A parkban már rengeteg diák volt, mindegyik egyenruhában. A lányok rakott szoknyában, fehér blúzban, nyakkendővel, a fiúk öltönyben. Tim lassan végigsétált a kövezett úton, s már a főajtóhoz ért, amikor egy lány megszólította:

 - Szia Timmy! Hogy vagy?

A lány nem más volt, mint Kitty Stamford, az egyik lord elkényeztetett babuskája. Tim felé fordult és mogorván válaszolt. A lány azonban fel sem vette és folytatta csacsogó, kislányos hangon mondandóját:

 - Van már párod az évzáró bálra?

 - Még nincs! - vetette oda Tim.

 - Nekem sincs! – szólt ártatlannak ható hangon Kitty.

 - Jó, akkor mind ketten otthon fogunk maradni!

 - Én nem így gondoltam! – nevetett fel a lány – Mehetnénk együtt!

 - Talán, majd meggondolom! De ne nagyon számíts igenre! Tudod jól, utálom az ilyen hülye divatbemutató bálokat.

 - Jó persze! De gondolkodj rajta! – illegette magát Kitty – A papa nagyon örülne neki. Épp tegnap mondta, hogy licitált a lovatokra, Zsiványra! Meg akarja nekem venni! Nagyon szereti a lovaitokat…

Tim erre nem szólt semmit, de érezte, hogy egyre dühösebb lesz. Szerencsére befutott Kitty egyik divatdiktátor barátnője, s bementek az épületbe. Tim próbálta lenyugtatni magát. Mikor visszanyerte önuralmát elindult befelé, azonban egy furcsa hang miatt megtorpant…

 - Ne feledd az angyalt…

A hang olyan volt, mint az anyjáé. Szétnézett de nem látott már senkit a parkban. A hang újra megszólalt:

 - Ne feledd az angyalt…

Tim idegesen kapkodta egyik fáról a másikra a tekintetét, de semmi. Aztán újra:

 - Ne feledd az angyalt…

Most már olyan volt, mintha az égből jött volna. Felnézett de nem látott semmit. Az ég tiszta volt, nem látszott egyetlenegy felhő sem. A fiú aztán legyintett és bement az iskolába… pedig ha tudta volna mi is készül nem legyintett volna felelőtlenül…

Mert fenn a magasban, túl azon, amit látni és tapasztalni lehet, túl a tudomány határain létezett egy város… innen szólt hozzá a hang…

Ebben a városban éltek az angyalok. Itt mindig minden szép volt, sose volt tél, mindig tavaszvégi és nyáreleji idő volt. A város minden épülete vakítóan fehér volt, ablakain szikrázott a nap. Hatalmas, karcsú tornyok nyúltak a magasba, a végtelenbe. A falakra borostyán és rózsa futott fel. Az épületek között csodás, rendezett terek és parkok terültek el. Kristály vízü patakok futottak keresztül-kasul a városon. Halvány felhők úsztak a tornyok közt. Minden csodálatos és túlvilági volt, mert mindez az angyalok otthona volt…

Celest a szökőkút mellett állt és átadta magát a kellemes meleg szellőnek, ami összeborzolta a haját. A kútból felszálló vízpermet gyengéden cirógatta arcát. Kezeit széttárta, s ebben a pillanatban hátán a hófehér tollú szárnyai is szétnyíltak… mert Celest itt élt az Égi Városban, mert Celest egy angyal volt…

Öltözéke még a leggazdagabb királynőket is megszégyenítette. Alul egy hosszú halvány rózsaszínű ruhát viselt, melynek szoknya része bővült, s mindkét oldalon térdig fel volt hasítva. Derekán arannyal áthímzett mély bordó öv. A ruha ujj része nem kapcsolódott a ruhához. Csak felkarjára volt felhúzva és egy bordó pánt rögzítette. Csuklórésznél kiszélesedett harang formában és arany szállal bonyolult motívumokkal díszítették. E felett egy ujjatlan hosszú felsőruhát viselt, mely a vállára csúszott és hatalmas gallérja volt. Mellén három aranygomb fogta össze, onnan pedig szabadon szétnyílt. A kabátka szabadon hagyta a háta nagy részét, ahol szárnyai voltak. Lábán selyem topán volt. Nyakában ékkövekből kirakott nyakék díszelgett. Fülében arany fülönfüggő melynek ékessége egy aprócska könnycsepp formájú zafír kő. Szőke, csípőig érő hajában arany fejpántot viselt, mely a homlokán v alakban csavarodott össze, felette rakoncátlan hullámos fürtjei árnyékában az angyalok jele volt. Ez a jel minden angyal homlokán más és más volt, de abban egyforma volt, hogy mindegyik halványkékes színű volt.

Celest csak állt kábultan a napsütésben, mikor valaki lefröcskölte vízzel, s erre felsikított:

 - Íííí… ez hideg! Alice ne csináld!

Kiáltott rá a másik angyal lányra, aki kacagva állt előtte. Celest összezárta karjait és szívéhez szorította. Szárnyai követték a mozdulatot és köddé váltak, mindössze egyetlen fehér toll röppent fel a levegőbe, mely imbolyogva lassan lehullt Celest tenyerébe. A lány megfogta a tollat és a hajába tűzte. Az angyalok így tudták eltüntetni szárnyaikat s ennek a tollnak a segítségével teremthették újra…

 - Ugyan miért ne! – s újra vizet fröcskölt a lányra.

Celest is felnevetett majd viszonozta a vizet. Alice is sikoltozni kezdett, majd elszaladt. Celest utána szaladt s kergetőzni kezdtek. Mikor kifulladva megálltak, levegőt kapkodva rogytak le a virágok közé. Ilyen volt az angyalok élete. Csupa vidámság és kacagás itt fenn a városban. De ha védenceikről volt szó, lenn a földön, akkor komolyak lettek.

