Az angyalok könnye

Az ég alja rózsaszínben játszott, s a nap nevetve kelt fel a horizonton. Az éj sötétjét lassan az új nap világa váltotta fel. Az ég felhőtlen volt és vakítóan tiszta. Minden újra feléledt rövidke álmából. A fák között könnyű tavaszi szellő suhant át s meglengette a harsogó zöld leveleket. Az ágak közt a madarak dalra fakadtak és vidáman köszöntötték a reggelt. A város hamarosan megtelt a munkába induló emberek álmos zajával. Az óra hetet ütött…

 - Timothy McBride! Ébresztő elkésel az iskolából fiatalúr! – hallatszódott egy kellemes, meleg hang az ajtóból.

Timothy lassan kinyitotta a szemét és az ajtóban álldogáló öregedő, terebélyes asszonyságra nézett, aztán elmosolyodott. A nő nem más volt, mint a dajkája Sophie, aki már kisgyermekkora óta nevelte. Mindig imádta a dajka kedves arcát, kinek tekintetében mindig mosoly bujkált. A szeme az anyjára emlékeztette, akit még 9 éves korában elveszített.

Édesanyja, Hanna McBride egy autóbalesetben vesztette életét. A helyszínelők szerint egy hirtelen előző autó miatt történt minden, ami nem tartotta be a kanyar szabályait. Hanna autója lesodródott a hegyi útról és a szakadékba zuhant. A család aznap este hiába várta az anyát. Helyette egy rendőrautó fékezett a villa előtt. S a rossz hír, mint a villámcsapás úgy érte a családot.

Timothy a zongora előtt üldögélt, mivel megígérte anyjának, hogy több időt fordít a gyakorlásra. A hallból kiszűrődő hangok eljutottak hozzá is, és alig fogta fel, hogy édesanyja nincs többé. Felrohant a szobájába és magára zárta az ajtót. Hiába kopogott az apja és a nagyanyja nem nyitott ajtót. Néhány órával később Sophie halkan beszólt az ajtón és addig kérlelte őt, míg kinyitotta az ajtót. Könnyei akkor is peregtek, mikor a dajka belédiktálta a tejet és a kis kekszet, amit magával hozott. Ekkor Tim már nem bírta tovább s keservesen felkiáltott:

 - Miért kellett elmennie, Sophie! A mamát akarom, csak még egyszer!

Sophie szorosan magához ölelte a kisfiút és közben halkan a fülébe suttogott:

 - Ne sírj kincsem, ezzel már nem tudod visszahozni! De ha megkéred Istent hadd lásd őt újra, akkor talán álmodban újra eljön hozzád. De nagyon jónak kell lenned! Ne sírj hát csillagom, nyugodj meg!

Tim lassan álomba sírta magát, Sophie pedig gyöngéden az ágyra fektette s betakarta, majd síri csöndben elhagyta a szobát. Azon az éjjel Tim az álmában újra látta édesanyját, aki megígérte neki, hogy elküld hozzá egy angyalt, aki mindig vigyázni fog rá míg csak él! Várja őt türelemmel és legyen jó kisfiú. Mikor reggel felébredt emlékezett az álom minden percére és már nyugodt volt, hiszen anyja angyalt küld hozzá, aki majd vigyáz rá.

A temetés szomorú volt. Apja, Thomas McBride teljes nyugalommal állt a koporsó mellet, meg sem rezzent, nem ejtett könnyet, de a nagyanyja keservesen zokogott. Egyik kezét a koporsón nyugtatta, még mindig nem tudta elhinni, hogy mindez megtörtént. Tim odalépett hozzá, a nagyanyja, Marie felé fordította tekintetét és megsimogatta az arcát. Tim próbálta vigasztalni s szomorú öreg hölgyet:

 - Ne aggódj nagyi, a mama angyalt küld, hogy vigyázzon ránk!

