletesítse a műsort. Minden évfolyam előad egyetlen egy táncot. A műfajt kalapból fogja kihúzni Kovács tanárnő, itt a szemetek láttára, hogy ne legyen félreértés, vagy bármiféle probléma. Edit, megkérhetném, hogy jegyzeteljen? – fordult az igazgatóhelyetteshez.

- Természetesen. – udvariasan felelt, bár látszott, hogy csöppet sincs ínyére a dolog.

- Erre kíváncsi leszek. – súgta a fülembe Magda.

- Én is. – válaszoltam tömören, nehogy észrevegyék.

- Mielőtt elfelejteném: az előadás, jövő vasárnap lesz az iskola színháztermében. Szóval kerek egy hetük van felkészülni, ami annyit jelent, hogy kicsit borul az órarendjük, főleg azért, mert miután egyesével megtekintjük a táncokat, a műsort össze kell próbálni, és a hét nagy részében ezzel fogunk foglalkozni.

- Szerintem, kezdjük el a műfajok kihúzását. – javasolta Kovács tanárnő megmentve minket egy hosszabb szónoklattól.

- Hát persze! – felelte az igazgató, és oda tartotta a kalapot, hogy a tanárnő tudjon húzni belőle.

- Az első évfolyamosoké, a keringő! A másodikosoké a paso doble! – szegénykék. Ezek nem éppen a legkönnyebb táncok… - Harmadikosoké a cha-cha-cha! Negyedikeseké a foxtrott! – legalább nem nekünk fog jutni… - Ötödikeseké az argentin tangó! – vajon mi marad nekünk? – Hatodikosoké a merengue! Hetedikeseké a swing! Nyolcadikosoké a mambo! – na végre! Már közeledik hozzánk… - Kilencedikeseké a szamba! Tizedikeseké a modern tánc! – végül is… elmegy… - Tizenegyedikeseké a flamenco! – Kovács tanárnő nem húzott több cetlit. Az igazgató folytatta:

- Mivel a tizenkettedikeseket nem tanítja a tanárnő, ezért nem kell fellépniük vasárnap. A műsor hatkor kezdődik majd. Ami pedig a mai ébresztésüket illeti. Azért tettük, mert már ma elkezdenek készülni az előadásra. Egyetlen percet sem veszíthetünk! – azzal sarkon fordult, és kitűzött valamit a hirdető táblára, majd kivonult a teremből. Mi meg csak álltunk és néztünk.

- Ezt elég egyszerűen elintézték. – jegyezte meg Flóra.

- Nézzük meg, mit tűztek ki a táblára! – ragadott karon Magda, és húzott a tömeg felé, ugyanis mindenki azt akarta látni, hogy mi van a táblán.

Mire nagy nehezen oda jutottunk, már a többiek beszélgetéséből tudtuk, hogy a próbák rendje van kifüggesztve.

- Ma délután 4-kor. – állapította meg Magda. – Addig még sok időnk van.

- Én azt hiszem, elmegyek olvasni. – közöltem, és úgy is tettem. Felmentem a könyvtárba, és egészen ebédig olvasással mulattam az időt. Közben csatlakoztak hozzám a barátaim is, hiszen nem is nagyon lehet más szórakozást találni ebben az iskolában. Eszter nem olvasott. Ő inkább rajzolt, de arra is itt volt meg a tökéletes lehetőség.

Mikor megszólalt az ebédidőt jelző csengetés, visszahelyeztem könyvem a polcra, ahogy a többiek is. Odasétáltam Eszter fölé, hogy lássam min ügyködött az elmúlt négy órában.

- Megnézhetem? – kérdeztem a rajzra mutatva. Kicsit vonakodva csúszott arrébb, hogy lássam a képet. Mikor megpillantottam, annyira meglepődtem, hogy majdnem hanyatt vágódtam. Eszter engem rajzolt le, ahogyan olvasok. De nem is akár milyen módon. Csodálatosan élethű, és tökéletes ábrázolás volt. Fantasztikusan tehetséges.

- Aszta, de jó! – kiáltott fel Heni, halálra rémítve engem.

- Jó lenne, ha elindulnának lefele az ebédlőbe, mivel én is szeretnék még ma ebédszünetet tartani. – szólt ránk a könyvtáros nő. Eszter felkapta a rajzát, összetekerte, és ráhúzott egy duncosgumit, hogy úgy is maradjon.

- Én ezt felviszem a kolesz szobába. Majd utánatok megyek. – mondta, mikor kiléptünk a könyvtárszobából.

