Részletek, idézetek a Túloldal Mesterétől                                                     /by Sren/

… A magányról…

… Hirtelen eszébe jutott egy bizonyos Barry Grieg, aki valaha beszélt neki egy Los Angeles-i ritmusgitárosról: a neve Jory Baker volt, mindig időben érkezett, sosem késett a próbáról, nem cseszett el meghallgatást. Nem olyasfajta gitáros volt,akin megakad az ember szeme, nem olyan mutatványos, mint Angus Young vagy Eddie Van Halen, de azért értette a dolgát. Egyszer, mesélte Barry, Jory Baker volt egy Sparx nevű együttes motorja, amelyről mindenki úgy vélte, az a banda lesz az Év Sikere. Jory Baker írta a legtöbb szöveget, ő volt a vokál. Azután karambol, csonttörés, kórház, sok drog. Úgy jött ki, ahogy a John Pprine – dalban éneklik, ezüstlemezzel a fejében, majommal a hátán*. A Demeroltól fejlődött a heroinig. Párszor elgyepálták. Egy idő után már csak utcai drogos volt, matató ujjakkal gyűjtögette az aprót a buszállomáson, és az utak mentén lógott.

Azután, egy tizennyolc hónapos időszak elteltével valahogy feltisztult, és tiszta maradt.

Sok minden elment belőle. Nem volt többé hajtóerő sem az Év Sikerénél, sem sehol; de mindig időben érkezett, sosem hagyta ki a próbát, nem cseszte el a meghallgatásokat. Nem sokat beszélt, de a bal karjáról eltűnt a szúrások országútja. És Barry Grieg erre azt mondta: Kijött a másik oldalon. Ez volt minden. Senki nem tudta volna megmondani, mi van a régi és az új személyiség között, senki sem képes feltérképezni a pokolnak azt a kék és magányos szeletét. Nincs térkép a változásokról. Az ember egyszerűen… kiér a másik oldalon.

*utalás a drogfüggőségre, US. szleng                                                                       /Végítélet c. könyvéből/

… A barátságról…

… Ezek a barátai, és az anyja téved: ezek nem rossz barátok. Talán, gondolta, nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát – talán csak barátok vannak, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akikkel együtt akarsz lenni, akikkel együtt kell lenned; olyan emberek, akik házat építenek a szívedben.

                                                                                                                                           / Az c. könyvéből/

… A búcsúzásról…

… Nem kell visszanézned, hogy lásd azokat a gyerekeket; az agyad egy része örökké látni fogja őket, örökké velük fog élni, örökké szeretni fogja őket. Nem feltétlenül alkotják a legjobb részedet, de egyszer ők voltak mindannak a tárháza, amivé válhattál. Szóval el innen, míg a fény utolsó sugara felvillan, el Derryből, az emlékektől… de ne a vágytól. Az megmarad, csillogó kámeája mindannak, amik voltunk, és amiben gyerekként hittünk, ami a szemünkben ragyogott, még akkor is, amikor eltévedtünk és a szél tombolt az éjszakában.

El innen, és próbálj mosolyogni. Kapcsolj be egy kis rock and rollt a rádión, és minden bátorságoddal és hiteddel menj az élet felé. Légy igaz, légy bátor, és állj ki az igazadért!

A többi csak sötétség –

                                                                                                               / Az c. könyvéből/

… A hitről…

Hit nélkül a kereszt csak egy darab fa, a kenyér megsütött búza, a bor savanykás szőlőlé…

                                                                                                             / Borzalmak Városa c. könyvéből/

… Jellemekről…

Abagail anya kuncogott. Kedvelte Ralphot. Egyszerű lélek, de okos. Van érzéke hozzá, hogyan működnek a dolgok… Az a fajta ember volt, aki képes epoxigyantával megragasztani a traktor akkumulátorát, amikor az kezd szétmenni, és ha a ragasztó használ, leveszi formátlan kalapját, és úgy vigyorog, mint egy tizenegy éves gyerek, aki végzett a házimunkával, és a vállára kapta a horgászbotját. Igen hasznos, ha a közelben van, amikor nem mennek a dolgok, és az a fajta ember, akinek akkor is sikerül felmerülnie, amikor az idők mindenki mást elöntenek. Képes a megfelelő szelepet megszerezni a biciklipumpához, amikor nem passzol bele a szokottnál nagyobb kerékbe, ő az, aki ránézésre tudja, mi a teendő, ha fura zümmögő hangok jönnek a mikrohullámú sütőből, viszont amikor egy cég bélyegzőórájával kell megküzdenie, az valahogy mindig későn blokkol befelé, és korán blokkol kifelé, és nem túl hosszú idő után kiteszik a szűrét. Tudja, hogy lehet megtrágyázni a tengerit megfelelően kezelt disznószarral, és azt is tudja, hogyan kell csemegeuborkát szedni, viszont sosem lesz képes felfogni az autókölcsönzési szerződést, vagy kitalálni, miként rázzák át minden alkalommal a kereskedők. Ha ő tölt ki egy felvételi kérelmet, az úgy fest, mintha egy Hamilton-Beach keverőgépen ment volna keresztül… eltévesztett rovatok, szamárfül, tintafoltok, zsíros ujjlenyomatok. A munkakönyve olyan lehet, mint egy ostábla, amely egy tehergőzösön bejárta a világot. De amikor magának a világnak a szövete kezd fölfesleni, a Ralph Brentnerek azok, akik nem félnek azt mondani: ˝Csapjunk csak ide egy kis epoxit, aztán majd meglátjuk, kitart – e.˝ És sokkal többször kitart, mint nem.