Lassan teltek az évek és az angyal késett, Tim is elfeledte az álmot, s az anyja ígéretét, amit álmában tett. 17 éves lett, s mikor eszébe jutott az álom, csak legyintett. Már nem hitt az angyalokban és elfogadta, hogy édesanyja soha nem jön vissza többé…

Sophie belépett a szobába és a szekrényhez ment. A kor már látszódott rajta, nehezebben járt, s a reuma is kínozta az izületeit. Tim lassan felkelt és rámosolygott az öregasszonyra, aki vigasza és támasza volt életében. Édesapja ugyanis ritkán ért rá fiával foglalkozni. Üzleti teendői lekötötték minden figyelmét. S ha ezt Tim megemlítette apja sokszor szigorú tekintettel meredt rá:

 - Rendben itthon maradok, de akkor megtudhatnám, fiatalember, ki fog helyettem dolgozni? Te? Vagy hányjak fittyet mindenre és lógassam a lábam? – kérdezte – Nos, de akkor mondj le erről a villáról, a birtokról, a magániskoláról, a zongoraórákról, a lovakról, a sofőrről, meg a többi, általad flancosnak nevezett dologról!

Ilyenkor Tim legszívesebben a fejéhez vágta volna, hogy gyűlöli és hogy az anyja is miatta halt meg, mert soha nem törődött vele. De nem tette, mert tartott az apjától, hiszen mindent ő fizetett. Az apja fizette az iskolát, a háztartást, a nagyanyja orvosait. Egyszóval mindent, ami a hatalmas McBride birtokon volt.

Tim apja skót volt, de még a nagyapja idejében Wales-be költöztek, és az öreg Jonas McBride lovakkal kezdett el foglalkozni. Akkoriban sokan azt mondták, hogy az ő birtokán tenyésztik a legjobb lovakat a kontinensen. Rengeteg versenyző vásárolt nála, és ez nagyon jövedelmezőnek bizonyult. Az üzlet fellendült, s hamarosan már hatalmas vállalattá vált. Már nemcsak lovakat tenyésztettek, hanem minden lovakkal kapcsolatos dolgot is előállítottak, méghozzá a lehető legjobb minőségben. A McBride családot pedig már nem csak az üzleti életben, hanem a társaságban is elismerték. A hatalmas walesi birtokon csodás kastély épült fel, köré pedig virágzó parkot varázsoltak a kertépítészek, melynek csodájára jártak.

Timothy apja is még mindig a családi üzletet folytatta, és szerette volna, ha fia is folytatja majd a hagyományt. Azonban a fiú konokabbnak bizonyult, szerette a lovakat, de ennyi. Semmi kedve nem volt a többihez. Emiatt sokat veszekedett apjával. Tim kerek perec kijelentette, hogy őt a történelem érdekli. Végül apja engedett és Anglia legjobb magániskolájába íratta be fiát, ahol tanára elismerték tehetségét. Thomas McBride örült annak, hogy fia jól tanul, de különösebben nem hatotta meg. Tim már akkor apróvá vált a szemében mikor, nyíltan megtagadta kérését. Attól a naptól fogva korán elhalt bátyjának gyermekét, Martint istápolta, tanította és tekintette fiának.

Timnek tehát nem marad más, mint beteg nagyanyja és Sophie, akit a világon mindennél jobban szeretett.

 - Mond csak Sophie apám ma is morcosan ment dolgozni? – kérdezte Tim a fürdőszobából mikor már felöltözött.

 - Nem kedvesem, ma jó kedvű volt, mivel új csikót várnak a telepen! – válaszolt Sophie.

Tim kijött a fürdőből és összeráncolta a szemöldökét:

 - Sophie hányszor mondtam már, hogy ne takaríts utánam! Nem szolga vagy ebben a házban! – mondta miközben dadájához lépett, aki az ágyát vetette be – Na, hagyd ezt, és ülj le szépen a fotelba! Így is folyton kínoz a reumád!

 - De nem fáradság ez nekem! – tiltakozott Sophie, miközben Tim leültette, majd folytatta az elkezdett ágyigazítást.

 - Elég, egy szót se többet! – tette csípőre a kezét Tim.

