3.fejezet

- He…hercegnő! Minek köszönhetem a látogatását?- hebegte kicsit izgatottan. A másik férfi csak megütközve nézett rá.

- Tulajdonképpen csak Elenát keresem.- válaszoltam kicsit elgondolkodva. Tekintetemmel közben végig az idegent kémleltem. Kicsit zavarban voltam, ahogy átható tekintettel nézett rám, még mindig az előző dolog miatt sokkolva. Elvégre nem minden nap van alkalma az embernek arra, hogy az Univerzum egyik hercegnőjével állhasson szemben. És be kell, hogy valljam, én se nagyon láttam még ilyen helyes férfit. Pár másodperc múlva, mikor láttam senki se akar megszólalni hát én tettem egy próbálkozást. – Nos látom nincs itt. Elnézést a zavarásért.

- Ugyan, magának bármikor rendelkezésére állok.- még ezt a csekélyke hosszúságú mondatot is olyan behízelgő hangon mondta, hogy nekem attól a gyomrom is felfordult. Ha már itt tartunk. Be is mutathatna Neki. Úgy is azt monta, hogy a rendelkezésemre áll. De ezt csak nem említhettem meg. Az olyan… ciki lett volna. Nos mindegy, talán még találkozunk. Legalábbis merem remélni. Jézus! Mit beszélek? Még csak nem is ismerem, ráadásul most jegyeztek el. Azt hiszem inkább most mennem kéne.

- Akkor viszlát.- mondtam ki utolsó szavaim és már fordultam is ki a nyitott ajtón. A „herceg”, mert így neveztem el, még mindig csak állt, mint egy darab fa és intett egyet keezével. A fényképész persze, mélyen meghajolt.Gyorsan bezártam magam mögött az ajtót és sietős léptekkel a konyha felé vettem az irányt. Eddig kétszer találtam ott hugom, hát ha ott lesz most is. De helyette amikor benyitottam csak sürgő- forgó szakácsok és séfek hada fogadott.

- Liz hercegnő! Kérem! A jegyese egy tíz perc múlva megérkezik. Rukvo király már elvitte Elena hercegnőt az ebédlőbe. Megkért, hogy ha látom azonnal szóljak magának, hogy siessen utánuk.- hadarta el gyorsan a főszakács, miközben mellém lépett. Hirtelen félelem lett úrrá rajtam. Porcelán árnyalatú arcszínem most még világosabb színt öltött. A rosszullét kerülgetett, de köszönetet mondtam, majd lábaimat kapkodva elindultam. Nem sok kellett, hogy szét ne csússzanak alattam. A családomhoz érve már nem volt menekvés. Mindannyiuk arcán meglátszott a feszültség. Amint észrevett anyám, a fejével az egyik szék felé intett én pedig szinte sprintelve ültem le helyemre. Elena csak bíztatóan mosolygott rám, amit most nem igazán tudtam viszonozni. Apám ugyan olyan falfehér arccal ült, mint én.

- Akkor készen állsz?- tette fel anyám a Világ leghülyébb kérdését, amit most csak fel lehetett tenni. Válaszul csak összseszűkített szemekkel néztem rá.- Nyugalom, csak kérdeztem.- próbált mentegetőzni, minden bizonnyal zavarban volt mert apám és testvérem is furcsán nézték. A további percekben csak hallgattunk. Én már eléggé kezdtem unni a dolgot, hogy csak várunk és várunk de semmit sem szóltunk. Elena a haját babrálta kimutatva ezzel, ő is halálra unja magát.

- Khm…- köhintettem, hogy kizökkentsem szüleim gondolkodásukból.- Nem lehetne, hogy beszéljetek?- mondtam unottan. Szörnyű volt ez a feszültség ami körbevett minket. Már inkább hallgattam anyámat, mint hogy ez legyen. Kicsit megütközve néztek rám.

- De… azt hittük, hogy te most nem akarsz beszélni.- szólalt meg apám végre először.

- Attól még beszélhetnétek.- a hugom is hasonló véleményen volt, így gyors bólogatással támasztotta alá igazamat. Mondjuk ilyenkor nem nagyon lehet mit mondani, de azért megpróbálkozhattak volna. Anyámon látszott, hogy szóra nyitja ajkait, de hirtelen léptek zaja ütötte meg füleinket. Hát itt vannak. Mindenki, még az ott sürgő inasok is az érkezők felé fordították fejüket. Szívem egy ütemet kihagyott, majd hatalmsat dobbant. Belépett két, viszonylag magas férfi, napszemüvegben és fekete öltönyben. Ők lehetnek a testőrei. De most nem ők foglaltak le különösen, hanem a mögöttük érkezők. Az egyik férfi Knox király volt, akit volt szerencsém személyesen is megismerni. Sajnos. Mellette pedig minden bizonnyal, Philip. Tényleg nem volt olyan, mint például az apja. Elég helyes, biztos sokan bálványozzák, nem csak a pénze miatt. Bár még így is, hogy a harmadik helyen álltak a ranglistán, fényévek választottak el minket. A szüleink felálltak, ezzel szinte kényszerítve minket is, hogy így tegyünk.