                                                                                                            /Végítélet c. könyvéből/

… A hitről…

… Chüd, ez a Chüd, bírd ki, légy bátor, légy igaz, állj ki az öcsédért, a barátaidért; higgy, higgy mindabban, amiben korábban hittél, higgy abban, hogy ha azt mondod egy rendőrnek, hogy eltévedtél, akkor az biztonságban hazavisz, és hogy van Fogtündér, aki egy hatalmas zománcozott kastélyban él, és van Mikulás, aki az Északi – sark alatt lakik, és játékokat készít a tündéreivel, és hogy Éjfél Kapitány valódi lehet, igen lehet, annak ellenére, hogy Calvin és Cissy Clark bátyja, Carlton azt mondta, hogy ez az egész csak gyerekmese, higgy abban, hogy az apád és az anyád újra szeretni fognak, hogy a bátorság lehetséges és a szavak minden alkalommal folyékonyan jönnek majd; nem lesznek többé Vesztesek, nem lesz többé föld alatti lyukban való bujkálás, amit klubnak neveztek, nem lesz több sírás Georgie szobájában, mert nem tudtad megmenteni, higgy magadban, higgy annak a vágynak a forróságában - 

                                                                                                                     /Az c. könyvéből/

… Világokról…

… Még mindig éjszaka volt – hogy ugyanaz-e, vagy másik, nem tudhatta. Feltápászkodott arról a helyről, ahová démoni ugrása dobta, amikor rávetette magát a feketébe öltözött emberre, és a vasfára pillantott, ahol a másik ült. Senki nem volt ott.

Iszonyú kétségbeesés vett erőt rajta  - Istenem, az egész kezdődik elölről – amikor megszólalt a háta mögött a feketébe öltözött ember:

- Itt vagyok, harcos. Nem szeretem, ha túl közel vagy hozzám. Beszélsz álmodban – kuncogott.

A harcos ingadozva feltérdelt és megfordult. A tűz vörös parázzsá és szürke hamuvá égett, kirakva az elhasznált tüzelő ismerős, széthulló mintáját. A feketébe öltözött ember a parázs mellett ült, és cuppogva falta a nyúl zsíros maradványait.

- Egész jól csináltad – ismerte el. – Martenre sohasem küldhettem volna ezt a változatot. Nyáladzva jött volna vissza.

- Mi volt ez? – kérdezte a harcos. A szavak reszketegen, kásásan buktak ki belőle. Attól tartott, ha fel akarna állni, nem tartanák meg a lábai.

- A világegyetem – válaszolta derűsen a feketébe öltözött ember. Büffentett, és a tűzbe dobta a beteges – fehéren csillogó csontokat. A Golgota fölött a szél fütyült boldogtalan siratóéneket.

- A világegyetem – ismételte bávatagon a harcos.

- A Tornyot akarod – szólalt meg a másik. Kérdésnek tűnt.

- Igen.

- Nem kapod meg – mosolygott élvezkedő kegyetlenséggel. – Van róla valami fogalmam, hogy ez álom milyen közel lökött a peremhez. A Torony még egy fél világgal arrébb is megölt volna.

- Semmit sem tudsz rólam – mondta csendesen a harcos. A másik ajkán megfakult a mosoly.

- Én csináltam az apádat, és én is törtem össze – szólt sötéten. – Én mentem az anyádhoz Marten képében, én feküdtem össze vele. Így volt megírva, így történt. Én vagyok a Setét Torony legutolsó végrehajtója. A Föld a kezembe adatott.

- Mit láttam? – kérdezte a harcos. – A végén? Mi volt az?

- Mire hasonlított?

A harcos némán tűnődött. A dohánya után nyúlt, de nem volt egy szál se. A feketébe öltözött ember nem ajánlotta föl, hogy újratölti a zacskót fekete vagy fehér mágiával.

