Nagypapa és Nagymama

- Anyu! Siess már! Így soha nem érünk fel! – nevetett boldogan egy aprócska kislány. Nem lehetett több öt évesnél. Hosszú barna haja lobogott utána, miközben felfelé szaladt a régi kőlépcsőn, aprócska kezeivel a magas, poros kovácsoltvas korlátba kapaszkodva. Nagy őzike barna szemei boldogságot sugároztak, ugyanúgy, mint minden alkalommal, amikor szeretett nagyszüleihez mentek. Nem laktak messze, hiszen Mama és Papa lakása Budapest belvárosában, míg az övéké a külvárosban volt, kocsival alig fél órára, ha nagy is volt a forgalom. Édesanyja, a korát meghazudtoló fittsége ellenére is alig bírta követni. Szerette boldognak látni kislányát, mint minden más anya a világon. Nem sokban különbözött ragaszkodása lányához, mint más anyáké a saját gyermekükhöz, mégis mintha egy kicsit jobban kötődött volna leányához. Egyszer már elvesztette egy másik gyereket a megszületésénél, ezért kisfiát, majd később második gyermekét még a széltől is óvta.

-          Nézd csak, Cirmi megint elénk jött! – mosolyodott el az anya a szürke, félszemű kandúr láttán.

-          Tényleg! Szia, Cirmi! Rég láttalak. – simogatta meg a csöppség nagymamája macskájának fejét.

Időközben felértek a legfelső emeletre, ahol az ajtóban nagyszülei már mosolyogva várták őket.

-          Mama! Papa! – szaladt boldogan nagyszülei karjaiba a kislány.

-          Szervusz Kincsem! – mosolygott az öreg hölgy. – Gyere, készítettem neked lekváros kenyeret. Úgy, ahogy szereted: katonákra vágtam. Na, sipirc befelé, kis hadvezérem.

-          Anya, elkényezteted!

-          Én is mondom neki, de soha nem hallgat rám. – morogta az orra alatt Nagypapa.

-          Te beszélsz, te vén csavargó! Már megint hányadik kazettát vetted meg neki? – dorgálta meg játékosan férjét Nagymama.

-          Mindketten elkényeztetitek. – szólt rájuk lányuk. – Anya, indulnunk kéne a temetőbe, hatalmas a forgalom. Ha még ma oda akarunk érni, meg vissza, akkor sietnünk kell.

-          Egy pillanat, csak hozom a gereblyét.

-          Anyu! Mama! – futott ki a kislány a nappaliból. – A Bátyushoz mentek?

-          Igen, Kincsem. Addig te itt maradsz a Papával. Este érted jövök, rendben? – simogatta meg lánya arcát az anya, majd belekarolva édesanyjába lesiettek a lépcsőn.

Bátyus Nagymama és Nagypapa középső gyermeke volt, de húszas évei elején elvitte a szívbaj. Pont abban az évben, amikor legfiatalabb lányuk fia, a kislány bátyja megszületett. A legidősebb testvér Budapest mellé, egy kisebb városba költözött már évekkel ezelőtt a saját családjával, így szülei csak a legkisebb testvért és két gyermekét látták rendszeresen, bár az idősebbik már kijárta a gimnáziumot. A fiatalabbik gyermek éppen az ebédlőasztalra készített tányérból majszolgatta a baracklekváros kenyér-katonákat.

-          Kicsim, kimegyek bagózni, itt leszek az ajtó előtt, ha kellek. – egy nagy körfolyosós ház volt, ahol a Nagyszülők laktak. Nagypapa egyik kedvenc elfoglaltságai közé tartozott a folyosón való cigarettázás.

-          Papa, nem szabadna ilyen sokat bagóznod! Büdös is, és beteg is lehetsz tőle!

-          Ejha, mikor lettél te ilyen okos, kicsi lányka? Nem lesz tőle semmi bajom, ne félj! – mosolygott kedvenc unokájára az apóka, majd kilépett az ajtó elé és rágyújtott. Nem sokkal ezután unokája is követte.

-          Papa, elmegyünk ma sétálni? És a cukrászdába?

-          Persze, hogy elmegyünk! Edd meg szépen a kenyeret, mert Mama meg fog rám haragudni, ha nem eszel eleget, aztán elmegyünk, és kapsz fagyit, rendben?

-          Rendben! - nevetett fel boldogan a kislány és már bent is volt a konyhában.

Nem sokkal ezután már egy, a cukrászda felé vezető, hatalmas zebrán keltek át. A kislány szorosan kapaszkodott Nagypapája kezébe, miközben a jobbjában egy régi, fából készült botot szorongatott, arra támaszkodva.

-          Nemsokára itt a Húsvét. Milyen kazettát szeretnél ajándékba? – nézett kedvesen unokájára, egy CD bolt előtt elhaladva.

-          Hm… nem is tudom. Mondjuk a Piroska és a Farkast!

-          Akkor ezt megbeszéltük.

A kislány szeme örömtől csillogott. Imádta a Papáját és ez fordítva se volt másként: Nagypapa kedvenc unokája a kislány volt. Senki nem tudta, hogy miért pont ő a rengeteg unoka-, és dédunoka közül, bár sokan úgy gondolták, hogy talán azért, mert még kicsi és nem tud visszabeszélni. Ezek a vádak még a későbbiekben is nagyon rosszul estek a lánynak, de a szíve mélyén mindig is tudta, hogy talán mégis igazak. Ki tudja?

