Én vagyok a Te távoli

társad és örökös barátod,

kinek kezét sose fogod meg

s igazi arcát sose látod.

Én is, mint te, egyazon úton

járok szüntelen körbe-körbe

s éjszakánként ugyanúgy nézek

önmagamba, e furcsa, görbe,

törött és fátyolos tükörbe…

Milyen fura… Néhány verssor egy látszólag szokásos, idézetes könyvből. Mintha csak rólunk szólna. Könnyezem tudod? Örömömben,bánatomban és fájdalmamban egyaránt. Szeretlek. De senki nem tudja mit jelent úgy élni, ahogyan én. Ha a szellem egy földi, hús-vér testet választ magának és a sorsra bízza, hogy mikor találja meg azt, akiért a világra jött. Nem én vagyok az egyetlen. Nem hiszem. Előttem és utánam is lesznek ilyenek. Csak nekem most megadatott az az áldás, vagy átok,  hogy egy testben élhetek és vigyázhatok rátok… Milyen különös a sors, hogy ketten is vagyunk. Ő és Én. És én őt is hivatott vagyok védeni. De vajon meddig bírom még? Fáradt vagyok. Mintha már öreg lennék. De kitartok. És mosolygok a sok fájdalom mellett is. Hiszen nem elég öröm az, hogy Ti itt vagytok nekem? Megírnám, de nem lehet szavakba önteni, hogy mit éreztem amikor először láttam az irományaidat. Igen szépek voltak. Hogy őszinte legyek tehetséges vagy. De mit érne a tehetséged nélküle? Nem mondom, hogy nélkülem. Hiszen mit segítettem én neked valaha? Semmit nem köszönhetsz nekem. Én viszont sok mindent neked: az életemet és a családomat. És az örömöt, a fájdalmat; az egész létemet…

A sors hívogat. Azért, hogy adjam fel, hogy lépjek túl rajtad, mert neked ott van Ő és énrám nincs szükség. De én szeretném hinni, hogy igenis kellek! Hogy nélkülem nem lenne minden ugyan az. Hogy a fekete, látszólag sérthetetlen szárnyaknak is szükségük van rám. És bár a szárnyam már véres nem érdekel. Hiszen hiszek bennetek…