- Fény volt – mondta végül. – Nagy, fehér fény. Azután… - elhallgatott és rámeredt a feketébe öltözött emberre. Az előrehajolt. Valami idegen érzelem ült az arcán, túlságosan nyilvánvalóan, hogy letagadható vagy vitatható lett volna. A töprengés volt az.

- Szóval nem tudod – szólalt meg, és elmosolyodott. – Ó, nagy varázsló, élet és halál ura! Nem tudod!

- De tudom! – válaszolta a feketébe öltözött ember. – Csak azt nem… hogy mit láttál.

- Fehér fényt – ismételte a harcos. – Azután… egy fűszálat. Egyetlen fűszálat, amely mindent betöltött. Én pedig apró voltam. Parányi.

- Fűszálat. – A feketébe öltözött ember behunyta a szemét. Arca űzötten megnyúlt. – Egyetlen fűszálat. Biztos vagy benne?

- Igen – komorodott el a harcos. – De bíborszínű volt.

Ekkor a feketébe öltözött ember beszélni kezdett.

- A világegyetemben (mondta) van egy olyan paradoxon, amely túl nagy ahhoz, hogy a véges agy megragadhassa. Ahogy az élő agy nem képes megérinteni egy élettelen agyat – noha gondolhatja, hogy igen - , a véges elme sem foghatja föl a végtelent.

A világegyetem létezésének prózai ténye egymagában vereséget mér a pragmatistákra és a cinikusokra. Volt olyan idő, száz emberi nemzedékkel korábban, mielőtt a világ elmozdult volna, amikor az emberiségnek elég technikai és tudományos ereje volt ahhoz, hogy néhány kőszilánkot lepattintson a valóság nagy kőoszlopáról. De a tudomány hamis fénye (vagy ha úgy jobban tetszik, az ismereteké) akkor is csupán néhány fejlett országban világított.

Mégis, a megfogható tények hihetetlen növekedése ellenére figyelemreméltóan kevés volt a tudás. Harcos, a mi apáink legyőzték a rothadó-kórt, ahogy mi nevezzük a rákot, csaknem legyőzték az öregedést, felmentek a Holdra…

(- Ezt nem hiszem el – vágta a szemébe a harcos, mire a másik csak elmosolyodott, és azt mondta: - Nem is kell.)

- … és száz más csodálatos semmiséget csináltak vagy fedeztek föl. De az információk gazdagsága csekély vagy semmilyen mértékben nem világította meg a dolgok természetét. Nem írtak ódákat a mesterséges megtermékenyítés csodáiról…

( - Miről? – Arról, mikor fagyasztott férfispermából csináltak gyereket. – Lószart! – Ahogy gondolod… bár abból még őseink sem tudtak gyereket létrehozni.)

- … vagy az önmozgó kocsikról. Keveset fogtak fel a Valóság Alapelvéből, már ha egyáltalán; az új tudás mindig félelmetesebb titkokhoz vezetett. Minél többet tudunk meg élettanilag az agyról, annál kevésbé lehetséges a lélek létezése, mégis annál inkább valószínűsíti a kutatás természete. Érted? Természetesen nem. Téged körülvesz saját romantikus kisugárzásod, naponta bizalmas közelségbe kerülsz a misztikummal. Most mégis a határhoz közeledsz – nem hit, hanem megértés által. A lélek fordított entrópiájával nézel szembe.

De hogy hétköznapibb legyek: A világegyetem legnagyobb rejtélye nem az élet, hanem a Méret. A Méret magába öleli az életet, és a Torony tartalmazza a Méretet. A gyerek, aki leginkább otthon van a csodák között, azt kérdezi: Papa, mi van az ég mögött? Az apa azt válaszolja: A világűr sötétje. A gyerek: És a világűr mögött? Az apa: Egy galaxis. A gyerek: És a galaxis mögött? Az apa: Újabb galaxis. A gyerek: És az újabb galaxisok mögött? Az apa: Senki nem tudja.

Érted? A Méret legyőz minket. A halnak a tó a világegyetem, amelyben él. Vajon mit gondol a hal, amikor szájánál fogva átrántják létezésének ezüst határán egy új világegyetembe, ahol a levegő megfojtja, a fény pedig kék őrület? Ahol kopoltyú nélküli hatalmas kétlábúak egy fullasztó dobozba rakják, hogy nedves növények alatt pusztuljon el?

