Mi van ott, ahol már semmi nem vár rád. Ruhástul mégis meztelenül állsz sorsod kapujában ahonnan már nincs vissza út. De élhetünk-e a sors, e nélkül a különös cselszövő nélkül? Nem. Egyértelműen nem. Ha bekopogtat az ajtódon és a fejed felett összecsapnak a hullámok, ő akkor is ott lesz. A fekete, csodás szárnyak eltakarják azt amit el kell és könyörtelenül megmutatják a valót. Szükséged van-e ezek után egy olyanra mint én? Csak egy kicsit is? Komolyan elgondolkodtam ezen. Az én ajtómon ugyanis már kopogtatott és vár arra, hogy döntsek. Ha homályban élek meghalhatok. Ugyan akkor vállalom a halált csak, hogy még egy kicsit veled lehessek. Veled És Vele. Hiszen egyszer mind elmegyünk, nem? Keresünk egy új nyugodt világot ahol a lelkünk is megpihenhet. Nekem kéne megvédenem titeket? Ugyan kérlek. Hiszen nem engedné. Mind jól tudjuk, hogy a büszkesége nem hagyná. Én mégis szeretlek titeket. Feltétel nélkül. Nem menekülhetek az elől ami vagyok. És én ezt tettem. Szüntelenül és akaratlanul kerestem a kibúvót; valamit amit az Élet Értelmének nevezünk. A fekete toll pihe apró kezeim közé hullott és pihéin az igazság harmata csillogott. Elismerés lett volna? Nem. De az, hogy mellettetek lehetek, számomra a világot jelentette. Így hát én csak egy homályos, sötét sarokban gubbasztok És kiterjesztem a szárnyaim, amik megvédik a ti apró világotokat. Hogy különleges lennék? Egy cseppet sem. Csupán  ráéreztem egy halvány reménysugárra, amely megtanít szeretni. Ígyhát a régen csillogó szárnyak már véresek és sebesek. Képzelt nyílvesszők állnak ki belőle, hogy ne Téged vagy Őt érje. Próbálja visszaszorítani a rosszat és én némán tűröm, ha ezzel azt mondhatom: tettem valamit. És bírni fogom. Nem érdekel hogyan. Nem érdekel, ha nekem bármi bajom esik- Hiszen úgysem önmagamért jöttem a világra. Én tehát döntöttem: Vállalom a fájdalmat csak hagy lássam a jeges szürke szempárt és a boldog női mosolyt…