*

Ebéd után levittük a cuccainkat a mosodába, majd a szobánkban zenehallgatással próbáltuk elütni az időt négyig. A kis hordozható rádiót, még Flóra hozta be évekkel ez előtt. Nem a legjobb darab, de a célra megfelel.

- Nem hiszem el, hogy ilyen lassan telik az idő! – hallatszódott be a folyosóról Petra nyafogása. Csak összenéztünk a lányokkal, és az égre emeltük tekintetünket.

De sajnos igazat kellett adjak Petrának: nagyon lassan telt el az idő négyig.

Fekete halásznadrágot, és szürke ujjatlant húztam a próbához, plusz a megfelelő cipőmet.

Csapatostul mentünk át a szemközti épületbe próbára, és amint mindannyian megérkeztünk a tanárnő bele is kezdett mondókájába.

- Önök az egyetlen csoportom, akikkel új koreográfiába kezdek az előadáshoz. Természetesen nem lesznek benne új lépések, ugrások vagy mozdulatok. Az már kicsit túl nagy kihívás lenne. Hamar meg fogjátok tanulni, de tudjátok milyen sok idő kell ahhoz, hogy egy tánc beérjen… hónapok. Nekünk van egy hetünk elérni, ugyan ezt a szintet. Számíthatok magukra?

Mi csak bólogattunk. Három elég sikeres számunk is van ebben a műfajban… nem igazán értettük hát, hogy miért kell még egy új. De sebaj! Majdcsak lesz valahogy…

- Többek között arra sincs idő, hogy hosszú csatákat folytassanak a szóló szerepekért. Szóval én döntök, és nem érdekel, hogy igazságosnak tartják-e, vagy sem. – Fürkészően végignézett a csoporton egyszer-kétszer, és csak azután folytatta. – Már el is döntöttem, hogy tíz éves munkája alapján kié lesz a szóló szerep. – megint egy kis hatásszünet… - Mikes Dorottya kisasszony, megtisztelne minket? – meg sem tudtam szólalni először a meglepetéstől. De hamar visszatért az eszem, és daráltam a protokollt:

- Persze tanárnő, részemről a megtiszteltetés.

- Rendben! Akkor kezdjük is! Az Enya, Sail away című, kicsit misztikus számára készítettem egy koreográfiát maguknak. Előre szólok: nem szabad majd mosolyogniuk!

*

Iskola, koreográfia tanulás, műsor összepróbálás, és hip-hop elment ez az egy hét. Azon vettem észre magam, hogy az öltözőben állok, és várom, hogy kisminkeljenek.

- Á, a kis szólótáncosunk! – ezzel a felkiáltással fogadott Zita, mikor leültem a székbe.

Minden teljesen fekete volt. Ruhák, parókák, így a sminkek is. Az enyém sem különben.

Amit még nem említettem korábban, és mások számára szokatlan lehet, hogy minden előadáson tök más külsővel jelenünk meg, ezért az emberek meg sem ismernek minket újra, ha netán kétszer látnák a műsorunkat. Ebben nagy szerepet játszanak a parókák és a smink. Így már érthető gondolom.

Most éppen egy hosszú, szög egyenes, fekete parókát viseltem, ami nagyjából a csípőmig ért le. Egyébként picit hullámos, vállig érőnél éppen csak hosszabb egészen sötétbarna hajam van.

Zita éppen befejezte a sminkemet mikor kinyílt az ajtó.

- Hölgyek! Indulás!

Én álltam elöl, és vezettem a sort. Fellépkedtem a színpadra, míg a többiek elfoglalták helyüket két oldalt. Teljes sötétség uralkodott. A közönség éppen úgy nem látott engem, ahogy én sem láttam őket, de egy nagy különbség volt. Én hallottam őket. A vibráló morajlástól megremegett a gyomrom.

Lassan ereszkedtem le a kiinduló helyzetbe és takartam be magam teljesen, fekete, négyszög alakú selyemkendőmmel. Két szemben lévő sarkán van egy-egy lyuk a mutató, vagy a középső ujjaimnak, amelyik éppen kényelmes, és így kiterítve teljesen letakar, de majd ha felülök, akkor visszahajtva egy háromszöget fog formálni a hátamnál.

Kigyúltak a fények. Egy egészen kicsi résen át láttam, hogy lila a megvilágítás. Meghallottam a zenét, és rögtön megmozdultam. Azzal a szaggatott mozgással ültem föl, amit a tanárnő tanított az elmúlt héten. Nem is olyan rossz! A kendő is már a helyén, és most jön a felállás.

