Néma monológ

Ki vagy te? Hallgatsz? Ne merj! Tudni akarom, ki vagy és miért jöttél! Szól hát, beszélj! Hadd ismerjelek meg, ha már egyszer a fejembe csücsültél! Adj egy esélyt, hogy megértsem ki vagy és miért pont engem választottál!

S csak hallgatott eleinte, konokul, mint egy sértődött kisgyerek, de végül megengedte, hogy lássam a lelkét. A látvány meglepett, mert ő én voltam… vagyok…

De, hogyan? Miért? Miért nem vettem észre, hogy eddig is itt voltál? Miért nem dünnyögtél eddig is fáradhatatlanul apró szólamokat a fülembe? Miért rejtetted el arcodat, miért…

Most már ismerem őt, és ő kívánkozik ide a papírra! Ő kér, hogy írjam le, mit is jelent számomra, miért kapta a nevét, miért éledt fel egy idilli pillanatban, mikor se felhő az égen, se barna fűszál a réten… Őt rejti e pár sor, melyet némán, egy csöndes órán, belső béke időszakában írok meg… Róla szól e monológ, melyet szinte ő maga diktált, de én öntöttem bele érzéseket…

Ezt jelenti hát ő nekem:

Csukd le a szemed, hát nem gyönyörű? Súg a szél a füledbe, madarak távoli csivitelése töri meg az öröknek ígérkező csendet. – motyogott bele a fülembe egy halk, mérföldekre csengő hangocska azon a napon. Ott álltam a dombtetőn, tekintetem az alattam elterülő falura vetettem, s akkor szólalt meg először. Hihetetlen élmény volt, akár hiszitek, akár nem. És nem vagyok bolond… Beleült a fejembe és mormogni kezdett a kellő pillanatban. Talán eddig éretlen voltam, és bohó, de talán mostantól elkezdődik egy új korszak. Igen belépek az álmok égbe nyúló átriumába, és nem olyan leszek mint a sas a közmondásban: Aquila non captat muscas…

Hittem neki, de elhallgatott. Hetek, hónapok teltek el, újra a csöndtől zengő dombon álltam és megszólalt. – Ismerni akarsz, hát tessék, kinyitom előtted lelkem, mely a te lelked is! Nézz bele, és próbáld megérteni, hogy van benned valami! – igen ez volt az a pillanat mikor meg tudtam volna magam tépni, amiért nincs nálam papír meg toll, hogy leírjam mindazt, ami előttem terül el. Annak előtte csak a kies tájat láttam, fákkal, házakkal, de onnantól kezdve megértettem mi az, ami a világ természete. A tájkép megtelt érzésekkel és csodákkal. Vágyat sugárzott a tó, nevetve bólogatott a fa, csilingelve kélt táncra a szél.

Rohantam, mint egy őrült. Fejemben millió gondolat és ezernyi apró mozzanat pattogott ide-oda. Koponyámat majd szétvetette az a rengeteg szó, melyet papírra kellett, hogy vessek. Ledobtam magam az asztal mellé és csak írtam. Dőlt belőlem a hasonlat és a metafora, emberivé váltak a növények, szabaddá az álmok. Négy oldalt írtam tel, csupa összefüggéstelen festővel és jelzővel. Ez volt az első lépés.

Aztán lassan kezdett bennem formát ölteni a világ szókincse. A szavakból mondatok, a mondatokból szöveg lett. S azóta érzem, hogy ő velem van. Kedves társ, ki megnevettet, vagy könnyekre fakaszt a kellemes magányos órákban. Mindig velem van, akármit teszek, nem mozdul a közelemből. S most már pár év távlatából visszanézve érzem, ő az alpha. Ő a kezdet, aki az első támpont volt az írásban.

Persze, sosem érzetem azt, hogy meg akarom mutatni, amit írtam, de hát a sors… Az ő keze mindenüvé elér, még a szobám ajtaját is képes megnyitni mások előtt… S számomra ez lett a szerencsés-szerencsétlen kezdet. Tizenhat évesen kénytelen kelletlen de feltárom magam egy másik ember előtt. Megmutattam egyik leírásomat valakinek, aki rajtakapott, hogy gondolkodom a füzet felett. – Nincs visszaút! Folytassa, miss! – mondták. Hát folytatom, de egy feltétellel, ha csak az ő nevében mutatom meg az írások halmazát a külvilági lényeknek.

De hisz eddig nem is adtam nevet a fejemben ülő kis manócskának, aki nem hagy nyugodni. Mert ő a csoda, a legnagyobb és legjobb dolog, ami eddig velem történt! Itt él bennem, millió világ ura, de én ennek a milliónak a tizedét sem ismerem! Benn ül a fejemben és az éjszaka kellős közepén kezd el duruzsolni a fülemben. Naná, hogy rá tud venni arra, hogy hagyjam ott az ágyat és a meleg paplant, kapcsoljam be a laptopot és éjnek évadján írni kezdjek. Önálló életet él, és arra kényszerít, hogy mindenhova jegyzetfüzettel és ceruzával járkáljak. Egyik pillanatban hallgat, mint az éji temető, másik pillanatban kiabál és szajkózza a magáét, nem hagy békén addig, míg mindenki előtt hülyét csinálva magamból írni nem kezdek. És hol? Hát persze, hogy a buszon, a vonaton, vagy éppen az utcán egy szökőkút mellett esetleg a parkban! Én meg persze bosszankodom, és átkozódom sokszor, de a valóság, az igazság, az igazságban az, hogy imádom őt és el nem engedném még akkor sem, ha pisztolyt tartanának a halántékomhoz. Tehát most aztán elég, kell egy név, ha nevén akarom nevezni, tudjam, hogyan szólítsam.

És persze elkezdtem gondolkodni, és, hogy mikor is pattanna ki a parányi kis név a fejemből? Hát éjszaka, de akkor nem zavart, hogy fel kellett kelnem. Aztán kislámpa fel, papír-toll kézbe és írjuk le. Ekkor született meg és anyakönyveztetett tedanan. Timike fejéből kidumáló tedanan.

Viccesen hangzik de ez a helyzet. Így született meg ő, azóta pedig csak egyre nagyobb és nagyobb. Fejlődik velem együtt. S millió birodalma közül, egyre többet ismerhetek meg. Még nem tudom hova szalad ez az ördögvonat, melyen egyenlőre még csak én ülök helybiztosítással, de reménykedem benne, hogy előbb utóbb, de célba érünk… én is és tedanan is…