Időközben megérkeztek kedvenc cukrászdájukba és el is foglalták a törzshelyüket. A felszolgáló kisasszony már mosolyogva jött is oda hozzájuk, üdvözölni őket.

-          Csókolom, János bácsi! Szervusz, picike. Mit tetszenek kérni?

-          Én egy kávét szeretnék kérni, a szokásost, az unokámnak pedig egy jó nagy adag fagylalt kelyhet.

-          Abból is a szokásosat? – mosolyogott kedvesen a pincérnő.

-          Igen! – rikkantott boldogan a kislány is.

Késő ősz volt. A kislány ismételten Nagyszüleinél volt. Csak Nagymamája tartózkodott otthon, Nagypapája már az érkezésekor se volt ott.

-          Mama! – ment ki a konyhába a lány. – Hol van a Papa?

-          Kicsikém, a papa kórházban van. – szólt szomorkásan az öreg hölgy.

-          De miért? Beteg? Ugye meg fog gyógyulni?

-          Persze, hogy mg fog gyógyulni, kincsem! – mosolyodott el Nagymama, majd visszaterelte kis unokáját a szobába, a régi játékokhoz, hogy ő nyugodtan meg tudja főzni az ebédet.

-          Ott vagyunk már, Mama? – kérdezte a kislány Nagymamáját, útban a kórház felé.

-          Még pár perc, kincsem.

Pár percen belül valóban megpillantották az egészségügyi létesítmény a nagy forgalomból kimagasló hatalmas épületét. Egy hatalmas kerten keresztül vágtak át a kórterem felé. Január eleje lévén, és az elolvadt hótól minden nedves volt. A kislány kíváncsian forgatta a fejét még akkor is, amikor beléptek a szobába, ahol Nagypapa feküdt. Nagymama lesegítette róla a kabátot, hogy majd mikor kilépnek újra a hidegbe, unokája ne fázzon meg.

-          Szia, Papa! – rohant oda a szobában lévő egyetlen ágyhoz a kislány.

-          Szervusz, én kicsi Csillagom! – válaszolt erőtlenül az ágyban fekvő férfi.

-          Papa, jól vagy? Mikor engednek végre ki? Ugye, majd ha hazamehetsz, akkor elmegyünk fagyizni?

-          Persze, hogy elmegyünk, drágám!

Még egy ideig beszélgettek, mikor Nagymamája felállt, hogy ideje indulni. Jó alaposan felöltöztette unokáját, hogy ne fázzon, elbúcsúztak Nagypapától, majd újra kiléptek a hatalmas kertbe. Ott a kislány egy fa alatt meglátott valami lila virágot és rögtön odasietett. Nagymama rögtön ment is utána.

-          Mama, mama, nézd! Ez milyen virág?

-          Ez, kincsem, az év első ibolyája. Furcsa, ilyen korán még nem szokott nyílni.

-          Bevihetem még gyorsan Papának?

-          Persze, de siessünk.

Mikor újra benyitottak a kórterembe, már senki nem volt ott.

-          Biztos, csak WC-re ment. Ugye, Mama?

-          Igen, biztosan… Tedd le szépen az éjjeliszekrényre, biztos megtalálja majd.

Az óta a délután óta már eltelt nyolc év. Öt ember egy nagy márvány sírkövet áll körül. Mindenki könnyezik. A sírban három ember fekszik: egy házaspár és a középső gyermekük. A másik kettő egymás vállán sír. Egy hosszú, fekete bőrkabátos, - garbós, - szoknyás – bakancsos, barna hajú lány rájuk néz. Gúnyos mosolyra húzza ajkait. „Bezzeg ilyenkor nem veszekszenek. Mindig az ilyen pillanatok hozzák össze a néha oly’ rosszban lévő embereket. Fura…”Mostmár tudja, hogy Nagypapája azon a bizonyos estén halt meg, amikor ők bent jártak nála a kórházban. Csontrákja volt, végzetes. Már nem lehetett rajta segíteni. Édesanyja és Nagymamája csak a temetés után három nappal mondták el neki a szörnyű hírt. Akkor bement a szobájába és elkeseredettségében torka szakadtából üvöltött – már ő se tudja, hogy kivel – és zokogott, miközben az ágyát püfölte aprócska ökleivel. Nagymamája belebetegedett a gyászba és ezelőtt valamivel több, mint egy évvel, egy novemberi délelőttön ő is távozott az élők sorából.

Négyen megtörlik szemüket, majd elindulnak egy autó felé. A lány leteszi az általa külön vett vörös rózsát a sírra. Egy könny csordul le fehér arcán, majd ellép a hideg kőtől, és ő is a kocsi felé veszi az irányt. Bent szűkös a hely, ezért szinte az ablaknak préselődik, mikor becsukja az ajtót. A motor felberreg, majd bátyja a gázra lép, és szépen, lassan eltávolodnak a sírtól.

A lány még egyszer utoljára visszanéz, majd feltekint az égre. Csendben elerednek a könnyei.

„Szeretlek, Titeket, Mama és Papa. Hiányoztok…” – gondolja, majd lassan visszafordítja figyelmét az egyre felszabadultabb társalgásra.