A két lány csacskaságokról kezdett beszélgetni, s közben apró virágokat tűzdeltek egymás hajába. Nem vették észre a feléjük közeledő másik nőt, aki hirtelen magasodott feléjük. A két lány felnézett rá és ijedten álltak fel. A nő elmosolyodott, s a két lány megkönnyebbülten huppant vissza a fűbe.

 - Ó, Lisa annyira megijesztettél! – kiáltott Alice.

 - Nem állt szándékomban, angyalkáim!

Lisa volt az angyalok egyik vezetője, s ő tartotta számon kinek is hány védence van. Még ugyan nem volt arkangyal de jó úton haladt felé. S az ő védencei maguk az angyalok voltak. Arca barátságos és szép volt. Barna szeméből melegség és béke sugárzott. Sötétbarna haját kontyba tűzte, ruhája pedig hasonló volt, mint Celesté.

 - Celest várnak a nagy teremben. Gabriel beszélni akar veled.

 - Velem? – nézett rá komolyan a lány.

 - Igen, menj, siess!

 - De nem tudod mit akar?

 - Azt nem közölte velem! De fuss már, az arkangyalokat nem szokás megvárakoztatni!

Celest ijedt arccal felpattant és elszaladt. Mikor a nagyterem kapuja elé ért, félő szívvel lépett be a hatalmas ajtókon. A teremben hűvös volt és csend. A kupola olyan magasan volt, hogy szinte elérhetetlennek tűnt. A padlót mindenfelé bonyolult vésetek borították. Égi szövegek voltak melyek az angyalok nyelvén íródtak. A falakról ezernyi színű orchidea csüngött le. Celest halkan végiglépkedett a bordó szőnyegen, melynek végén egy térdeplő párna volt. Ez előtt fél körben magas támlájú bársonyszékek sorakoztak, s mind üres volt. A lány nem nézett szét, hanem szó nélkül letérdelt a párnára, kezét melle előtt összekulcsolta, szemeit lecsukta és megszólalt:

 - Köszöntelek téged, Gabriel testvér.

Válasz azonban nem érkezett. Celest óvatosan kinyitotta egyik szemét és szétnézett. Sehol senki. Elhúzta száját és leüt a padlóra.

 - Na ezért aztán rohanhattam!

Még mindig nem mutatkozott senki úgyhogy nyugodtan nézelődni kezdett, majd kisimította szeméből a hajtincseit. S akkor észrevette, hogy a haja még mindig tele van virágokkal. Elkezdte kiszedegetni belőle az aprócska virágokat, de annyira belemerült, hogy nem vette észre a terembe belépőt. Celest a haját tapogatta, hátha talál még benne virágokat, mikor egy gyengéd kéz ért hozzá és kihúzta az utolsó szálat. Celest meglepetten nézett a felé magasodó alakra, aki nem más volt, mint Gabriel az arkangyalok vezetője, az úr első angyalainak egyike…

 - Celest, te áldott gyermek, hát soha sem javulsz meg? Olyan csacska vagy, mint a kezdet kezdetén…

Celest ártatlanul elmosolyodott és oldalra hajtotta a fejét. Gabriel nem tudott tovább megrovóan ránézni, szíve ismét meglágyult iránta, mint mindig. Celest egy különleges angyal volt. Csacska, bohókás és javíthatatlan. Hiába követett el annyi hibát, ha megdorgálták elpityeredett, de néhány óra múlva már ismét valami csintalanságon törte a fejét. Az Úr sokat figyelte őt égi trónusáról és sokszor mosolygott apró-cseprő hibáin, de igazán nem tudott rá haragudni, mint ahogy egyik angyalára sem. Még az elbukottat is őrizte szívében, pedig ő már sok-sok éve, hogy hátat fordított neki, és a gonosz, de könnyebb utat választotta.

 - Ne nézz így rám! Olyan vagy, mint egy ártatlan kis madárka, de én érzem, hogy megint csintalanságon töröd a fejed. – ingatta fejét Gabriel leült a lánnyal szembe a padlóra s megsimogatta haját.

Celest szeretettel nézett az arkangyalra, aki oly öreg volt, hogy kimondani sem lehet, de ez mégsem látszott rajta. Az angyalok nem öregedtek, halhatatlanok voltak és hivatásuk volt, hogy megvédjék az embereket. Gabriel ruhája egyszerű volt. Kék színű bő bársony tunikát viselt, fehér nadrágot és csizmát. Oldalára kard volt erősítve. Hosszú fekete haját tarkóján fekete szalaggal fogta össze. Nyakában aranymedál lógott. Homlokán aranypánt.

 - Miért hívattál Gabriel? – kérdezte Celest.

 - Az Úr, nagy feladatot bízott rád!

 - Mit? – csillant fel Celest szeme.

Azóta mióta jó pár éve a védence meghalt, nem lehetett többé védelmező. Minden percét a városban kellett töltenie. Napjai meditálással és az ősi szövegek tanulmányozásával teltek. Sokat segített más angyaloknak mindennapi teendőiben. A nagy könyvtárban szívesen fogadták szolgálatát. Ő pedig a polcok közt sétálva olyan könyvekre lelt melyek felkeltették érdeklődéseit. Sok azonban a legősibb nyelven íródott, és először meg kellett tanulnia a nyelvet. Keservesen ugyan de véghez vitte terveit, s most már annyi örömet lelt a régi csodás történetekben, mely minden mást képes volt vele feledtetni. De azt nem, hogy nincs olyan ember, akit az ő védelmére bíznának. S ő mindennél jobban vágyott egy védencre…

 - Gyere velem! – fogta meg a lány kezét Gabriel és felállt.