2.fejezet

- Tessék? A fiával? De hát még életemben nem láttam.- keltem ki magamból, mint egy bugris kölyöktigris.

- Ezért kapsz lehetőséget, hogy megismerd. Még csak jegyesek vagytok. Nem kell rögtön összeházasodnod vele.- próbált nyugtatni apám kevés sikerrel.

- Mi? Még csak az kéne nekem.- forgattam a szemeim felbőszülve.

- A fiam ma délután érkezik. Kérlek ne légy vele… ilyen.- tette a hangsúlyt az utolsó szavára. Úgy éreztem mindjárt hozzávágok valamit, de apám szigorú tekintete megállásra késztette a másik férfi nyelvét. Tessék. Ilyen helyzetekben élveztem a hatalmamat más emberek felett. Tudom, hogy ez önzőség, de nem fogom visszafojtani az érzéseimet miatta.

- Nagyszerű.- dünnyögtem magamnak. Ismét édesapám felé fordultam, engedélyt kérni a távozásra. Mikor szóra nyitottam volna ajkaim ő csak bólintott. Miután megkaptam az engedélyt gyors, de kecses léptekkel távoztam a helyiségből. Újra szobám felé vettem az irányt, mivel az előbb sikertelen volt a próbálkozás. Közelebb érve most is úgy tűnt, hogy többet nem jutok be, mert észrevettem, hogy Fiel a szobám előtt álldogál és várja a beinvitálásra váró választ. Közelebb mentem de a lány nem észlelte jelenlétem.

- Gyere be.- szóltam végül mosolyogva. A várt reakció elmaradt és én csak bambán figyeltem, ahogy udvarhölgyem belép a lakosztályomba.- Fiel.- kiáltottam utána mire ő gyorsan elbújt. Zavartan egyben megilletődötten mosolygott rám.

- Bocsánat. Én nem akartam. De úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy bemehetek. Tudom gyenge kifogás de kérem higgyen nekem.- majd meghajolt előttem eltakarva kipirosodott arcát.

- Nem kell mentegetőznöd. Ugyan is tényleg mondtam, hogy gyere be.- nevettem el magam. Igazából nem volt semmi nevetgélnivaló de aranyosnak találtam a zavartságát. Kínosan érezve nézett fel rám de mosolygó arcomra megnyugodott.- És mit szerettél volna?

- Én… csak meg akartam látogatni.- motyogott idegesen.

- Értem… gyere be.- mutattam magam mögé miután beléptem szobámba. Boldogan jött be utánam majd egyből elkezdett fecsegni tőle már megszokott módon. Én csak élvezettel néztem rá és hallgattam ahogy magyaráz. Egyszer csak elhallgatott és kérdőn nézett rám. Teljesen máshol jártam, bár még mindig őt néztem merev szemekkel.

- Valami baj van?- kérdezte tőlem ijedten. Hirtelen észbekaptam és heves fejrázásba kezdtem.

De neki nem volt elég ennyi, hát tovább faggatózott.- Látom a kisasszonyon, hogy gond van. Ismerem már ennyire. Nekem nyugodtan elmondhatja.- mosolygott rám bíztatóan. Tényleg mindig észrevette, ha valami nem stimmel. És mivel eddig is elmondtam neki mi nyomja éppen a lelkem, most miért ne tehetném? Végül nemsokára úgy is megtudja. Akkor miért ne tudhatná meg tőlem? Mindezt összegezve magamban belefogtam mondókámba és elmeséltem minden apró kis részletet. Őszbarna szemei hol döbbenetet sugároztak, hol pedig megértést. Hálás voltam neki, hogy végighallgatott. Így már sokkal jobban éreztem magam. Egy halvány mosolyfélét meg is eresztettem felé, amit ő nem tudott hova tenni.- És most mihez fog kezdeni?- látszott rajta, őt is megviselte a dolog. Kezdtem benne kételkedni, hogy jó ötlet volt ezt az egészet kitálalni. Ajkaim válaszra nyíltak, de kopogást hallottunk. Fiel gyorsan felállt az ágyamról, amin eddig ültünk. Kinyitotta az ajtót és Termina királynéval találta magát szemben két alattvalóval mögötte, akik nagy csomagokat cipeltek. Udvarhölgyem mélyen meghajolt anyám előtt, majd felém bólintva jelezte távozását. Pár másodpercig feszült csend uralkodott körülöttünk. Majd anyám megszakítva ezt a borzalmat felém jött gyors léptekkel.

