Szeméből bűn, megbánás és ezeréves szomorúság áradt. Azt mondta, soha többé nem fog varázsolni… csupán erre emlékszem. Nem tudom a nevét, a helyét és idejét annak, hogy mikor láttam őt utoljára, de ez a halvány emlék még mindig olyan nagy hatással van rám, hogy elsüllyedek a szomorú szemei tengerében. Szörnyű volt látni. Nem tudom mit tett, de nagyon szörnyűnek kellett lennie, ahhoz hogy így meggyűlölje magát és erejét. Tudom, mert éreztem, hogy erős. Csak úgy áradt a lényéből, de ő megtagadja és elnyomja. Csupán azért, mert fél… retteg a múlt árnyékától, és nem bír vele szembe nézni, harcolni ellene, vagy elfelejteni. Saját magát sújtotta milliom éves átokkal, saját lelkét pusztítja a mardosott kín lángjaival. Én nem segíthetek rajta… én nem, de megtenném. Nem bírnám még egyszer végignézni a testét, a lelkét. Nem mernék még egyszer a szemeibe nézni, ha tudom, én nem tehetek semmit. Na és most? Miért adta a sors, hogy találkozzak vele? Akárhogyan is de, örökre elkerülhettem volna a találkozást, de ez már nem csak rajtam múlik…

Két héttel a találkánkra kijelölt időpont előtt érkeztem a városba. Rémes hely volt. Folytonos, megtörhetetlen ködfelhő borította a világot. Valahogy az volt az érzésem, hogy itt örök sötétség van és sohasem kel fel a nap. De ami még ennél is jobb volt az maga a város. Minden macskakővel volt kirakva. A házak kicsiny, szürke téglából épültek direkt barátságtalan külsőt nyerve. Mindenhol keskeny, szűk sikátorok és sikátorszag. Már most rosszul vagyok a helytől… de ha egyszer, muszáj…

A szálláson feküdtem, amikor felfigyeltem a következő különös dologra. A plafonon egy árny suhant végig. Macskaszerű árny, gyorsan és kecsesen. Na nekem már ez is elég volt, pláne az itteni furcsaságok után. Köpenyt öltöttem magamra és kisétáltam a nyirkos éjszakába. A hideg levegő villámként csapott meg az állott fogadói levegő után. Mélyen magamba szívtam és elmostam kétes gondolataimat. Békésen tűrtem, vagy inkább élveztem, ahogy a hűs északi szél hidege arcomba csap és megtáncoltatja sötét fürtjeimet. Lehet, hogy nem is láttam semmilyen árnyat, az is lehet, hogy csak egy kóbor macska volt. Egy kóbor macska… de mégis… ez a hely borzalmas! Elegem van belőle!

Elindultam vissza a fogadó kopott lépcsőhöz, de valami megállított. Egy érzés, mely kínként járta át a testem. Visszafordultam és megláttam a macskát. Fekete bunda, kecses test, izzó, sárgás szempár. Ijesztő volt, ahogy rám nézett. Mintha egy régi bűnömért büntetne. Aztán hirtelen eszembe jutott: Aliz! Ő az egyetlen, aki ilyen szörnyetegekkel riogatna engem - néztem gúnyosan farkasszemet az állattal, majd köpenyemhez kaptam és felrohantam a fogadó lépcsőjén. Az öreg portás rögtön leintett, persze számítottam rá

- Norisz úrfi - kiáltott utánam. Én egy pillanatra meglepődtem aztán eszembe jutott, hogy ezt a nevet adtam meg. Miért is nem találtam ki valami jobbat?

- Igen?

- Levele jött. - nyújtotta ide a sárgás borítékot.

- Köszönöm - mondtam erőteljesen és átvettem.

Mohón feltéptem a szobámba menet és leheveredtem a mocskos székbe. Most már nem is zavart annyira a szoba ronda, koszos külleme, csak a kezemben szorongatott írás, amin ez állt:


Kedves Alex!

A drága és odaadó, legfőképpen szerető JÓMAGAM úgy döntött, hogy unatkozik. Így gondolom megérted ama döntésem, hogy abba az Istenhátamögötti kis romhalmazba utazok, ahol te is tartózkodsz. Remélem örömmel, várod majd érkezem… persze túlzásba nem kell vinni^^és majd kellőképpen üdvözölsz Holnap, ismétlem: HOLNAP délután háromkor a buszmegállónál… és mi az a hülyeség, hogy oda nem jár vonat repülő, meg egyéb szörnyűség??? Egyszóval addig is ne rágd le a körmöd tövig, nemsokára ott leszek, és majd pompázhatsz gyönyörű fényemben.

Aliz

Ui.: etesd meg Robint… ő a kandúr, akit odaküldtem, valószínűleg már találkoztál vele. Na páá!