Vagy vegyünk egy ceruzát és nagyítsuk föl. Elérünk egy ponthoz, ahol rá kell jönnünk egy megdöbbentő dologra: a ceruza hegye nem szilárd; atomokból áll, amelyek remegnek és forognak, mint trilliónyi démoni bolygó. Ami nekünk szilárdnak tűnik, az laza háló, amelyet a tömegvonzás tart össze. Ha megfelelő méretűre törpülünk, az atomok közötti távolság mérföldekké, szakadékokká, eonokká tágul. Maga az atom magot és keringő protonokat, elektronokat tartalmaz. További szubatomi részecskék felé is szabad az út. És mi van azután? Tahionok? Semmi? Természetesen nem. A világegyetemben minden tagadja a semmit; a dolgok azt a következtetést sugallják, hogy a semmi nem létezik.

Ha kihullasz a világegyetem határain, talán egy deszkakerítést találsz, amelyre az van írva: VÉGÁLLOMÁS? Nem. Valami keményet és íveltet találsz, amilyennek a csibe érzékelheti a tojást belülről. És ha át tudod törni ezt a héjat, miféle hatalmas, áradó fény világít be a világegyetem falán ütött lyukon? Talán keresztül tudsz nézni rajta, és rájössz, hogy egész világegyetemed nem más, mint egy fűszál egyetlen atomja? Talán kénytelen leszel arra gondolni, hogy amikor meggyújtasz egy ágat, végtelenségek végtelenjét hamvasztod el? Hogy a létezés nem egyetlen végtelent jelent, hanem végtelen számút?

Talán megláttad, hogy világegyetemünk milyen helyet foglal el a világ rendjében – egy fűszál egyetlen atomját jelenti. Lehetséges, hogy mindazt, amit képesek vagyunk felfogni, a végtelenül kicsi vírustól a távoli Lófej ködig, egy fűszál egyetlen atomja tartalmazza… egy fűszál, amely egy idegen időfolyamban talán csak egy – két napig él? Mi van, ha azt a fűszálat levágja a kasza? Amikor haldokolni kezd, a rothadás talán átszivárog a mi világegyetemünkbe is, mindent elsárgítva, megbarnítva, kifakítva? Talán már el is kezdődött. Azt mondjuk, a világ változik; talán úgy értjük: kezd kiszáradni.

Gondolj bele, harcos, ez a felfogás milyen apróvá tesz minket! Ha egy Isten mindenre ügyel, csakugyan igazságot oszt egy szúnyogfajnak a végtelen számú szúnyogfaj között? Vajon csakugyan nem hullhat le egy veréb sem a tudta nélkül, holott az a veréb kevesebb a világűr szakadékában úszkáló magányos hidrogénpöttynél? És még ha Ő tudja is… milyennek kell lennie egy Istennek? Hol él? Hogy lehet élni a végtelenség mögött?

Képzeld el a Mohaine - sivatag homokját, amelyen keresztülvágtál, hogy megtalálj, és képzelj el trilliónyi világegyetemet – nem világot, világegyetemet - , bezárva ennek a sivatagnak egyetlen homokszemébe; minden világegyetem végtelen számú másikat tartalmaz. Mi fölémagaslunk ezeknek a világegyetemeknek szánalmas fűszál kilátónkban; bakancsod egyetlen lendítésével milliárdszor milliárdnyi világot repítesz át a sötétségbe egy láncban, amelynek soha nincs vége.

Méret, harcos… Méret…

Mégis haladjunk tovább. Tegyük föl, hogy minden világ, minden világegyetem egyetlen kapcsolatban, egyetlen oszlopban találkozik, és ez a Torony. Egy lépcsőház, amely magához Istenhez vezet. Bemerészkedsz, harcos? Lehetséges, hogy valahol a végtelen valóság fölött van egy Szoba…?

Nem merészeled.

Nem merészeled.

- Valaki merészelte – válaszolta a harcos.

- Ki lett volna az?

- Isten – válaszolta halkan a harcos. Szeme izzott. – Isten merészelte… vagy üres az a szoba, látnok?

- Nem tudom. – Félelem suhant át a feketébe öltözött ember nyájas arcán, oly puhán és sötéten, akár a keselyű szárnya. – Továbbá meg sem kérdezem. Lehet, hogy nem bölcs dolog.

- Félsz, hogy agyoncsapnak? – gúnyolódott a harcos.

- Talán az elszámoltatástól félek – válaszolta a feketébe öltözött ember, azután egy darabig csönd volt. Az éjszaka nagyon sokáig tartott. Fölöttük fényességesen, ürességében mégis ijesztően pompázott a Tejút. A harcos azon tűnődött, mit érezne, ha a tintakék ég megnyílna és fény zúdulna be a hasadékon?

- Rakjunk tüzet – mondta. – Fázom.

                                                                                                          /a Setét Torony c. könyvéből/