- Hallottam apádtól mi történt.- hatásszünet.- Azért jöttem, hogy kicsit rendbetegyelek. Elvégre csak nem jelenhetsz meg így a leendő férjed előtt.- a hideg futkosott a hátamon, amint meghallottam a „férjed” jelzőt. Ridegen néztem rá, de ez nem tántorította el céljától. Legyintett a két szolgálónak, mire azok engedelmesen rakták le a csomagokat és elkezdték óvatosan kibontogatni őket. A királyné felállított mellőlük és az öltöző felé terelt. Szót fogadtam neki, még is mi mást tehettem volna? Fél perc múlva egy gyönyörű hosszúszárú ruhával álldogáltam a kezemben. Anyám csak bosszúsan nézett.

- Mire vársz? Gyerünk, próbáld fel.- halk sóhaj hagyta el a számat és bementem öltözőmbe. Miután átöltöztem kitámolyogtam és elismerő pillantásokba botlottam.- Pont ahogy gondoltam.- mosolygott elégedetten a királyné. Ujjatlan, vérvörös színű ruha volt rajtam, ami tökéletesen illett hajszínemhez.- Akkor már csak apróbb részletkérdések.- nyúlt anyám egy fésű után és elindult vele felém, mintha azzal akarna megölni engem. Na jó tudom, eltúlzom a dolgot, de abban a pillanatomban akármit ki tudtam volna nézni belőle. Ijedten hátráltam egy lépést. Megtorpant egy pillanatra és furcsán nézett rám.- Gyere már ide, csak meg akarom fésülni a hajad.

- Azt én is meg tudom csinálni, akármilyen furcsán is hangzik.- mondtam enyhe gúnnyal a hangomban, mire ő csak szúrós pillantással méltatott. Kicsit még mindig félősen, most már életem féltve ültem le a kipárnázott selyemhuzatú székre.

- Nem lett volna egyszerűbb egyből ide leülni?- morogta választ nem várva, megragadott egy hajtincset, fésülni kezdte. Hozzá képest elég óvatos mozdulatok voltak. Régen tett már ilyet. Igen. Mielőtt még nem született meg Elena. Azelőtt minden jó volt. Újra elborította elmém a keserűség. Felszisszentem a fájdalomtól amit hajkoronám tájékán éreztem. - Ha figyelnél rám, nem csinálnék ilyeneket.- mire feleszméltem már csak ketten voltunk a szobámban. A tükörből bosszúsan figyeltem anyám nyugodt tekintetét.- Épp azt magyaráztam neked, hogy megegyeztünk apáddal és Knox királlyal. Egy hónapig távol fogtok tőlünk maradni. Azt hogy hova mentek ti döntitek el.

- Mi? Kivel?- fordultam hátra gyorsan, döbbent szemeket meresztgetve.

- Te és Philip.- hangzott a határozott válasz.

- Á! Szóval így hívják. Már a neve se szimpatikus.- fontam karba kezeimet magam előtt, mire anyám ismét csak rántott egyet hajamon.

- Muszáj neked valami miatt állandóan duzzognod? Olyan könnyen felkapod a vizet.- sóhajtott színpadiasan. Heh… még pont Ő beszél. Megjegyzésemnek inkább nem adtam hangot, féltettem a csoda folytán még megmaradt hajtincseim. Szerencsére végzett a hajkefével és lerakta az asztalomra. Leült mellém egy másik székre.- Nem is szeretnél róla tudni valamit?- morcos pillantásomra ismét csak ügyet sem vetett és folytatta mondandóját.- Pedig nagyon rendes fiatalember. Párszor már találkoztam vele. Udvarias, okos, kedves és helyes.- mosolygott önelégülten anyám.

- Aha… és ezzel engem vagy magadat áltatod?- látszólag lehervadt a mosoly arcáról és ismét elővette komoly tekintetét. Azt hittem, hogy megsértettem, de kiderült, hogy csak el kell intéznie valamit, amiről teljesen megfeledkezett.

- Sajnálom. Most megyek. Beküldöm hozzád a húgod, hogy ne unatkozz addig.- intett és a választ meg sem várva kisétált. Pár perc múlva ismét nyílt az ajtó és belépett rajta a húgom. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, szintén hullámos, derékig érő fürtökkel. Csak neki sötétbarna volt. Mindenki csodálkozott, hogy az én hajam ilyen színű lett, elég természet ellenes, arról nem is beszélve, hogy anyám hajszíne a fekete és apámé pedig szőke. A szemszínemről pedig nem nyitok vitát.

- Szia Liz.- nézett rám Elena bátortalanul.

- Szia. Ugyan már… úgy csinálsz, mintha idegenek lennénk.- mosolyogtam rá kedvesen. Miután leszűrte magában, hogy nem készülök idegbajt kapni sóhajtott és közelebb jött hozzám. Egyből a lényegre tért.

