|
A SZÉLHARCOS by Rhea
Rhea 2007.06.12. 15:06
Az iskola csendes volt, a szünet múltán. Ám Amiantának semmi kedve nem volt bemenni a terembe. Csak rótta az üres folyosókat és bámulta a fekete-fehér, sakktáblaszerűen kicsempézett utat. Ámélkodásából léptek zaja zökkentette ki. Agyán átfutott a gondolat, hogy rá vadásznak, de tudta az üldözési mániája most nem ésszerű, úgyhogy le is mondott a tervről, melyet már régen őrizgetett. Az egyik folyosóról a reggeli srác fordult be a tűzlépcsőre. A lány kapott is az alkalmon és utána settenkedett. Lélegzetét erőszakkal lelassította, lépteit nesztelenre cserélte és érzékeit kiszélesítette. Minden porcikájával az idegent figyelte. A fiú leült a tetőn és bámulta a semmibe. Amia nem igazán értette a viselkedését, mert ő szokta ezt tenni, illetve tette eddig, ha szüksége volt a természet társaságára, szeretetére.
A lány egyre közelebb merészkedett, lassan mögé ért és izgalmában levegőt, sem mert venni, majd hirtelen elhatározásból leült reggeli ismerőse mellé. Mondani se kell ő igen csak meglepődött.
Kicsit hátrált, majd visszakúszott eredeti helyére. Nézte a lány arcát, aki mintha észre se venné társaságát. A fiú csak úgy rutinszerűen elhúzta tenyerét a szép arc előtt, ami erre mélyen szemébe nézett. Volt a tekintetében valami végetlenül bánatos, ami annyira kívánta a védelmet és a szeretet, hogy nem bírta állni a sötét szemek fürkészését. Arcát elfordította, és titkon pír lepte el azt.
Mindkettőjük szíve hevesen dobogott, de ezt egyik arc sem fejezte ki. Ugyanazt érezték: vágyakozást. A másik illatát, testét, melegét akarták élvezni. Nem merték bevallani maguknak, de nem bírták ki egymás mellett. Annyira vonzotta őket a másik ereje, ami vulkánként tört felszínre, hogy legszívesebben harcoltak volna egymás ellen, vad szenvedéllyel az idők végezetéig, csak, hogy ne kelljen ezt érezniük. Minden porcikájuk remegett, és ekkor egyikük kitört a képzelet világából.
A tündér kitágult szemekkel meredt maga elé. A szellő langyossá forrt és őrült szenvedéllyel táncoltatta meg a fák koronáját. Az égiek elborultak és villámokat küldtek a halandó világába. Az égi energia nyomain vörösen serkent ki a fellegek vére. Lassan, lilásan behegedt nyomuk, és végül eltűntek.
Amikor a fiú észrevette, mit néz annyira a mellette ülő szépség, arca eltorzult. Hirtelenjében magába fordult és kitörölte érzelmeit. Ennek hatására a fellegek világosodni kezdtek, az ég kitisztult, a szél lecsitult.
A srác felállt és otthagyta az ücsörgőt. Érzelmei eltűntek és teste visszament az épületbe.
Amikor Amia meglátta a villámokat, a felhőket, amikor megérezte a szelet, megértette. Ereje nem tűnt el, de immáron nem ő irányítja. Hűséges játszótársa talált valakit, aki még erősebb nála, és mégjobban tud vigyázni rá. Őt pedig annyi év után dobta.
Lelkében düh forrt és eszébe sem jutott azt a barátja ellen irányítani, Ellenkezőleg. Riválist látott abban, aki elvette tőle a szelet. Haragja nem kegyelmezett és fénylő betűkkel fogadalmat égetett a tünemény lelkébe. Pusztulást akart arra, aki elvette tőle a kedvesét. A szerelmétől megfosztott állat se cselekedne másként. Mindent megtenne azért, hogy visszakaphass, még akkor is, ha ezért valakinek életével kell fizetnie.
Kizökkent bosszúálló tervéből és maga mellé tekintett. Nem látta az idegen reakcióját, sem azt, hogy elment. Nem fogott fel sokat az előbb történtekből. Átgondolt mindent, ami eszébe került és döntött. Nem fog bántani senkit, de nem adja fel harc nélkül kedvesét. Jegyese, a természet és biztosan visszatér hozzá, ha meglátja, de ha arra kerül sor, hogy valaki megsérüljön, leállít mindent.
Ezzel a gondolattal jelentősen csillapította bosszúvágyát és lenyugtatta háborgó lelkét. Ő is felállt és elindult terme felé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
