- Igen, akarom! – bólintott gyorsan Tim.

Celest helyben hagyta a döntést, majd elköszönt. Kilépett az erkélyre s felemelkedett a levegőbe. Tim utána szaladt és felnézett az égre, de már csak egy fénylő pontocskát látott, ami az ég felé úszott.

Már most hiányzott neki a lány. Abban a pillanatban szívébe zárta, ahogy megpillantotta a szoba közepén állva. Még alig ment el pár perce, de már a holnapot várta, amikor újra láthatja…

Ekkor lépett be az ajtón Sophie. Tim gyorsan a zsebébe tömte, az anyja ajándékát és visszament a szobába. Dajkája rosszallóan megjegyezte.

 - Mit mondtál az apádnak?

 - Miért?

 - Most jelentette be, hogy lezárták a licitet, és hogy Zsiványt mégsem adja el. Mert kiderült, hogy a ló beteg!

 - Nahát, igazán? – kérdezte ártatlanul Tim.

 - Ne add nekem az ártatlant, mit csináltál?

 - Én semmit, csak ügyesen játszottam a lapjaimmal! – mondta Tim s utána nem volt hajlandó egy szót sem szólni, akárhogy is unszolta Sophie.

Szívében nőtt a boldogság. Zsivány az övé volt, az anyja ajándéka rejtezett a zsebében és egy angyal járt nála, aki megdobbantotta a szívét és el is rabolta…

Odalenn a dolgozószobában Thomas McBride mérgesen csapta le a telefont. Lord Stamforddal beszélt eddig, és csak nehezen tudta lecsillapítani a lord dühét a visszavont árverés miatt. Átkozta a fiát és a pokolra kívánta, de a pénz mindennél fontosabb volt számára. És bizony a volt felesége szülei jelentős vagyonnal támogatták őt minden évben, melytől nem kívánt elesni…

Másnap a hétvégére virradt a nap. Tim ráérősen kinyújtózott az ágyban, majd egy kicsiny résen körülnézett a szobában, aztán hirtelen magára rántotta a takarót ijedtében… az ágya végében ugyanis nem más, mint Celest ült mosolyogva. Most is természetes ruhában volt, haja copfba fogva, szárnyai sehol.

 - Jesszus, a frászt hoztad rám!

Celest komoly arccal pillantott rá.

 - Ne káromold Urunk fiát!

 - Mi van? – ült fel Tim.

 - Nem ismered te a tízparancsot? Isten nevét hiába ne vedd… Nem rémlik?

 - Ááá, azt hittem már nagyobb baj van. – mosolyodott el a fiú és kinyújtotta a lány felé a kezét, de akkor fájdalmasan hasított belé a felismerés… Nem érintheti meg…

 - Hogy te milyen feledékeny vagy… - mondta a lány

 - Ja, csak ez egy kicsit idegesítő! – húzta el a száját Tim.

 - De miért? – kérdezte Celest ártatlanul.

 - Hogy miért? – mászott ki az ágyból Tim – Tudod, nem vagyok hozzá szokva, hogy társalgok valakivel, és mégsem érhetek hozzá…

Celest nem szólt semmit, csak csodálkozó arccal meredt a fiúra, aki félmeztelenül, pizsamanadrágban állt előtte. Valójában teljesen megbabonázta a srác, aki nagyon is szemrevaló volt az izmos felsőtestével, kusza hajával és zöld fürkésző szemével. Tim csak állt és várt a válaszra, de Celest csak pislogott, majd a szemébe nézett… A fiú nagyot sóhajtott. – Hát igen, ilyen gyönyörű szeme nincs senkinek, csak a tulajdonosa ne rendelkezne szellemtesttel… - gondolta.

Celest megrázta a fejét és elhessegette gondolatait, de már késő volt, egy hatalmas ütés érte a fejét. Ő a fájdalom helyére kapta az egyik kezét, a másikat pedig a szája elé. Elfojtott sikoly hagyta el az ajkát, Tim nem értett semmit. Eltelt pár pillanat és Celest felütötte a fejét, szemében könny csillogott.