Sophie mosolyogva nézett végig rajta. Tim magas volt és igen jó képű. Sötétbarna haja mindig kócos és kusza, ami miatt az apja többször is szót emelt. Szeme mandulavágású és szürke, arca barna és ovális. Fülén ezüst klipszet hordott. Testalkata a nagyapjáéra hasonlított. Szálkás és vékony, mégis hatalmas erő volt benne. Az iskolába egyenruhát kellett hordania, mely egy öltönyből és fehér ingből állt, melyeknek a mellére ráhímezték az iskola címerét. Az öltözet kitűnően állt a fiún, de az gyűlölte, ezért soha sem félcipőt, hanem edzőcipőt vett fel hozzá. Ez természetesen ellenkezett az iskola szabályzatával és sokszor megdorgálták már miatta, de soha sem vetették le vele. Így aztán Tim nem is törődött a dologgal.

 - Mit nézel? – kérdezte megilletődötten Tim.

 - Csak téged bogaram! – nevetett a fiú pirulásán Sophie – Jaj, ne pirulj te kis ördög, nem vagy te ilyen!

Tim kaján félvigyorral felhúzta az egyik szemöldökét:

 - Honnan tudod?

 - Mert jó ideje ismerlek már te kópé! Ne feledd, én pelenkáztalak!

Tim felnevetett és megölelte a terebélyes asszonyságot. Beszívta a ruhájából áradó kellemes borsmenta illatot, majd megcsókolta a homlokát.

 - Szóval apám, jó kedvű ma? – kérdezte aztán.

 - Igen, mondhatjuk!

 - Akkor ma felvetem neki az ötletemet!

 - Milyen ötletet?

 - Azt, hogy adja nekem Zsiványt!

Sophie nagyra nyitotta a szemét. Tim most nagyon messzire ment! Zsivány egy díjnyertes csődör volt, alig másfél éves. McBride úr árverezésre bocsátotta. A licitálás még alig egy hónapja tartott és már most 90 ezer fontot ajánlottak a lóért. Ez a kölyök pedig most magának akarja…

 - Te bolond vagy Tim! Ezt felejtsd el! – kiáltott Sophie.

 - Ugyan miért? – nézett rá durcásan Tim – Én törtem be, mert senki más nem volt rá képes! Imádom azt a lovat és ő is engem! Egyszerűen akarom! Nem bírnám elviselni, hogy másé legyen!

 - Bárcsak a lányokról beszélnél ilyen hévvel! – ingatta a fejét Sophie – Jaj, fiam! Inkább keress magadnak egy lányt! Tüntess ki valakit a figyelmeddel, hisz annyian rajonganak érted, Zsiványt pedig feledd szépen!

 - Hagyj már békén ezzel a „keress magadnak egy lányt” témával! Elegem van belőle! Azért mert 17 éves vagyok még nem kötelező, hogy barátnőm legyen. Meg amúgy is, azok, akik szerinted körül rajonganak azok közt egy értelmes sincs. Egytől egyik mind egy buta, üresfejű liba. Csak azért nem rúgták már ki őket a suliból, mert valami lordnak vagy politikusnak a gyerekei. Majd ha találok egy hozzám illő lányt majd akkor talán, de addig szállj le rólam!

 - Jól van, kicsim, nem akartalak megbántani!

 - Nincs baj, csak apám is folyton ezzel jön és már az agyamra megy a téma! A mama biztos megértene… - mondta Tim és elcsuklott a hangja, de erőt vett magán – Most Zsiványt akarom, és meg is fogom kapni, mert vannak értékes ütőkártyák a tarsolyomban!

 - Igazán? És mik azok?

 - Azt még neked sem árulom el! A lényeg, hogy én fogok nyerni!

 - Legyen úgy! - állt fel Sophie – De most indulás! Hozd a táskád, és futás reggelizni. Rögtön 8 óra és indulnod kell!

Tim bólintott. Lementek az ebédlőbe ahol a fiú egyedül költötte el reggelijét, majd 8 óra előtt 5 perccel a sofőr belépett és jelentette, hogy készen áll az autó. Tim felállt puszit nyomott dadája arcára, felkapta a táskáját és már rohant is az autóhoz.

A főbejárat előtt hatalmas fekete Rover terepjáró várakozott. Tim beszállt és már indultak is. Az iskola tizenöt perces autóútra volt a birtoktól, a város szélén egy óriási parkban épült. Tim a kapu előtt kiugrott az autóból, s az elhajtott. A kapu előtt felmutatta az igazolványát, s az kinyílt előtte.