Odaátra szállok,

s ha kín sebez:

egykor sugárzó

kéj ösztöke lesz.

Még egy kis idő, és

szabad leszek én,

mámorban fekszem

a Szerelem ölén.

Öröklét ontja

rám végtelenét;

föntről tekintek

alantra, feléd.

Amott a halmon

fényed kialudt,

és árnyék hozza

a hűs koszorút.

Ó, szívd föl, Édes,

az életemet!

Hogy elaludjam

s szeresselek.

A halál, érzem

újítva elér,

balzsam és éter

lesz bennem a vér.

Napközben éltet

erőm,hitem;

de szent tűzben égek

el éjeimen.

[…]

a víg asztalhoz lépett, s rettenet

borult az addig gondatlan kedélyre;

vigaszt adni maguk az istenek

se tudnak itt, nem nyújthattak reményt se;

titkos utakon járt e Szönyeteg,

ajándék, sírás nem hatott dühére –

a Halál volt, ki ezt az ünnepet

könnyel, kínnal, iszonnyal törte meg.

Elszakítva mindattól mindörökre,

ami a szívnek örömet adott,

s kedveseitől, akiket gyötörve

emészt a kín, s epesztnek a jajok,

úgy látszott, tompa álom jut, erőre

képtelen küzdés annak, ki halott.

A végtelen kín szirtjén a gyönyörnek

áradó hullámai összetörtek.

De az ember bátran és lelkesen

szebb formát adott az iszonyu arcnak:

szép ifju oltja ki a fényt s pihen. –

A vég szelíd lett, mint egy hárfahangzat.

A hideg árnyban az emlék izen:

felelt az ének a borús Parancsnak.

De az Éj, mint egy messzi Akarat

intő jele, váltig rejtély maradt.

[…]

Az ifjú vagy, ki sírjainkon áll,

és ott virraszt mélyen tűnődve, régtől;

a sötétben vigasztaló napsugár –

Hír a fennkölt emberség kezdetéről.

Ami eddig gyásszal sújtott, ma már

édes vággyal von el a földi térről.

A halál az öröklét híre lett.

A Halál vagy, s csak te adsz életet.

[…]

A kő elvétetett –

Az Ember föltekinthet –

Szivünk csak a tied,

nem érzünk több bilincset;

arany mércéd nyomán

bánataink elenyésznek,

ha a végvacsorán

sápad a föld s az élet.

Nászra hív a halál –

A lámpák fényesülnek –

Vártán állnak a szűzek,

s nincs olajban se kár –

Vonulásodra zengjen

föl hát a messzeség,

s hívjon emberi nyelven

s hangon az ékes ég.

Mária, rajzának

a szívek már feléd;

átepedték utánad

árnylényük idejét;

reménységük beteltén

várják az örömet –

ha őket végre, Szent Lény,

szívedre öleled.

Így azt, ki kínban égve,

magát emésztve él,

s világtól válva végre

tehozzád hazatér;

ki elhozta bajunkban

segítségét nekünk;

vele lakozni túlnan

most őhozzá megyünk.

Sírnál nem sír esengve,

aki szeretve hisz;

el nem veszik szerelme

kincsét senkinek is –

Honvágy enyhíti gyászát,

éjétől lelkesül –

Hű angyalok vigyázzák

a szívét éberül.

Megkönnyebbül az élet

s az öröklétbe hull;

elménk benső tüzének

fényén magasztosul;

olvad a csillagég, lesz

arany életborunk,

s mi megízlelve fényes

csillaggá változunk.

Nincs válás, szív szerelmét

ni sem béklyózza már.

Hullámzik a betelt lét:

parttalan tengerár –

Csak mámor éjszakája –

Végtelen költemény –

S mindnyájunk napvilága

Isten arcán a fény.

Halálvágy

Ha a heves kín letaszít

a föld sötét ölébe

s eltép a fénytől: jelt ad így

a boldog költözésre.

A keskeny csónak visz a menny

túlsó partjára sebesen.

Áldjuk az örök éjszakát,

áldjuk az örök álmot.

Melengetett a napvilág,

hervasztottak a gyászok.

Nem csábít többé messze táj:

Atyánkhoz mennék haza már.

Otthonra már úgysem lel itt

hűségünk és szerelmünk.

Ha hajdankort megvetik,

az újon mit szeressünk?

Ó! búsan áll és egyedül,

ki a szent hajdanért hevül.

A hajdanért, mikor derék

szivek szent tűzben égtek,

Atyjuk orcáját és kezét

tisztelték még a népek,

s volt lélek, jámbor, tiszta, szép,

ki ősképét formázta még.

A múltért, mikor még remek

ősi törzsek virultak,

s halni vágytak a gyermekek

országáért az Úrnak;

s bár élet pezsdült, kedv fakadt,

szír szerelemtől is szakadt.

A múltért, hogy Isten leszállt

az ifjúság színében,

s halt értünk korai halált

szerelmetes hevében;

félelmet és kínt nem került,

s ezzel csak drágább lett nekünk.

Felé sovárgunk szűntelen,

kiket beburkol éjünk.

Szomjunk nem szűnik percre sem,

amíg a földön élünk.

Haza kell térnünk mielőbb,

meglátni azt a szép időt.

Mi tartóztatna vissza itt?

Rég pihen sok szerettünk.

Sorsunk zárják le sírjaik,

s most fáj, szorong lelkünk.

Nincs mit keresnünk itt tovább –

telt a szív – üres a világ.

Elönt egy édes sejtelem

titkos-hatalmas árja.

Így visszhangzik a végtelen

a szívünk bánatára.

Sóvárognak szeretteink,

s vágyunk fuvalma meglegyint.

Vár odalent a Vőlegény,

Jézus, a drága mátka.

Alkonyodik már, a szegény

szeretők vigaszára.

Bilincsünk álom oldja meg,

s az Atya tárt karjába vet.