 - Mi baj, mid fáj? – kérdezte Tim ijedten

 - Semmi, te ezt nem értheted, bűnt követtem el! Megszegtem az Angyalok Törvényét. Ne törődj velem, ez az én dolgom! – válaszolta a lány.

 - Biztos, nem tudok segíteni?

 - Nyugodj meg, már nincs baj! Menj, öltözz fel, vagy egész nap pizsiben akarsz flangálni? – erőltetett mosolyt az arcára Celest.

Tim bólintott és bement a fürdőbe. Celest pedig hirtelen meghallotta Gabriel dorgáló hangját a fülében – Ő a védenced, ő egy halandó, ne feledd…

 - Persze, persze, tudom, de olyan aranyos… - motyogta az orra alatt Celest.

Néhány perc múlva Tim kilépett a fürdőből, s Celestnek nagy önuralmat kellett magára erőltetnie, hogy ne csodálkozzon rá. A fiú halványkék inget és fekete halásznadrágot vett fel, s az öltözet nagyon jól állt neki.

 - Mond csak, a mai napot velem töltöd?

 - Igen, persze, csak ha nem baj…

 - Nem, épp kérni akartam. – tiltakozott Tim.

 - Akkor jó, ezt megbeszéltük!

 - De keresnünk kell egy helyet, ahol nem néznek bolondnak, hogy magamban beszélek…

 - Igen, az nem árt… - nevetett Celest – Tudsz olyat?

 - Persze, lemegyek és bedobok valamit, aztán mehetünk!

 - Én előre megyek, csak mond hova menjek…

 - A teleptől nem messze van egy hely…

 - Állj, tudom! – szakította félbe Celest – Ott várlak! – és kiszaladt az erkélyre.

 - De… - kiáltott Tim, de a lány kiterjesztette szárnyait és már elrepült – honnan…

A fiú nézett az üres erkélyre, aztán lement az ebédlőbe. Nem számított rá azonban, hogy ott találja Martint, aki dühösen nézett rá.

Tim nem zavartatta magát, leült az egyik székre és fogott egy pirítóst. Martin azonban nem állta meg szó nélkül:

 - Mi a fenét csináltál, te kis vakarcs?

 - Nem értelek! – vetette oda Tim.

 - Tegnap nagyon nagy mellel mentél fel a szobádba, akkor még nem értettem, de most már világos a dolog! Mivel vetted rá Tóm bácsit, hogy ne adja el azt a dögöt?

Timet sértette az unokabátyja hangja, s még ez nem volt elég, még Zsiványt is sértegette. Legszívesebben jól felképelte volna Martint, de nem akart okot adni az apjának a veszekedésre. Gyűlölte mind kettőjüket. Az apját a tette miatt, Martint pedig amiatt, hogy van képe velük együtt élni a villában, mikor az anyjának hatalmas háza van Londonban.

Végül türtőztette magát, nyugodt maradt. Ekkor lépett be az apja. Thomas McBride rá se nézett fiára, mikor elment mellette. Tim köszönt neki, s néhány perc múlva elhagyta az ebédlőt. Martinból ekkor dühösen felkiáltott.

 - Miért nem akarod elmondani, hogy mi folyik itt?

 - Nem fontos, fiam! Nyugodj meg! – mondta nyugodtan McBride, de a lelke mélyén majd szétrobbant.

Tim a garázsba ment, beült a Rover terepjáróba és elhajtott a telepre. Ez a hely volt a McBride vagyon alapja. Ezen a telepen tartották a lovakat, s ez volt Tim kedvenc helye is egyben. Leállított a parkolóban az autót, s az istállók felé vette az irányt. Útközben találkozott Zackariah apjával, Roger Prettel a főlovásszal.

