Prológus

Láttad már a szelet? Láttad már, ki ő? Ő az ezerarcú démon, ki mindenütt ott van. Suttog, vicsorog és dühöng.

Mindig más, mindig… Suhogva piheg, mikor a füvet cirógatja. Kedvesen akaratos, mikor a hajad cibálja. Dühöngve rohan, ha a tenger hullámait korbácsolja. Űzött vadként támad a part menti szikláknak… Olyan ő akár a nő, akár az ördög. Ő a pokol szolgája, ő maga a sötét, fénynélküli éj…

Ordít a démon, süvít, csattog… Nem kímél se élőt, se holtat. Átszáguld a harsogó zöld pusztán, tépi a füvet, öli a bokrot, millió darabra hasogatja a gyenge leveleket… Feléledt a vihar, vigyázz te védtelen lény, ki sötétlő haboktól ölelve élsz egy apró szigeten. S legyen e csöppnyi szárazföld szép, kies vagy festői, ha támad az északi vad senki nincs többé bizton.

Ott állsz a pusztán, körbefon a napfény, bokád mentén elhajlik a fű, hajszálaid játszanak tarkód táján, s minden vidám… De perc se kell és elromlik a boldogság múló pillanatképe. Csak állsz ott, mint sóbálvány, kire gonosz varázs hullt, tűröd, hogy rádrohanjon… Elborít és megbabonáz… Itt van, már tombol.

Szemed kétségbeesve csapong, akár egy rabláncra vert madár a kalickában. A szél a börtön, vísítva tépi ruhád, hajad, s te csak állsz, rezdülni sem mersz. Lelked fél, ha csak egy mozdulatot is teszel, magával ragad, elvágja kötelékeid. Csak kapkodod tekinteted, és végre meglátod… Ott a híd… A távolság a közelség szétfoszlik, ott van, de milyen messze? Nem tudod! Csak egy a kavargó levegőben, földbe döngölten álló sziluettet látsz… S nem tudod, milyen messze van… Pedig, ha addig eljutsz, onnan már csak pár lépés az otthon… De, nem megy… Izmaid bénák, az inak konokul megtapadnak végtagjaid belső rejtekén és lábad tehetetlenül gyökerezik a földben. Arcod csípi a lüktető, kavargó szél, mely bár fogatlan és karmok nélküli, mégis beleváj, belemar gyenge bőrödbe. Közben meg kínoz az idegtépő, kőkemény félelem, hogy nem találsz haza…

Talán már soha nem találsz haza… Elsodor a szél…