A refrénig háttal állok a közönségnek, és a forgásoknál a kendővel takarom az arcomat. Csak a refrénnél fordulok meg, de akkor sem teljesen kivehető még, hogy ki is vagyok, mert rögtön ugrások következnek. Dobbantok, felhúzom a lábam amennyire csak tudom, hátrahajtom a fejem, és érzem, hogy talpam végigsiklik a parókán. Tökéletes! Akkor ezt még háromszor, egy-egy forgással elválasztva, és már jönnek is be a többiek. Az a három ugrás pont elég, hogy a színpad szélére kerüljek, és betóduljanak a többiek, két oszlopot alkotva, egy kis vágással középen. Oda kell majd beállnom a harmadik nyolcasra, amikor a lüktető rész következik a zenében. Elmegyek a színpad szélénél, az egyik oszlop mellett, majd a hátuk mögött, és mikor már közel jártam lecsúsztattam ujjaimról a kendőt, és csak fogtam, felemelve két végét. Beálltam a helyemre. Mikor fésű alakban helyet cseréltek, és én nem látszódtam, hátradobtam a kendőt, és négykézlábra ereszkedtem. Így csúsztam előrefele az egészen csöndes rész alatt. Olyan furcsa érzésem támadt. A zenének a döngő ritmusa eddig mintha megegyezett volna szívverésemmel, most azonban, mintha szívem lenne kihangosítva a zene helyett, annak dübörgését hallom.

Nem volt időm tovább elmélkedni, mert megérkeztem előre és következett a közös rész. Hatalmas odafigyelést igényelt mindenkitől.

Mikor vége szakadt a zenének, szinte el sem hittem. Beálltunk egy sorba, és közösen meghajoltunk. Peti mellett álltam a sorban, és ha nem noszogat egy kicsit, hogy mozduljak meg előre, esküszöm, elfelejtek külön is meghajolni.

Előre lépkedtem, és szép egyenes háttal megdőltem előre. Tökéletes előadás. A közönség tapsol, ujjong, éltet. Ott állsz a reflektor által kirajzolt fénykör közepében, és érzelmek nélkül tekintesz a távoli széksorokra.  Nem mosolyoghatsz. Ez nem az a koreográfia. Te is tudod, hogy mi jár érte, ha mégis megteszed.

Megfordultam és a többiekkel együtt levonultam a színpadról, be egyenesen az öltözőbe. Fáradtságtól remegő térdekkel rogytam le a padra, és húztam le a parókámat.

 - Keményen megdolgozott a sikerért kisasszony. Megérdemelte. – vetette oda nekem Kovács tanárnő. Ha mondjuk egy kutyának mondta volna, aki nem érti a szavakat, csak a hanghordozást, akkor az tuti nem jött volna rá, hogy ez dicséret volt. Csak bólintottam, és közben azon járt az eszem, hogy remélem találnak valami jó tanárt, ha már ennyit fáradoztunk.

*

Rrrrrrrrrrrrrrrr…

Ez a csengő egy átok! Főleg hétfő reggel, egy kemény hét, és egy végig izgult, majd végigtáncolt este után. De nem volt más választásunk fel kellett kelni.

Olyan fáradt voltam, hogy csak azért tudtam, merre kell mennem, mert már tizedik éve csinálom végig ugyan azt az utat minden reggel.

A sorba is így álltam be, és nem is nagyon figyeltem oda, arra, amit az igazgató úr mondott. Csupán foszlányait kezdtem felfogni, és a végére, már egészen sikerült rákoncentrálnom.

- … az a fantasztikus hírem van, hogy a tegnapi előadás után jelentkezett egy tanár, aki szintén mind a három műfajból ki van képezve tökéletesen. Még csak most végzett az egyetemen, és azt hiszem, nem bűn, ha elárulom, hogy huszonhárom éves, mindössze. Ő fogja átvenni Kovács Lídia tanárnő csoportjait, szóval minden marad a régiben az órarendet illetően. Apropó: Urbán Andrásnak hívják, már ma munkába áll, és ha minden igaz már itt kellene lennie.

Ekkor egy másik férfihangot hallottam meg az ajtó felöl.

- Jó reggelt mindenkinek! Elnézést a késésért!

Kíváncsiságom nagyobb volt lustaságomnál, úgyhogy az ajtó felé fordultam. De amikor megpillantottam, azt kívántam: bárcsak sosem fordultam volna felé.

„Jesszusom! Én most ájulok el!”