Mr. Prett hatvanas éveiben járt, de arcán látszott, hogy egészséges, mint a makk. A férfi 178-180 cm magas volt, haja és szemöldöke ősz. Arcán ráncok ültek, de a szeme mindig mosolygott. Tim nagyon szerette az öreget, mert nagyon értett a lovakhoz, s emellett élt halt értük.

 - Szervusz Timothy, nagyon boldog vagy ma, süt az arcodról…

 - Ennyire látszik? – fogott kezet az öreggel Tim.

 - Nos az igazat megvallva, úgy csillog a szemed, mintha bejelentették volna, hogy nem adják el Zsiványt…

 - Igen arról tudok!

 - Akkor ezért örülsz ennyire? – kérdezte fürkésző arccal Mr. Prett.

 - Nem tagadom, ez az egyik ok!

 - Miért van más is?

 - Mondhatjuk úgy is! – nevetett Tim.

 - Na nézz csak rám, te kölyök. – mosolygott a lovász, s megfogta a fiú állát, hogy jobban szemügyre vegye – Valóban… csak nem lány van a dologban?

 - Talán… - mondta sejtelmesen Tim.

Az öreg felnevetett, majd útjára bocsátotta a fiút, aki belépett az istállóba és Zsivány boxához ment. Mikor kinyitotta az ajtót a ló felkapta a fejét. Gyönyörű állat volt, fekete, mint az éjszaka, csak jobb első lábán volt fehér a szőre. Szeme csillogott, mint a csillagok az égen, szőre fénylett a gyér megvilágításban. Ahogy Tim hozzáért, a ló kedveskedve a tenyerébe dugta a pofáját.

 - Végre nem kell félnem attól, hogy elvesznek tőlem. – simogatta meg a ló nyakát.

Aztán kilépett a boxból és hozott egy nyerget. Felnyergelte a lovat és kivezette a napra. Felült a nyeregbe, Zsivány nem várt jelre, azonnal elindult. Fokozatosan gyorsított lépésből ügetésbe, ügetésből vágtába. Tim átadta magát a lovaglás élményének. Szél csapott az arcába, a fák elsuhantak mellettük. Zsivány nem hiába volt olyan értékes neki és az apjának is. Maga volt a csoda, az ördögi csoda! Tim imádta a vele töltött időt, mert akkor igazán szabadnak érezhette magát. Egyé vált a ló és lovasa, együtt mozogtak, érezték egymás minden rezdülését, és ez mindkettőjüket magabiztossá tette.

Tim lassan visszafogta a lovat, aki engedelmeskedett. Hamarosan már csak poroszkáltak a harsogó zöld fűben. Aztán Tim leszállt a lóról és rávezette arra az ösvényre, mely a titkos helyére vitt. Hirtelen eszébe jutott Celest ígérete, miszerint ott fogja várni őt. Nyugodtan lépkedett a fűben, elhaladt a nagy tölgy mellett, ami jelezte, hogy már nincs messze a hely. Egy magas szikla állta útját, Tim balról kerülte meg, és a túloldalon egy keskeny folyosón ment végig. Zsivány hűen követte, nem ijedt meg a homálytól. Hamarosan a járat kiszélesedett és Timet elvakította a fény. Néhány pillanatig hunyorgott aztán elé tárult a csodálatos táj. A szikla összezáródott körülötte, s szemközt egy forrás tört elő a falból. A víz először egy tavacskában gyűlt össze, majd a sziklák alatt elfolyt. A tó partján Celest térdelt, kezeit imára kulcsolta, s halkan suttogott. Szárnyait kitárta, s a tollak vakítottak a napsütésben. Tim nem mert megmozdulni, nem akarta megzavarni a lányt. És még szeretett volna álmélkodni a látványon. Olyan csodálatos volt, ahogy a napsugarak visszatükröződtek a vízről Celest arcára. Hófehér bőrén apró csillámok táncoltak, hajszálai vidáman lebegtek a szélben. De a varázs elmúlt. Mert a lány megszólalt.

 - Jó helyre jöttem?