- Hallottam anyától, hogy eljegyeztek. Véleményem szerint rendes fiú.- jelentette ki teljesen természetesen. Egy ideig döbbenten néztem rá.

- Te honnan ismered?- kérdeztem végül türelmetlenül.

- Te is ismernéd, ha lettél volna olyan kedves és eljöttél volna velünk hozzájuk. De te túl lusta voltál.- vágta a szemembe kertelés nélkül.

- Én mindjárt meghalok.- tettem a kezem homlokomra, mintha éppen a nem létező lázam próbáltam volna megsaccolni.

- Nem kell a dráma. Inkább játszunk valamit.- mosolygott rám ártatlanul. Megadóan a magasba emeltem kezem.

- Mit szeretnél játszani?

- Még nem tudom.- gondolkozott egy ideig amíg én az arcát fürkésztem. Most teljesen más, mint eddig volt. Most egy aranyos kishúgnak találtam, máskor pedig egy igazi démonfajzatnak. Lehet, hogy csak anyám miatt van az egész. Persze részben miattam is. De az már megint egy másik dolog.- Játszunk mondjuk… bújócskát.- bökte ki végül, kizökkentve ezzel mély gondolkodásomból.

- Mi? Bújócska?- néztem rá értetlenül. Még életemben nem hallottam ilyen játéról. Pedig nagyon sokat játszottam Catrinevel annak idején.

- Igen. A múltkor, amikor kimentünk a palotából és megálltunk egy nagy épület előtt én kint maradtam pár testőrrel és láttam, hogy a gyerekek ilyet játszottak. A lényege, hogy van egy valaki, aki számol és a többieknek el kell bújniuk és a számolónak pedig meg kell találni őket.- figyelmesen hallgattam a kis beszámolót.

- Értem.- csaptam össze két kezem magam előtt.- Akkor én fogok számolni.- mondtam kicsit bizonytalanul, mert elég nehéz lenne megtalálni őt, egy több kilométer hosszú palotában.

- Rendben. Csak az előcsarnokban lehet elbújni és a szobákban, amik arra nyílnak.- tisztázta velem, mintha kiolvasta volna gondolataimat. Bólintottam, jelezve, hogy egyetértek. Hirtelen erősen átölelt. Én csak lélegzet visszafojtva néztem, ahogy arca eltűnik ruhámban. Ezt se gondoltam, hogy lesz egy ilyen pillanatom Elenával. De mégis megtörtént. Majd boldogan bújt ki most már a viszonzásra talált ölelésből.- Most még jobban szeretlek.- nevetett rám angyalian kék szemeivel. „Én is” suttogtam csendesen, majd kézen fogva elindultunk a játszásra kijelölt területre. Teljesen elfeledkeztem mindenről még az időről is, miközben jól szórakoztunk.- Most megint én bújok el.- jelentette ki akaratosan, mivel eddig akárhányszor elbújt mindig megtaláltam. Már futott is el én pedig már nem is számoltam hanyadjára fordultam a fal felé, nem zavartatva magam a kíváncsi szemektől, akik minket néztek. A biztonsági őrökről beszélek. Ezek mindenhol ott voltak. Igaz, hogy csak a munkájukat végezték de néha igen idegesítő volt a jelenlétük. Álltam még egy ideig majd elindultam az egyik irányba, ahol még nem igen jártam életem folyamán. Ahogy haladtam a hosszú folyosón a kanyarban szó szerint egy hatalmas ajtónak ütköztem.

- Hát ez meg hogy került ide?- kérdeztem magamtól kicsit se barátságos hangon, miközben bepirosodott könyökömet dörzsölgettem. Már teljesen meg voltam győződve róla, hogy még nem jártam a palota e részén. Vissza akartam fordulni, hisz tudtam ide csak nem bújt el. De kíváncsiságom ismét csak úrrá lett rajtam. Magabiztosan ragadtam meg a nagy kilincs markolatát és kinyitottam a zárt. Az egy kattanással jelezte, hogy szabad az út előttem. Kicsit meginogva ugyan, de beléptem a szobába. Egy eszméletlenül helyes férfit pillantottam meg fekete hajjal és hozzá társuló ezüst szemekkel. Ő is pont engem nézett, miközben egymás után villant meg rajta a fényképező vakuja.

- Vendégünk érkezett.- szólalt meg mély hangján mikor ismét ránézett a vele szemben lévő emberre. Az rögtön hátrafordult és egyből fel is ismert, ahogy én is őt. A királyi család fényképésze így nem csoda, hogy már kismilliószor találkoztunk. Zavartan néztem a hol az egyik férfire, hol a másik nagyon vonzó idegenre.